Pokoli erejű vallásdráma éjsötét, mizantróp humorral. Pablo Larraín a Pinochet-trilógián (Tony Manero, Santiago ’73, No) túl sokkol bennünket egy történelmi-politikai és egyházi diktatúra közé vaskos egyenlőségjelet rajzoló személyiséggyilkos arthouse tour-de-force-szal, amelyben csömörfilmbe illő testi hívságokkal lázadoznak a bensőt foglyul ejtő terror ellen, mindhiába. A helység kalapácsa / Szalmakutyák / Szabadíts meg minket a Gonosztól!-stílű, lángnyelvek ölelte mészárszék-finálé nem mutatja a kijáratot.
Nemes Jeles László úgy teremtette meg az abszolút világszínvonalú, paradigmaváltó holokausztdrámát, hogy szemrebbenés nélkül lemondott annak hagyományairól. Grandiózus freskó helyett intenzív szubjektivitás uralkodik, a mozi kulcsszava a dezorientáció. Egyetlen koponya körül jár a kamera, miközben a címszereplő nem leli a helyét. Kívülálló (Ausländer, szó szerinti és átvitt értelemben is), aki a fegyveres erőszakot elutasítva megváltásra, belső békére törekszik egy olyan Goya-színezetű purgatóriumban, ahol a zsidóégetés levegővételszerű rutin, míg az üdv egyre illékonyabb.
Az év legcsodálatosabb filmje, a tenger talán még sosem volt ennyire romlott és édeni. Lucile Hadzihalilovic (Gaspar Noé felesége) 11 évvel ezelőtti elliptikus, szépséges lányregénye, az Innocence után jött ki egyfajta spirituális folytatással. Nyugtalanító testhorror kéz a kézben jár a poétikus coming-of-age-dzsel, miközben nem egy kérdés hangzik el biológiai gúzsba kötöttségről, identitásformálásról és szabadulni vágyásról. Manuel Dacosse operatőr óriásit alkot: barnában, kékben, vörösben lubickoló színszimbolikája újfent reflektál az undort és a szépet összemosó atmoszférára, illetve a mozi onirikus, kihagyásokra építő hangulatát is gyönyörűen erősíti.
Keserű aktualitással bíró díjnyertes művészvallomás ez: a filmkészítéstől 20 évre eltiltott Panahi az iráni cenzúrát trükkösen megkerülve, dokumentarista nyelven regél saját páriasorsáról. Kocsikázása során jobb nem kérdezni, hol kezdődik a valóság és honnan indul a fikció, az viszont örökre belénk ég, hogy az élet természetes folyását nem lehet egy kamera lencséjébe suvasztani, csak hogy a hatalom elégedetten bólintson és sematikus, forgalmazóbarát termékként bocsássa útjára.
Legalább annyira vicces, mint amennyire felemelő. Dormael két utat, jelesül a gonosz, technokrata Istenét, illetve jó szándékú, kedves kislányának ösvényét tárja a néző elé egy Douglas Adamsre, Monty Pythonra hajazó ontológiai eurokomédiában, avagy gyűjtsd a híveket, barátkozz, nyiss a világ felé, vagy a saját masinád fordul ellened, és egy üzbég munkatáborban végzed.
Megszületett a vámpírfilm Drive-ja. A western zsánerjelző egyszerű cicoma, ez a szimbólumokban erős, maszkulin-feminin ábrázolásmóddal aranyosan játszadozgató rejtélyes horror-melodráma kiváló betétdalokkal játszik rá a ’80-as évek nosztalgiára, de még tovább is merészkedik. Jelesül az iráni rögvalót helyezi át egy sosemvolt, fekete-fehér közel-keleti / kaliforniai álomországba, ahol metaforikus, melankólia sújtotta lelkek várnak hű társukra. Borzalmakat inkább csak sejtetnek, Ana Lily Amirpour érzékeny, felemelő romantikában gondolkodik.
’71
Keress apafigurát, ha brit fegyveres társaid, akik fiúkként nevelnek téged, rád szegezik az Apa-Autoritás karabélyát, és még a zűrzavaros belfasti utcák is alvilági színterekké nőnek. Majd térj vissza a kistestvéredhez, mint harcedzett veterán férfiember, teljessé téve az egzisztencializmus körét. Yann Demange betyáros háborús thrillert horgol össze coming-of-age-dzsel, a film barnára szűrt képei egy tájékozódási pontokat száműző idegen zónába vezetnek.
Lost Soul: The Doomed Journey of Richard Stanley’s Island of Dr. Moreau
Val Kilmer irdatlan nagy önbizalomromboló seggfej, Marlon Brando – aki támogatta a Hardware és a Porördög vizoniárius, okkult-érdeklődésű 28 éves kultkedvenc rendezőjét – óriási ívben tojik a horrorszerző stúdiós nyomásra tönkretett, lassan, de biztosan darabokra hulló víziójára. David Gregory dokujában rengeteg anekdota szerepel, és világossá lesz, ez a Moreau-átirat legalább akkora rémálom, mint az Apokalipszis most gyártása (v.ö.: Heart of Darkness), centrumban egy nagyra törő, ötletekben gazdag, igen tehetséges ifjú alkotóegyéniség végleges parkolópályára helyezésének riasztó anatómiájával.
Hanekei ridegségű lélekpusztítás. Fix kamera (egyetlen kivétellel), 14 epizód Jézus utolsó útjának párhuzamaival, egy az életbe éppen csak belekóstolgató német kamaszlány passiójával. Minden helyzete szörnyű, ráadásul azért, mert az otthon szentségében történnek, hétköznapiak, pőrék, látszólag ártalmatlanok és oltalmazók, ám a valóság nem ezt tükrözi. A parancsszavak először halkak, aztán hangosabbak, végül a vallási fanatizmus magától értetődően használt eszközei, amelyekkel sikerült teljesen rossz irányba terelni egy addig normálisan élő tinédzser felfogását. Franziska Weisz rémisztő matrónafigura, a Roxette The Lookját felhasználó tornaóra a néző számára is megalázó.
Sicario – A bérgyilkos
Identitáspusztulás felsőfokon: a kanadai Denis Villeneuve már a két évvel ezelőtti Fogságbannal is fiziológiailag dermesztő remekművet dirigált, idei bűndrámájával sem vérzett el. Kate, az idealista FBI-ügynöknő a sötétség mélyébe vész, etikája pusztulásával ő maga is kiürül. A rendező azt vallja, a „cél szentesíti az eszközt”-filozófia elsősorban lelkileg szed darabokra, a sicarius-rendfenntartók piszkos módszerei és az űzött vadak embertelensége közötti vékony piros vonal lassan, de biztosan eltűnik. Benicio del Toro bosszútól fűtött, ámde jéghideg ölőmasinája egész egyszerűen félelmetes takarítóember/ dolgozó méhecske – amikor bevégzi küldetését, senki nem örül, hanem retteg.
Charlie Kaufman hagyta a mindfuckot, és önmagához képest pompás egyszerűséggel kápráztatott el. Igaz, az egyformaságot demonstráló Fregoli-szindróma szürreális kivetítése hangnemkevert parádé, mégis, az Anomalisa (stop-motion bábanimált) melankolikus románcként facsarja a szívet. Ugyanannyira hatja át szomorúság, mint gáláns életigenlés, leheletfinomsága ellenállhatatlanul érzékeny darabbá teszi, és aki nagyjából el tudja, netán el szeretné képzelni, milyen Az alkalmi turista vagy az Egek ura a Mary és Max formai köntösében, az jó ajtón dörömböl.
The Witch
Nyugalmat zavaró neszek, tébolyult üvöltések és fohászok, gyötört ábrázatok, utolsó ítéletet hirdető eső, totális pszichológiai összeomlás. A díszlet- és jelmeztervező, nem mellesleg pedig kiváló Nosferatu-rajzot pingáló Robert Eggers bőr alá hatolóan félelmetes ördöghorrorja rengeteget köszönhet parányi impressziókon nyugvó atmoszférájának, itt a szupernaturális szál pusztán illusztrálja egy 17. században, New Englandben élő puritán család leszállóspirálját. Örökké az borzaszt el, ami láthatatlan, és ezt Eggers nagyon is jól tudja. Baljóslatú állatszimbolikájára maga Werner Herzog is elégedetten csettintene.
The Assassin
A tajvani Hou mester csodálatosan érzéki élményt varázsol egy alapvetően politikai indíttatású történetből. Noha egyáltalán nem hagyja figyelmen kívül az orgyilkosok járta királyságok témáját, tekintetekre írt, rezdülésekre hagyatkozó csendes melodrámaként veszi le a lábáról azt, aki fogékony a meditatív személyiségdrámákra. Kontemplatív hangütése falakat renget, nemzeti határokat bont le, színkezelése festői csoda, a távolságtartó ozui ábrázolásmód briliáns.
Egy tőről fakad a szerelem és a halál – vallja John Maclean fanyar tónusú westernje, amely a melodrámát és a coming-of-age műfajait is felülírja. Némely jelenete coeni bohózat, mások a Hollywoodi Reneszánsz egy-két szabálytalan westernjét (például a Robert Benton jegyezte Vadnyugati kalandorokat) idézik, hogy aztán a Halott ember spiritualitásából is kapjunk. Befejezése kegyetlennek tűnhet, ám végül szépségessé válik, ráadásul Macleannek arra is jut ideje, hogy zárójelbe rakja a nevelődéssztorik „idős vs. fiatal” oppozícióját.
Knight of Cups
Terrence Malick mester már a To the Wonderben is leszállt a Földre, miután Az élet fájában az univerzumot hordozta a tenyerén. Vitatott Hollywood-kritikájában az a legjobb, hogy finoman szólva sem celeb-pamflet, hanem univerzális tudatfilm / mentális utazás, némi fellinis (Az édes élet, 8 és fél) utóízzel, és ebbe a belső vándorlásba akárki belehelyezheti magát. Óvatosan ildomos közelíteni hozzá, az emlékezés folyamatát nem szimpla narratívaként, hanem szabad áramlású, mi több, elidegenítő képi folyamként képzeli el a remetedirektor.
Egy durva év
A Minden odavant és ezt látva valami névtelen kiskatona lehet odaát J.C. Chandor. Senki sem, vagy alig figyelnek a dobásaira, de aki igen, az ritkán távozik elégedetlenül. Tavalyi bűndrámája családi melodrámaként, avagy privát passióként is helytáll, de bonyolult üzleti összefonódásokat vizsgáló problémadarabként (csakúgy, mint a hasonló struktúrájú Krízispont) sem unalmas – avagy hogyan jutnak el az üzleti machinációk az átlagemberig egy Eddie Coyle barátaira, Serpicóra rímelő nagyvárosi traumathrillerben.
Férfiak és csirkék
Mintha tegnap lett volna. Úgy érezzük, az Ádám almái óta nem tíz, hanem csak egy év telt el. Anders Thomas Jensen soros fekete komédiája ugyanolyan politikailag inkorrekt, mint korábbi művei, és a kötelező, záró „boldogan éltek, míg meg nem haltak” romantikus vadgiccset is fanyarul prezentálja. A fenékre esős, sodrófás poénszituációk, a pergő szóváltások, valamint a népi vígjátékok hagyományainak tisztelete heves bólogatást érdemelnek, nagy csavarja, amely óhatatlanul is a Dr. Moreau szigetét idézi, ugyancsak remek ötlet.
Mad Max: A harag útja
Stúdióföldre vetődött a benzingőzillatú ozploitation, és dr. George Miller 150 millió dollárt számított fel érte. A régóta várt negyedik Őrült Max-felvonás bestiális, anarchista ágyúgolyófutam nemi egyenlőséggel, perverzzé épült kisajátító birodalommal, ahol immár maga az ember az árucikk. Vizuális orgiaként messze lekörözi a látványpornókat, plasztikus képei feledhetetlenek, tempója halálos. Rozsdás, mocskos, ősin kegyetlen, plusz azt nyújtja akciófilm címen, amit kell, így még nagyobb öröm nézni a króm, az olaj, a vér és a homok héjanászát.
Mission: Impossible – Titkos nemzet
Turandot és Vinceró: elég egy hatvanas évek kémthrillerjeinek precizitásával komponált operai merényletszcéna, és azt veszem észre, hogy Alfred Hitchcock mai megfelelőjét Christopher McQuarrie-nak hívják. A hírhedten eklektikus sorozat ötödik darabja kimagasló, ugyanis a rombolásódák korában vesz vissza úgy a rohanásból, és szavaz a nyers, realizmusra, hogy öröm nézni, ráadásul politikai thrillerként ugyancsak nem sül fel. Jól áll a szériának a régi szabás: Brian De Palma „csupán” egy rá emlékeztető hidegháborús suspense-zel jelentkezett, a Közönséges bűnözők írója ellenben olyan nyugalommal vezényel le egy átverésekben bővelkedő spionakciót, hogy mértéktartását úgy tiszteled, mint egy bölcs nagyapát, és egy percre elcsodálkozol, hogy olyan moziérában élsz, amikor autobotok, újrahangolt Godzillák, juraparki dínók próbálnak rád ijeszteni.
Bosszúállók: Ultron kora
Semmivel nem marad el az első résztől Joss Whedon geekálma. Azok után, hogy Vasember és Amerika kapitány verbális pengeváltásban vesz részt egy Isten háta mögötti farmon, nemcsak a Polgárháború exponálódik kiválóan, hanem rájövünk, hogy legyűrhetetlen, sebességhívő szuperistenek romanticizálása mellett az ő földre rugdosásuk, esendőségük kidomborítása zajlik. Tony Stark frankensteini teremtő volta ügyes felvetés, könnyen vetekszik egy olyan rövidke, ám katartikus pillanattal, mint az egyik szereplő operai, hatalmas viharokat kavaró fájdalomüvöltése. Whedont ugyan bevallottan megizzasztotta a játékidő lejjebb tornászása, továbbra is ért a Laokoón-csoportként magasodó vitézek skicceléséhez.
Jemaine Clement és Taika Waititi freaky humorral nyúltak az ezeréves vámpírmítoszhoz. Az új-zélandi fenegyerekek kvázi a Jim Jarmusch-féle Halhatatlan szeretők inverzét dobták össze úgy, hogy a jelentőségteljes spleen helyébe a nemtörődömséget, a triviális semmiségeket helyezték. Ezen felül ritmusérzékük is irigylésre méltó, nagyszerű poénidőzítők, a vérissza-tradíciótárat értőn parodizálják – amennyire a régi hagyományokba kapaszkodnak, ugyanannyira röhögnek is rajtuk.
