Félidejéhez érkezett a Szemrevaló, az elmúlt év legjobb német, osztrák és svájci filmjeinek hazai szemléje. Ebben a rövid összeállításban olyan filmekről írunk, amelyeket egyszer még levetítenek, akit tehát sikerült felcsigázni, az vegye útba nyugodtan a Művész mozit. (Budapesten kívül Pécsett, Debrecenben és Szegeden is láthatóak ezek a filmek.)
ÚJ VILÁG (Anna Thommen, 2013)
Egy magára valamit adó közszolgálati média főműsoridőben vetítené Anna Thommen két évvel ezelőtt készült dokumentumfilmjét, aztán 2-3 alkalommal még leadná az ismétlést más idősávokban is. Az Új világ ugyanis azon túl, hogy a menekültkérdés egy-egy aspektusával foglalkozik, zsákolással fejezi be a ziccereket, amiből kettő különösen látványos. Egyrészt lesöpör az asztalról egy olyan, minden alapot nélkülöző tévhitet, amit szélsőséges pártok vezetői, vagy nem annyira szélsőséges, de onnan szavazókat elcsábítani igyekvő pártok vezetői, vagy a szimpla ostobaságukat folyamatos indulatkeltéssel leplezni próbáló európai átlagpolgárok szajkóznak a tetőző migránskrízis kapcsán. Szerintük a más kontinensekről érkező, más kultúrával bíró bevándorlók képtelenek lesznek integrálódni a többségi társadalomba, ami természetesen további feszültséghez vezet majd, illetve olyan, egészen agyament elképzelések megvalósításáig, mint iszlám államok kikiáltása Európán belül. Christian Zingg, Basel egy integrációs osztályának vezető tanára az élő példa arra, hogy ha a nyugati ember megfelelően foglalkozik az Afganisztánból, Szíriából, Eritreából vagy épp a Dominikai Köztársaságból érkező menekültekkel, úgy majdhogynem zökkenőmentes lehet az átállás. A nyelvtudás fejlesztése (legyen szó akár az irodalmi németen belül külön nehézségeket okozó svájci németről, illetve ennek különböző dialektusairól), az alapszintű tárgyi oktatás, illetve a kulturális jellemzők megismertetése egyáltalán nem akkora ördöngösség, és egy év leforgása alatt olyan mankókat ad a diákok kezébe, amire támaszkodva elkezdhetik a munkakeresést, ami már egy sokkal keményebb dió lesz – ahogy erre az író-rendező Thommen többször rá is világít.
A másik összetevő, amitől az Új világ megkerülhetetlenné válik a témával foglalkozó anyagok sorában, az a személyes viszony, már-már intim közelség, amit Anna Thommen (Christian Zingg személyén keresztül) kialakít néhány migránssal. Így a Kabulból egy éven át vándorló, most az iskola és a pénzkeresés között hezitáló Habibi Ehsanullával, vagy a Szerbiában született, de albán származású lánnyal, Nazlije Alijivel, aki szakápolóként kíván elhelyezkedni az iskolát és az ehhez szükséges további tanulmányokat követően. Thommennek sikerül eltalálnia a közelségnek azt a szintjét, amit még nem érzünk tolakodásnak, arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy érzelmileg kellőképp megérintse a nézőjét. A svájci filmes munkája láttán az is elgondolkodhat egy kicsit azon, hogy itt egyes emberi sorsokról van szó, aki azelőtt egy összefüggő masszaként tekintett például a határokon felgyülemlő tömegekre. (BB)
Vetítik még: Budapest - szeptember 30. szerda, 18:00, Művész; Szeged - október 6. 18:30, Belvárosi Mozi
VÁMPÍR A DÍVÁNYON (David Ruehm, 2014)
Meglepetés vár arra, aki David Ruehm filmjének címéből kiindulva arra számít, hogy az Interjú a vámpírral párdarabját láthatja, vagy egy erősen pszichologizáló kamaradrámát vérszívó főhőssel. A címbéli vámpír ehhez képest mindössze pár percet tölt Sigmund Freud (a történet idején, a 30-as években még nem) világhíres kanapéján. A Tobias Moretti által alakított gróf (a neve: „Geza von Kozsonom”, ennek a Szemrevaló közönsége nagyon örült) akut életundortól szenved, nem tud új kihívásokat találni, látott már mindent, a feleségét is rettenetesen unja. Az öröklét elviselhetetlen könnyűségéről éppenséggel készült már film (legutóbb a Jarmusch-féle Halhatatlan szeretők), de a Vámpír a díványon nem az a mozi. Ruehm rendező, a vámpírtrendeket zárójelbe téve, visszatér a 80-as, 90-es évek blődlijeinek vérszívóihoz (Csak egy harapás, Drakula halott és élvezi, Vámpír Brooklynban), de a hangvételt illetően a Polanski-féle Vámpírok bálját is megidézi. Ez a szándékosan vállalt oldschoolság a film legnagyobb erénye; aki nem zavar, hogy pszichologizáló, vérbő komédia helyett könnyed matinét kap, az nem fog csalódni. (BS)
Vetítik még: október 2. péntek, 19:30, Művész. – A rendező is jelen lesz.
SODRÓDÁS (Karim Patwa, 2015)
Száguldás, Porsche, szerelem – ennyivel össze is foglalhatnánk a korábban elektroműszerészként, később sajtófotósként, ma leginkább videoklip- és filmrendezőként tevékenykedő Karim Patwa első egészestés munkáját, lévén, hogy mindegyik fő motívumként jelenik meg a filmben. Az ábrándkép-háromság jellemzésként való használata viszont legalább annyira megtévesztő lenne, mint a fiatal Robert feltűnése a negyvenes, lánya elvesztésének gyászától megkeseredett Alice életében. A rendező ugyan néhány pillanatra eljátszik a legkülönbözőbb ábrándok gondolataival, de az azokat elképzelő szereplőin jól látszik, hogy maguk sem hiszik el, hogy itt hosszú távon bármi is jobbra fordulhat. A sebességmániás Robert épp hogy csak kitette a lábát a börtönből, ahol négy évet ült, miután egy szétcsapott éjszaka utáni gyorsulási versenyen halálos balesetet okozott. Alice kislánya halála óta egyedül él, a boldogságot jelentő felejtés lehetőségét egyéjszakás kalandokkal és alkoholgőzös bulikon megejtett, kisebb-nagyobb flörtökkel üldözi. A próbaidős Robertnek már a film elején feltűnik a nő a buszon, akit aztán követni kezd, ennek eredményeként pedig idővel egy több mint furcsa viszony jön létre a két fél között.
A svájci-angol rendező filmjének alapötlete (amelyet társíróként bonthatott ki forgatókönyvvé) a számos klisé ellenére sem rossz, a megvalósítás viszont Haneke jéghideg stílusát, vagy Seidl a lehető legközelebbről felvett anyagainak mégis fényévekkel leírható távolságtartását igényelné. Patwa kezében nem válik koherenssé a dráma, a történet nem elég feszes, mindössze egyetlen ponton érezni igazán, ahogy megfagy a levegő vetítőteremben. Mintha a svájci körülmények és hétköznapok legömbölyítenék a metszően éles sarkokat. A Sodródás így is az erős európai kamaradrámák sorát gazdagítja, de elmarad a hasonló, osztrák vagy skandináv produkciók köröm alá fúródó szálkásságától. Megvágja ugyan az embert, de a vérzés elállításához elég egy tapasz, a sebnek pedig néhány nap múlva már nyoma sem marad. (BB)
Vetítik még: szeptember 29. kedd, 21:00, Művész.
Goodnight Mommy (Veronika Franz, Severin Fiala, 2014)
Ha nincs ló, jó a szamár is, írhatnánk viccesen-tréfásan, arra utalva, hogy az osztrák film „fenegyereke”, Ulrich Seidl helyett ezúttal „csak” a felesége képviselteti magát a Szemrevalón. De ha ezt írnánk, akkor merőben igazságtalanok lennénk, Veronika Franz horrorja ugyanis akkor is megérdemelné a figyelmet, ha (társ)rendezőjének semmi köze nem lenne Seidlhez. Sőt még valami kitüntetést is érdemelne, hogy türelemmel viseli a ráragasztott „Seidl felesége” eposzi jelzőt. A miskolci CineFesten is így lett felkonferálva, ahol a vetítés előtt csak annyit mondott: minél kevesebbet tud a Goodnight Mommy történetéről a néző, annál jobb. És valóban, a high concept sztoriban (két tizenéves fiú kételkedni kezd az őket egyedül nevelő, plasztikai műtéten átesett anyjuk identitásában) akad pár olyan fordulat, amelyet bűn lenne lelőni. Igaz, az egyik – a fontosabb – csavar kevéssé eredeti, akár ki is lehet félóra után találni, de ezért a méregerős atmoszféra, a három főszereplő borzongatóan hiteles játéka bőven kárpótol. A seidli mércével is nyugodtan felkavarónak minősíthető film után pedig jó pár megválaszolásra váró kérdés marad, például az, hogy tulajdonképpen „mi a fene van ezekkel az osztrákokkal?”* (BS)
Vetítik még: október 1. csütörtök, 21:00, Művész.
Az összeállítás szerzői: Baski Sándor, Bilsiczky Balázs.
