Russell Brand az egyik legizgalmasabb közéleti személyiség jelenleg a világon: egykor drog- és alkoholfüggő, aztán befutott, de meglehetősen felszínes képviselője a stand-up comedy műfajának, később filmszínész, Katy Perry férje, majd megtért, messiás-komplexusos figura, aki elkezd politizálni, könyvet ír (Revolution) és elindítja a masszívan establishment-ellenes YouTube-csatornáját The Trews („true news”) címen. Ebből 366 epizódot csinált, jelenleg pedig az új stand-up estjével (Trew World Order) turnézik Ausztráliában és Új-Zélandon, ahol elementárisan vicces interjúkat is ad. Ondi Timoner a bekategorizálhatatlan, apadhatatlan kreatív energiákkal rendelkező Brand-jelenséget járja körül, és ezt meglehetős alapossággal teszi meg. A szüleiről/szüleivel együtt forgatott anyagok különösen értékesek a nárcisztikus magamutogatás és a ténylegesen szubverzív paradigmarombolás között egyensúlyozó brit művész személyiségének megértése szempontjából. Timoner valószínűleg túl sokat mutatott, ugyanis Brand nem ment el a dokumentumfilm premierjére. [trailer]
Céline Sciamma filmjének tanúbizonysága szerint a női erő nemcsak az új Star Wars-epizódban ébred: a Csajkor (Girlhood) kamaszlány főhőse kapaszkodók nélkül, családi támogatás és anyagi lehetőségek hiányában, a lehúzó erők ellenében is derűsen és emelt fővel igyekszik megteremteni a független, felelős felnőtt léthez szükséges feltételeket. A szűkös keretek között egy kaméleon ügyességével helyezkedik bele az elfogadott (tanuló), a megtűrt (csajbandatag) és a tilalmazott (szerető) női szerepekbe, a Vic-et alakító Karidja Touré pedig rendkívül hitelesen jeleníti meg a kényszerű álarcok viseléséből adódó érzelmek kaleidoszkópszerű sokszínűségét. A Csajkor csupa szív és életszeretet, ugyanakkor nem szirupos; leheletfinom, de nem mesterkélt, és még akkor is optimista tud maradni, amikor már az emberi méltóság forog kockán. [trailer]
A koreai Hong Sang-soo ugyanazt a filmet forgatja a nő és a férfi közti kommunikációról az 1996-os keltezésű debütmozija (The Day a Pig Fell into the Well) óta. Idén épp a Virgin Stripped Bare by Her Bachelors (2000) című fekete-fehér munkájának színesben forgatott kvázi-remake-jét készítette el a drámai és a vígjátéki szerepekben egyaránt kitűnő teljesítményt nyújtó Jeong Jae-yeonggal és a modellből színésznővé avanzsált Kim Min-hee-vel a főszerepben. Egyazon véletlen találkozást és az azt követő esetlen/vicces beszélgetéseket (kávéházban, műteremben és az elmaradhatatlan kocsmákban) kísérhetjük figyelemmel egymás után kétszer, kisebb-nagyobb változtatásokkal – ennyi az egész film, és mindezt úgy értelmezhetjük, ahogy akarjuk, mert Hong a szokása szerint nem nyújt semmiféle fogódzót. Filmjei tükrök, amelyekbe pillantva önmagunkról vallhatunk: szerintem az első sztoriban a férfi úgy igyekszik viselkedni, hogy az lehetőleg elnyerje a fiatal, vonzó nő tetszését, a másodikban pedig úgy, hogy őszintén önmagát adja és magasról tesz a válaszreakciókra. Hong olyan, mint a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul: egyedül áll a kortárs filmművészetben, ugyanis senki nem készít olyan alkotásokat, mint ő. [trailer]
A Charlie’s Country témaválasztása megtévesztheti az embert: úgy tűnhet, hogy a hagyományos őslakos életvitelért áhítozó ausztrál aboriginal Charlie (David Gulpilil remekbe szabott „alakításában”) a film furcsa szerzete, aki az országot megszálló kaukázusi népek törvényeinek megfelelően köteles egzisztálni. Pedig Rolf de Heer (The Tracker, Ten Canoes) mozijában ő képviseli a normalitást: azt a szabadságvágyat jeleníti meg, amelyhez a jelenkor kontextusában már a természeti népeket kell segítségül hívni ahhoz, hogy abból valamit megérezzen a nyugati civilizáció embere. A modern embert ugyanis sikeresen leszoktatták erről az igényről: szabad sorsalakítás helyett a felkínált, dependencián nyugvó szerepek között találjuk a nagy népszerűségnek örvendő fogyasztó, a munkavállaló, a beteg és a néző pozícióját. A Charlie’s Country költői szépségű hattyúdala rassztól függetlenül erre emlékeztet mindenkit. [trailer]
A kolumbiai Ciro Guerra munkája a 2015-ös év egyik nagy cinematikus meglepetése, amely amellett, hogy formatudatossága révén hipnotikus moziélményt nyújt (akár a képközpontú A nagy szépség vagy a Jauja festményfilmje az elmúlt évekből), olyan pontos kritikáját adja az újkori, modern nyugati világparadigmának, hogy az évtizedes összehasonlításban is megállja a helyét a filmvilág panteonjában. Egy német és egy amerikai akadémikus két idősíkon játszódó amazonas-i túrája csak látszólag szól egy helyi gyógynövény felkutatásáról: A kígyó ölelése (Embrace of the Serpent) inkább a kizökkent modern nyugati tudatállapot világtébolyt előidéző hatásmechanizmusát tárja a nézők elő, valamint azt, hogy a szemléletbeli különbségek miatt érdemi párbeszéd már ki sem tud alakulni a helyi őslakosok és a fehér tudósok között. Guerra szerint a felejtés korában az emlékezés már a sámánoknak is nehezen megy (az Amazonas menti színpompás őstermészetről kizárólag fekete-fehér képek tudósítanak), nemhogy a tudatlanságukat műveltséggel álcázó, gőgös nyugatiaknak, akiknek már arról sincs emlékképük, hogy egykor a szívük volt a legfőbb látószervük.[trailer]
Ole Giæver alkotása személyes projekt, tekintve, hogy ő az írója, rendezője és a főszereplője is ennek a szokatlanul őszinte látleletnek, amely egy harmincas, családos férfi lelkének mélyrétegeibe enged betekintést. A magam ura (Out Of Nature) Martin, a szuprafrusztrált irodai dolgozó magányos hétvégi kirándulását rögzíti, amelyet a saját csapongó gondolatai narrálnak a játékidő egészében. Martin boldogtalanságának múltbéli gyökérproblémája tudatosításra kerül a túra során, ám a főhős csak névlegesen hőse (alkotója) a sztorinak: a saját Árnyékával való szembenézés helyett megrémül tőle és visszamenekül a langymeleg, komfortos álegzisztenciába. A magam ura ekként nem a heroikus öntranszmutáció, hanem a hibás, önmételyező családi sémák megerősítésének a története – egy transzgenerációs sorstragédia, amely olyan gyakori, hogy nem is szokás megfilmesíteni. [trailer]
Goethe szerint a zene folyékony építészet. A film pedig alkalmanként, például az Ifjúság (Youth) esetében, vizualizált muzsikaszó. Paolo Sorrentino ennek pillanatnyilag a legnagyobb élő, olaszosan szenzuális mestere. Új alkotása az ezt megelőző A nagy szépség pózba merevedett, egoista művészfiguráját kettőzi meg (Michael Caine mint zeneszerző, Harvey Keitel mint filmrendező): rögeszmés aggastyán-auteurjeikben azonban még fel-felpislákol az élet igazi fénye (primadonna alkatukból adódóan jellemzően akkor, amikor senki sem figyeli őket), és ezt Sorrentino parádés ritmussal és képalkotó fantáziával pingálja fel a gyöngyvászonra. Kétségtelen modorossága ellenére is varázslatos az Ifjúság, amely akkor is pulzál az energiától, amikor a főhősei halódnak. [trailer]
Amennyiben időrendben áttekintjük a német Christian Petzold életművét, azt vehetjük észre, hogy egyre feljebb teszi a mércét önmaga számára. A Barbarát 2012-ben az év legjobb filmjei között szerepeltettem, az ugyanazon színészpárost (Nina Hoss – Ronald Zehrfeld) importáló Phoenix bár (Phoenix) azonban olykor már bergmani mélységekbe és magasságokba kalauzol. Ponyvairodalomba illő alapsztorija ellenére (új arcot kap egy holokauszt-túlélő nő közvetlenül a világháború lezárását követően, majd pedig felkutatja a férjét) komoly hangvételű és pusztító erejű mozgókép az identitás törékenységéről és a bűntudat mindent elvakító erejéről. Aztán kiderül, hogy több ennél, ugyanis a Phoenix bár virtuális Pygmalion-történetének főszereplője valójában nem Nelly – de ez csak az elmúlt tizenöt év legnagyszerűbb zárójelenetében válik nyilvánvalóvá. [trailer]
Kkuljaemi („mézédes szórakozás”) – mondta a szöuli ismerősöm, amikor megkérdeztem, hogy mire számíthatok a míves műfaji filmekre specializálódótt Ryoo Seung-wan (The City of Violence, The Unjust) idei gengsztereposza kapcsán. A Veteran a 2015-ös esztendő legnézettebb, összességében pedig a valaha volt harmadik legnézettebb dél-koreai nagyjátékfilm, amely átmenti a The Unjust megvesztegethetetlen zsarukarakterét és az azt megformáló Hwang Jung-mint, a korrupt igazságszolgáltatási rendszer helyett pedig egy koreai jaebeol (családi alapítású megakonglomerátum) hatalommániás, ifjú örökösét (Yoo Ah-in) teszi meg antagonistának. A koreai tömegfilmre jellemző érzelmi felfokozottság melodráma-szál hiányában a két őserő (Serpico-rendőr vs. lenyűgözően ellenszenves, impulzív control freak) összerobbanására fókuszál: az eredmény így is szappanoperás és szerfelett mulattató. A koreai néplélek a notórius földimogyorós eset óta különösen lelkesedik a szupergazdag oligarcha-családok megregulázásáról szóló történetekért, és a Veteran e tekintetben is telitalálat: Ryoo friss mozija az akció- és a gengszterfilmek bravúros párlata. [trailer]
A homár (The Lobster) rideg disztópiájában csak párban engedélyezett az élet, a szingliket hatóságilag egy olyan párkereső hotelbe szállítják, ahol 45 napon belül társat kell találni, ellenkező esetben ugyanis egy tetszőlegesen választott állattá változtatják az embert. Idővel kiderül, hogy lázadók is léteznek, de a nonkonformista egyedülállók csoportját is egy könyörtelen autoritás tartja kézben. Yorgos Lanthimos (Kutyafog, Alpok) high-concept mozija tisztes távolból, gyakorlatilag egy ufonauta szemszögéből vizsgálja meg a földlakók társadalmi konvencióit, és arra jut, hogy az embereket leszoktatták az életről és győzött a színlelés: a hotelben és a lázadóknál is csak a defektusok (szadizmus, krónikus orrvérzés, távollátás) jelentik a kapcsolódási pontot két ember között. Egyik helyen a szingli létet, míg másik helyen a szerelmet tiltották be: embernek lenni, szabadnak lenni, szeretni tilos. Csak reménykedni tudok benne, hogy A homárnak nincs annyira sok köze a valósághoz, mint ahogy azt a görög direktor gondolja. [trailer]
További 2015-ös toplisták: itt.
