Morcos férfiak, banditák terrorizálta közösségek, hűvös leszámolások és személyes bosszúk. A filmtörténet során a western fő csapásirányát elsősorban a fajsúlyosabb darabok jelölték ki, a komolyabb és komorabb hangvételt a műfaj kortárs midcult sikerei is előszeretettel követik. A végtelenbe nyúló romlatlan táj eszményi háttere az erős karakterdrámáknak, a kötelező alkotóelemekből többek között Jim Jarmusch, John Hillcoat, Kelly Reichardt, Tommy Lee Jones kevert ki rendkívül emlékezetes egzisztencialista látleleteket. A Slow West (A nyugat útján) üdítő kivétel e nívós mezőnyben, hisz a finom költőiség ugyan most is adott, a művet jegyző John Maclean a felsorolt rendezőkkel szemben mégis inkább a Coenék vagy Tarantino képviselte ironikusabb irányba indult. Az elsőfilmes író-rendező még náluk is játékosabban fogalmaz, és bár nála sem fenékig tejfel az élet, a por és a sár nem mindenkit mocskol be. Hősei súlyos tragédiákkal terhes utazását a vadnyugati komédiák, kalandok és szerelmi afférok hangulataival keveri, további izgalmas lehetőségeket villantva fel a zsánerrel kacérkodó művésze előtt.
Skót főhősünk elszökött szerelme után lovagol a barbár határvidékre. A törékeny, fiatal úriember abszolút alkalmatlan a vadnyugati létformára, az idealista, talpig becsületes és udvarias utazó egy West, Ho! címet viselő kézikönyvvel próbál boldogulni a vadonban. Útja során szerencsére összeakad egy dörzsölt, kapzsi fejvadásszal, aki némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe a pártfogásába veszi és segít neki felkutatni az elveszett hölgyet. Ebből az alaphelyzetből gyorsan kikövetkeztethető a történet csontváza: a furcsa páros először az egymás idegeire megy, majd később megkedvelik egymást, és a pénzre hajtó antihősről is kiderül, hogy a durva modor mögött érző szív dobog. Maclean remekül eltalálta a figurákat, és meghökkentő, gyakran kimondottan szürreális epizódokat és humoros kanyarokat iktat a klasszikus keresésbe. Bizarr mellékszereplők bukkannak fel, és egészen különös fordulatok következnek, nem is beszélve a befejezésről, mely tökéletes arányban elegyíti a humoros és drámai elemeket.
A fiatal hősszerelmes keserédes beavatástörténete egyszerre lírai, szürreális és morbid, gyönyörű képekben és kellemes tempóban elmesélve. Az új-zélandi tájak sajátos friss ízt adnak a kötelező zsánerhelyszíneknek, a tapasztalt operatőr (Robbie Ryan) napfényben úszó, szándékoltan túlfényesített totáljai valóban tetszetősek. A debütáló író-rendező egyébként zenész (a tíz éve feloszlott, igen kiváló The Beta Band egykori billentyűse), az erőteljes hangulatok megteremtése így könnyedén sikerül, a kliséket kikerülő hangsúlyváltások pedig pontos ütemérzékről árulkodnak. Az ártatlan fiú mintha egy naiv ifjúsági regényből bukkant volna elő, és a szerelem tisztaságát, az ember alapvető jóságát testesíti meg, míg a kiábrándult ex-bandita minden téren tökéletes ellentéte a tizenéves főhősnek. A világ valódi arcát illetően az út során hol az egyiküknek, hol a másikuknak lesz igaza, végül mégis a szív győzedelmeskedik. Maclean minden akadály és szörnyűsége ellenére optimista marad, csak épp egyáltalán nem úgy, ahogyan arra számítani lehet.
A Slow West a tengerentúli kritikusok egyik nagy kedvence és az év végi listákon sem véletlenül fogunk majd találkozni vele (szerkesztőnk féléves toplistáján például már szerepelt). Az okos műfaji játékok, a meglepően kacskaringózó történetvezetés és a fekete humor nagyon mennek mostanság, míg az álomszerű atmoszféra, a feszes forgatókönyv és a lehengerlő vizualitás a már fentebb említett elődökkel rokonítják a filmet. A színvonalat tovább emeli, hogy a karaktereket elsőrangú színészgárda kelti életre. Kodi Smit-McPhee és Michael Fassbender kettőse telitalálat, mellettük pedig olyan ismerős arcok remekelnek, mint a Trónok Harca Vérebeként ismert Rory McCann vagy az a Ben Mendelsohn, akit számtalan emlékezetes epizódszerepben láthattunk már, mégsem jegyeztük meg soha. Talán majd most, John Maclean nevével egyetemben, a Slow West ugyanis egy rendkívül markáns és ígéretes alkotói bemutatkozás, nemcsak a western rajongóinak.