Tegyük most félre azt a nyilvánvaló tényt, hogy tulajdonképp minden filmet érdemesebb a gyöngyvászonra vetítve megtekinteni, mert mégiscsak úgy az igazi. Ne menjünk bele abba sem, hogy a Vissza a jövőbe első része gyakorlatilag megunhatatlan - az okos műfaji játékoktól és a frappáns popkulturális utalásoktól a remek forgatókönyvön át az ikonikus szereplőgárdáig ebben a moziban minden a helyén van. Hagyjuk most figyelmen kívül a film ikonikus státuszát, és azt se keverjük ide, hogy ez az idén harmincadik születésnapját ünneplő mozi ma is ugyanolyan jó, sőt, ha lehet még jobb szórakozás, mint volt 1985-ben. A kérdés ezek után úgy hangzik, vajon tényleg megéri elmenni a moziba és újra megnézni ki tudja hanyadjára Marty McFly és a Doki kalandjait? Nos, a válasz röviden és tömören úgy hangzik: igen!

A mozizás különleges, mással nem helyettesíthető hatásával kapcsolatban az óriási fényes vásznat, a sötét termet, a megállíthatatlanul hömpölygő képeket, a másfél-két órára összekovácsolódó alkalmi közösséget szokták leginkább emlegetni. A Vissza a jövőbe vetítését épp ez utóbbi teszi különlegessé, hisz az ismerős poénokon úgy az igazán jó nevetni, ha nem egyedül csináljuk. Zemeckis örökbecsű alkotását nyilván jól ismerjük és bizonyára láttuk már néhányszor, akár különféle baráti társaságokban is. Amikor azonban egy egész mozi röhög fel Christopher Lloyd ihletett gesztusain vagy Michael J. Fox óramű-pontossággal érkező beszólásain, akkor ez a film tényleg egy magasabb szinten kezd működni. Időutazás, véletlenszerű rajongói összejövetel, hamisítatlan moziélmény: a DeLorean nem is plutóniummal, hanem a nézőtéren összegyűlő energiával gyorsul fel a kellő sebességre.