Francia művészpornó, osztrák horror, román western és díjnyertes magyar dokumentumfilm - többek közt ezekből válogathat az, aki idén is részt vesz Magyarország legizgalmasabb filmfesztiválján. Szeptember 11-én startol a Jameson CineFest Miskolcon, ahol idén talán a tavalyinál is erősebb programmal találkozhatunk. A választást megkönnyítendő kiemelünk 10 figyelemre méltó filmet a kínálatból. (A vastaggal jelölt címeket már láttuk is.)

Kábszer (Dope, 2015)

A januári Sundance-en debütált, a közönség és a forgalmazó cégek által körberajongott, végül a Sony által bezsebelt Kábszer több mint jó eséllyel pályázik az idei CineFest leglazább filmjének tiszteletbeli címére. A versenyen kívül bemutatott, krimielemekkel feltuningolt dramedy mindenekelőtt a 90-es években sugárzott Yo! MTV Raps egykori rajongóit veszi célba, de a három, inglewoodi BMX-es srác és egy középsúlyú drogdíler találkozásából születő bonyodalmak azoknak is felhőtlen szórakozást ígérnek, akik a 90-es évek legelején nem a Digital Underground Humpty Dance-ét pörgették a walkmanjükben, és az sem jelentett központi kérdést az életükben, hogy milyen baseballdzsekit hordjanak az Air Max mellé. A Superbad retro-feelingjét idéző filmben megjelenik többek közt A$ap Rocky vagy Vince Staples (napjaink rapzenéjének ikonjai), míg az egyik producer az a Pharrell Williams, aki a soundtrack-ben is vastagon benne van. A zene másik felét olyan, a golden age emblematikus crew-jai jegyzik, mint a Naughty by Nature vagy az abszolút öregsulis A Trible Called Quest. A Kábszer hazai forgalmazásáról egyelőre nincs hír, így megtekintése erősen javasolt, ha nem akarunk lemaradni Rick Famuyiwa kultgyanús, friss gyümölcsökből kevert zsánerturmixáról. (BB)

Rendőrautó (Cop Car, 2015)

Két lurkó ártatlan csínyként pont akkor köti el a helyi sheriff szolgálati kocsiját, mikor a rend redneck őre épp a saját piszkos ügyeit intézi. A hihetetlenül egyszerű alapötletből, szögegyenes és üdítően sallangmentes forgatókönyvéből készült Cop Car a klasszikus gyerekfilmes felütés után lassan építkezve, szép fokozatosan coeni hangulatú thrillerbe csúszik át majd egy feszült (és véres) fináléba fut ki. A minimalista sztori szűkmarkúan adagolja az információkkat, így a hangsúly a remek párbeszédeken és karaktereken marad. Kisiskolás hőseink kénytelenek számot vetni az önfeledt játékuk lehetséges következményeivel, a felnőtté válás szörnyűsége a végtelenül buta és gonosz sheriff alakjában ront be az életükbe. A két gyerkőc apró drámáját éjfekete humorral és nagy adag morbiditással tálalják az alkotók, a film legnagyobb dobása mégis a tahó vidéki zsaruként sziporkázó Kevin Bacon brilliáns alakítása. Itt tényleg minden testtartás, gesztus és hangsúly a helyén van, úgyhogy akár az is előfordulhat, hogy Bill Murray, Patrick Swayze vagy Matthew McConaughey után egy újabb nagy karrierfordulatnak vagyunk épp a szemtanúi. Ha nem is okoz feledhetetlen katarzist, a Cop Car az idei szezon egyik igen kellemes meglepetése. (HZ)

Drifter (2014)

A dokumentumfilmes szekció egyetlen, részben magyar (részben német) produkcióban készült darabja Hörcher Gábor Drifter című látlelete a magyar mélyvidék fiataljainak helyzetéről, bizonytalan jövőjéről, vagy inkább az őket körülvevő, túlságosan is bizonyos kilátástalanságról. A Drifter, amely a tavalyi Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál legjobb első filmnek járó díjával büszkélkedhet, egy bakonyi roma fiú hányattatásain keresztül hozza látótávolságba az életnek csupán nagy jóindulattal nevezhető sivárságot. A főszereplő Ricsi szeme előtt egyetlen cél lebeg, és ez az, ami tartja benne a lelket. Az udvaron vagy a sufniban pofozgatott autójával vesz részt kisebb rallyversenyeken, és az elszántsága ugyan megvan a feljebb lépéshez, családi és magánéleti problémái időről időre visszahúzzák őt a sárba. Mintha Mundruczó Kornél Szép napokjának Péterét látnánk viszont rögrealista változatban, Hörcher tetszetős vizuális stílusának keretei közt. A korábban Szarajevóban és Lipcsében is díjazott, bő egy órás film hazai ősbemutatójára a CineFest dokuvetítéseinek harmadik etapjában kerül sor. (BB)

Goodnight Mommy (Ich seh, Ich seh, 2014)

Hogy az osztrákok nem a horrorjukról, vagy egyáltalán bármilyen zsánerfilmjükről híresek, az enyhe kifejezés. De mindez kezd változni, hisz készült már náluk horror (Dead in 3 Days), sőt western (Sötét völgy) is. Hogy a horror korántsem összeférhetetlen az osztrák szerzők fagyos, szenvtelen stílusával, azt jól példázza az Ich seh, Ich seh (angol címén Goodnight Mommy), mely már azzal felcsigázza a filmrajongók kíváncsiságát, hogy Ulrich Seidl felesége és alkotótársa, Veronika Franz (társ)rendezte, a neves férj pedig producerként jegyzi. A film – trailere alapján – Seidl határsértően és sokkolóan explicit művei mellett (amilyen legutóbb az osztrák pincékbe alámerülő Im Keller) leginkább olyan alkotásokat juttathat eszünkbe, mint Franju Szemek arc nélkül című művészhorrorja, vagy Haneke háztáji thrillernek is beillő rémdrámái, a Benny videója és a Furcsa játék. Filmünk egy izolált vidéki házban játszódik, ahol egy kisiskolás ikerpár várja haza az anyját. Aki végül kötésekkel az arcán jelenik meg plasztikai műtéteiből lábadozva, és gyökeresen megváltozott viselkedését látva fiai elbizonytalanodnak, hogy tényleg az anyjukat kapták-e vissza.
Mindezek alapján e film egyszerre ígéri magát műfaji elemekkel (arcot takaró kötés, kísérteties maszkok a gyerekeken) játszadozó horrornak és társadalomkritikus, szerzői művészfilmnek, ami – Franztól stílszerűen – specifikusan női témákkal foglalkozik. A mozi tisztesen szerepel a kritikusoknál és a fesztiválokon, Ausztria a hírek szerint ezt nevezi a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is, így van rá esély, hogy egy olyan remek és naprakész darabbal gazdagodik az osztrák műfajfilm, mint amilyen a Gerald Kargl rendezte Angst, melyet – az idei CineFesten a Szerelemmel szerepelő – Gaspar Noé fontos inspirációjaként jegyez. (CSÁ)

Aferim! (Radu Jude, 2015)

Nincs agyontárgyalva az európai cigányrabszolgaság témája, sőt még csak a köztudatba sem került be, úgyhogy az Aferim! nyugodtan tekinthető hiánypótló produkciónak. Noha Radu Jude (Mindenki a mennybe megy, A legboldogabb lány a világon) jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy eltűnjön ez a fehér folt a (film)történelem térképéről, nem Spielberg ihlette, katarzisra kihegyezett, nagy ívű melodrámát rendezett. De még csak nem is a 12 év rabszolgaság európai verzióját készítette el, ahogyan azt a Berlinale után (ahol Ezüst Medvét nyert a film) többen is leírták. Az Aferim! a 19. századba helyezett cselekmény ellenére is a román új hullám erényeit mutatja fel: realista, hétköznapi környezetben elmesélt hétköznapi történet, amelyet a sallangmentes színészi játék hitelesít.
A film 1835-ben játszódik, főszereplője egy csendőr és a fia, akik egy szökött cigány rabszolga után kutatnak a Havasföldön. A western műfaji szabályait Jude is csak laza sorvezetőnek használja, hasonlóan Hajdu Szabolcshoz, de a Délibábbal ellentétben itt a dialógusoknak is fontos szerep jut. Egy részük korabeli szövegeken alapul, amikor tehát, példának okáért, az út közben megismert pap arról értekezik hosszasan, hogy a cigány és a zsidó közül melyik az alávalóbb „faj”, akkor biztosak lehetünk benne, hogy hiteles lenyomatát kapjunk az akkori közgondolkodásnak. Az Aferim! igazi bravúrja, hogy mindeközben az alkotók mégsem prédikálnak, egyszerűen csak felmutatják – a groteszk humort sem mellőzve – ezt a már letűnt, de mégis nagyon ismerős világot. (BS)

Mr. Holmes (2015)

Sherlock Holmes figurája mostanság ki tudja hányadik popkulturális virágzását éli. A BBC kiugróan sikeres kortárs átértelmezése és Guy Ritchie viktoriánus akciófilmjei után a Mr. Holmes is csavar egyet a képleten és a detektívet 93 éves öregemberként lépteti színre. A második világháború után járunk és az egykori briliáns elme kénytelen szembenézni az öregedés fizikai és mentális következményeivel. Watson helyett ezúttal egy intelligens kisfiú lesz a segítésére az utolsó ügy megoldásában, míg a krimi helyett a főhős emberi oldala kap nagyobb hangsúlyt. Bár az egykori remekléseket követő iparosmunkák után Bill Condon rendező neve nem csigázza fel a nézőt, a film szereposztása igen komoly reményekkel kecsegtet. Nem valószínű, hogy van olyan filmrajongó, aki ne lenne kíváncsi arra, ahogyan Sir Ian McKellen a legendás nyomozó bőrébe bújik és egy újabb értelmezéssel gazdagítja a Holmes-legendáriumot. (HZ)   

A homár (The Lobster, 2015)

Nehéz eldönteni, mi az abszurdabb, Yorgos Lanthimos filmjének története – a nem túl távoli jövőben a szingliket elfogják, és arra kötelezik, hogy 45 napon belül találjanak maguknak párt, különben állattá változtatják, és szabadon engedik őket az erdőben –, vagy az a tény, hogy ebben a szürreális sci-fi-komédiában olyan sztárok közreműködnek, mint Colin Farrell, Rachel Weisz vagy Léa Seydoux. Nem tudni, Lanthimos – a szintén súlyosan elborult produkciókat készítő Quentin Dupieux-val együtt – a The Asylum stúdió babérjaira akar-e törni, a zsűri különdíja Cannes-ban mindenesetre elég jó ajánlólevél. A rendező első komoly nemzetközi sikert elérő filmje, az Oscarra is jelölt (!) Kutyafog után a vontatottabb Alpok talán egy kis visszalépést jelentett – A homár remélhetőleg inkább a Dogtooth vonalát folytatja. Igaz persze az is, hogy egy ilyen szinopszis után akkor is beülnénk a filmre, ha minden kritika megpróbálna lebeszélni róla. (BS)

Szerelem (Love, 2015)

A homárhoz hasonlóan az új Gaspar Noé-opusz sem pont az a film, amelyről a negatív kritikákkal el lehetne tántorítani a nézőt. Ha tavalyelőtt az Adéle életének helye volt a CineFest programjában, akkor úgy illik, hogy idén is Miskolcon mutatkozzon be először az aktuális cannes-i „botrányfilm”. A Szerelem már a hivatalos szinopszis szerint sem sokkal több egy két és félórás 3D pornófilmnél, de a polgárpukkasztásban utazó Noé ezúttal – az explicit szexjeleneteket leszámítva – állítólag kifejezetten visszafogta magát. A hétoldalas forgatókönyv egyetlen mondatban összefoglalható: egy amerikai fiú Párizsban összejön egy francia lánnyal, majd kettősük hamarosan szerelmi háromszöggé bővül. Az eddigi visszajelzések alapján a Szerelem sajnos nem nagyon említhető egy lapon a Visszafordíthatatlannal, de nem győzzük hangsúlyozni: szép emberek, szépen fényképezett jelenetekben szexelnek benne, sokat, élesben. (BS)

Victoria (2015)

A Victoria a Berlinale idei versenyprogramjában komoly feltűnést keltett, és azóta is rendszeres vendége a nagyobb fesztiváloknak. A címszereplő spanyol hölgy a berlini éjszakában sodródik az eseményekkel, de a tulajdonképpeni történetnél ezúttal a megvalósítás extrém módja ezerszer izgalmasabb. Száznegyven perc, egyetlen snittben, rejtett vágások és trükkök nélkül, egyben rögzítve: ha hihetünk az alkotóknak, a teljes filmet egyetlen jelenetként, hajnali 4.30 és reggel 7.00 között, a Kreuzberg and Mitte vonatkozó környékein, három próbálkozással rögzítették. Ez a vállalás még a híres német precizitás ismeretében is igen brutális, nem beszélve arról a különleges befogadói élményről, melyet a háborítatlan folyamatosság jelenthet. Egy hosszú snitt nemcsak a filmkészítők elé állít komoly technikai kihívásokat, de a nézőt is alaposan megdolgoztathatja. A belső feszültséget és a közönség figyelmét ilyen sokáig fenntartani nem könnyű, ám a Victoria tipikusan az a film, amit egész egyszerűen látni kell. (HZ)

Vad banda (The Wild Bunch, 1969)

Sam Peckinpah-t elsősorban a westernműfaj egyik igazi auteurjeként és különleges vágástechnikájú akciójelenetek rendezőjeként tartja számon az utókor, nem is véletlenül, pedig a Véres Samként ismert filmes jóval több volt ennél: költő. A mozgókép költője ugyan, de hamisítatlan poéta, és nem a karikatúrák nebáncsvirágai közül. Peckinpah mindennapi, sőt, látszólag földhözragadt összetevőkből alkotott valamit, ami mozgalmas és szórakoztató volt ugyan, de legalább annyira lírai, különleges és szép is. Legjobb műveiben az erős ingerekre éhes kamaszok vértől és szextől terhes fantáziája adott randevút a szerelemről, fájdalomról, veszteségről lamentáló öregek szemlélődésének. Legsikeresebb munkáját, a forgatókönyvéért és zenéjéért Oscarra jelölt Vad bandát sem (csak) a végén látható, egyszerre pornográf és gyönyörű monstre akciójelenet teszi különlegessé, hanem az olyan apróságok, mint pl. a skorpióval játszó gyerekek képei, vagy az a már-már könnyed, rövidke és szinte néma felkészülés, mely után négy rosszkedvű, de elszánt férfi – a Vad Banda – elindul a híres-hírhedt finálé színhelyére.
„An autenthic American classic” – mondta róla Leonard Maltin, és igaza van, de ez mellékes. A Vad banda nem pusztán klasszikus, mestermű, kultfilm, vagy éppen western, akciófilm, akármi, hanem egy nagy költő talán legjelentősebb alkotása is: eposz, amiben helye van többek között balladának, elégiának, vagy akár bordalnak. Kihagyhatatlan és felülmúlhatatlan mű – mozivásznon különösen! (OD)

Az összeállítást készítette: Baski Sándor, Bilsiczky Balázs, Csiger Ádám, Huber Zoltán, Orosdy Dániel.