Úgy tűnik, a nyolcvanadik életévét betöltő Woody Allenre a jövőben nem a hétévente bekövetkező párkapcsolati krízisek, hanem a nyolcévente elkövetett önismétlések lesznek a jellemzők. A tavaly forgott Káprázatos holdvilág és a 2006-os Füles között is felfedezhetők voltak kisebb-nagyobb párhuzamok, a 2007-ben készült Kasszandra álma, illetve az idén mozikba kerülő Abszurd alak pedig már majdnem ugyanarra a kaptafára készült. A filmjeit futószalagon gyártó szerző örökifjúi státusza megkopni látszik, amit nem az elmúlt évtized közepétől megjelenő, komorabb írói attitűd, hanem az egyre gyakoribbá váló, minőségbeli romlás jelez.

A Match Pointtal kezdődő bűnfilm-széria darabjai mellett Allen ugyan rendre előrukkol romantikus vígjátékokkal vagy drámai bravúrokkal (mint a két évvel ezelőtti Blue Jasmine), de a korábbi filmjeiben még csak felvillantott Dosztojevszkij-vonal évről évre vastagodik, nem beszélve a nietzschei gondolatok egyre markánsabb közvetítéséről. Már az író-rendező legmesteribb műveiben, így az Annie Hallban vagy a Hannah és nővéreiben is ott voltak az élet értelmetlenségéről vagy az elkerülhetetlen szenvedésről szóló szálak, alapvetően mégis az (ön)iróniából vagy a morbiditásból táplálkozó komikum határozta meg a filmek szövetét. Az igazi fordulópont a Kasszandra álmával következett be, amely a testvérgyilkosságba torkolló lezárás dacára ugyan meghagyta, de zárójelbe tette a mosolyogtató jeleneteket és az ezekhez felhasznált, abszurd vagy fekete humort.

Míg a Colin Farrell és Ewan McGregor által eljátszott testvérpárt anyagi érdekek vezették a bűn egyirányú utcájába, addig az Abszurd alak főszereplője zátonyra futott sorsát próbálja megmozdítani életfogytiglant érdemlő tettével, ráadásul – filozófusprofesszor lévén – az elkövetett bűncselekményt tekervényes okfejtéseken keresztül egyfajta karitatív akcióval teszi egyenértékűvé. Azt persze a vak is láthatja, hogy az azelőtt pengeélen táncoló, a halállal ki nevet a végént játszó Abe gondolatmenete sok mindennek nevezhető, de tisztának semmiképp. A korábban csúcsra járatott önpusztítás és züllött életmód „eredménye” nem tűnhet el csak úgy, mint a kámfor. Egy bomlott elme működésébe nyerünk betekintést, amely elhiszi, hogy összeforrt, holott ennek az esélyét réges-rég eljátszotta.

Ahogy a híres-hírhedt professzorral, úgy a történet másik kulcsfigurájával, a tanárába lassacskán teljesen belehabarodó Jill-lel sem tudunk azonosulni, mivel őrült szerelem ide vagy oda, a diáklány sorra szegi meg az alapvető erkölcsi normákat. Allen ráadásul nem csak párbeszédekkel dolgozik, hanem mindkét karakter gondolatait is kihangosítja, vagyis több fronton támad, egyidejűleg két kvázi antagonistával ajándékozva meg a közönséget. A néző így két tűz közé szorul, tekintve, hogy az egyik főszereplővel sem tud szimpatizálni. A közönség tudatosan kényelmetlen pozícióba helyezése ügyes húzás és nem is lenne vele gond, csakhogy a vígjátékzsáner korábbi nagymesterének teljes kiüresedéséről, hovatovább mizantrópiájáról árulkodik, amit feltehetően kevesen díjaznak az Allen-filmek szerelmesei közül.

A lassan matuzsálemi korba lépő filmes ezúttal Joaquin Phoenixet használja fel gondolatai közléséhez, aki Paul Thomas Anderson Beépített hibájának (kritikánk itt) kiégett, junkie magándetektívje után a kisujjából rázhatná ki Abe szerepét. Ez eleinte sikerül is neki, idővel viszont egyhangúvá válik a játéka, a paradox pálfordulással járó változást pedig nem tudja elég mélyen visszatükrözni. Ezzel együtt Phoenix teljesítménye még mindig pozitív előjelű, Allen legújabb múzsája, a Káprázatos holdvilágban is főszerepet kapó Emma Stone viszont teljesen súlytalan. Ezt akár a naiva szerepkör is indokolhatna, mégis az az érzésünk támadhat, hogy Stone egyszerűen még nem elég érett egy ennyire ambivalens figurához. A színészi teljesítmények szempontjából sokat elárul a filmről, hogy egy mellékszereplő állhat a dobogó legfelső fokára. Parker Posey-é a megtisztelő érdem, aki Abe munkatársaként mindent elkövet, hogy a lepedőjére rántsa az állítólagos szexistent, akiről aztán percek alatt kiderül, hogy dekadens életvitele nem csak a fejében hagyott nyomot. Rita (Posey) ettől függetlenül kitart a pocakos, alkoholista tanár mellett, és nagyrészt ő hozza be az Allen-filmekre a kétségek dacára még mindig jellemző humort is.

Az Abszurd alak tehát messze nem tartozik az oeuvre legsikerültebb darabjai közé - talán jót tenne a szerzőnek, ha visszavenne a tempóból, és nem egy, hanem két vagy három évente jelentkezne új filmmel. Ez viszont egyelőre hiú ábránd: a hírek szerint Kirsten Stewart és Jesse Eisenberg személyében már meg is van Allen 2016-os produkciójának két főszereplője, az pedig még aggasztóbbá teszi a helyzetet, hogy Woody leszerződött az amazonnal egy hat epizódból álló vígjátéksorozat elkészítésére. Jelen helyzetben sajnos csak reménykedhetünk benne, hogy a mester a mozivászonra és a tévé képernyőjére sem a Bűn és bűnhődés általa humorosnak tartott átiratát szánja.