A Moszad által a hatvanas években elfogott Adolf Eichmann Jeruzsálemben történt bíróság elé állítása az évszázad pereként vonult be a történelembe. A több mint fél éven át tartó eljárás – amelynek eredményeként az Endlösung szellemi atyját, egyben vérfagyasztó „hatékonysággal” történő levezénylőjét halálbüntetésre ítélték – nem csupán a holokausztot követő igazságtétel egyik legfontosabb fejezete, hanem a televíziózás történetének első dokumentumfilm-sorozata lett, melyet szerte a világon sugároztak a tömegtájékoztatás legújabb eszközét kézben tartó csatornák. Eichmann szökéséről, dél-amerikai rejőzködéséről vagy foglyul ejtéséről korábban R. G. Springsteen (Operation Eichmann, 1961) vagy Robert Young (Eichmann, 2007) rendeztek könnyen felejthető játékfilmeket, az 1961-ben lezajlott pert pedig dokumentum- és ismeretterjesztő filmek sora dolgozta fel. Az idén a BBC égisze alatt készült, Paul Andrew Williams rendezte Az Eichmann Show című dokudráma a maratoni tárgyalás korabeli televíziós feldolgozásának körülményeit állítja cselekménye középpontjába, archív dokumentum-felvételekkel vegyítve a játékfilmes formát.
Az Eichmann Show egy tengerentúli, a McCarthy-éra Amerikájában kommunizmussal vádolt, így tiltólistára került rendező, Leo Hurwitz (Anthony LaPaglia), az izraeli kormánnyal a televíziós közvetítésről megállapodó cég producere, Milton Fruchtman (Martin Freeman), valamint a közvetítő stáb többi tagjának szakmailag páratlan munkáját mutatja be, annak minden nehézségével és vastag idézőjelbe tett „sikerével” együtt. Az alkotók a történet drámaiságát pedig a karakterekben zajló vívódások és egymás közti viszonyrendszerük feltérképezésével próbálják meg tovább fokozni – így a „messziről jött ember” szerepét eljátszó rendező és a holokauszt-túlélő operatőr, vagy a kenyéradója érdekeit mindvégig szem előtt tartó producer és az izraeli bürokrácia képviselői közti konfliktusok és megbékélések nem túl mélyreható, de felszínességgel sem vádolható ábrázolásával.
Williams a tömegmédia működésének gyermekkori, és azóta sem levetkőzött visszásságain túl más morális kérdéseket is felvet (mint például a számonkérés mikéntjének boncolgatása), de mindvégig otthagyja a kérdőjeleket, ezzel ügyesen kerüli ki a didaktikusság csapdáit. Vastag szálként jelenik meg a film szövetében Hurwitz humánumba vetett szilárd hitének megingása, amit a filmbéli rendező ugyan folyamatosan elhárít, de az események mégis arra engednek következtetni, hogy a lelke mélyén idővel elengedi korábbi meggyőződését. Amikor Eichmann az auschwitzi dokumentum-felvételeken látható borzalommal szembesülve sem törik meg, Hurwitz naiv idealizmusa, mely szerint előbb vagy utóbb minden emberben megszólal a lelkiismeret, érezhetően összeomlik benne, és a csalódottság okozta keserűségében a legszívesebben kiszállna az egész projektből. Ahogy többször a film folyamán, ezúttal is a pragmatizmust megtestesítő producer az, aki néhány jól kimért, megfelelően adagolt mondattal lecsillapítja a másikban dúló vihart.
Az Eichmann Show egyik leglényegibb eleme két világnézet ütközésének vizsgálata. Ez a megbocsájtást legalább megkísérlő álláspont, illetve a vitán felül álló megtorlás szándéka. Első ránézésre előbbi a szív, utóbbi az agy gerjesztette hozzáállás, valójában azonban épp fordítva működik a dolog: Hurwitz a fejét használja és félreteszi az (ellen)érzéseit, amikor megpróbálja megérteni, vajon hogyan válhatott a címszereplő azzá, amivé lett. „Nincsenek szörnyek. A körülmények csinálnak belőlünk szörnyeket” – mondja, parkolópályára küldve az eredendő emberi gonoszságot. A többség viszont (akár a stáb néhány tagja, akár a tárgyalóterem épülete előtt tüntető izraeliek) kérdés nélkül küldenék bitóra Eichmannt, a hentest, vagyis ők azok, akiket a csupasz érzelmeik hajtanak. A személyes drámák és az általános traumatizáltság ismeretében persze nehéz azt mondani, hogy gondolkodj tiszta fejjel és ne a bosszú hajtson – ez az, amit Hurwitznak is be kell látnia, és félre kell tennie Eichmann emberi mivoltának vizsgálatához kötődő rögeszméjét. Úgy kell megmutatnia a pert, hogy az a borzalmakkal való szembesülés árán megpróbálja feloldani a poszt-traumás zavarokat a túlélőkben, a korábban mit sem sejtő tévénézőknek pedig kellő drámaisággal mutassa meg, hogy mi történt Auschwitz vagy Buchenwald falai mögött.
Williams filmje ugyan távolról sem katartikus erejű munka, de méltó a BBC filmgyártó részlegéről kikerülő alkotások színvonalához, sőt egyes pillanatokban még túl is szárnyalja azt. Anthony LaPaglia visszafogott játékának hibátlan komplementere a Martin Freeman hozta nyughatatlan producer, és a mellékszereplők kiválasztásában sem találni kivetnivalót. A címválasztással kapcsolatos első gondolat viszont az ötlettelenség lehet, óhatatlanul is beugrik a Truman Show, ami egy borzasztóan kínos párhuzamot vet előre. A film végére viszont kénytelenek vagyunk belátni, hogy a tárgyalás tévéközvetítése több rétegében is valódi showműsorként működött, amihez persze szükség volt egy kompromisszumkész rendezőre. Nem véletlen a végefőcím előtt az eredeti közvetítés készítőiről való megemlékezés. Az Eichmann Show nekik állít mementót, e mellett hajszálpontosan mutatja be a tömegtájékoztatásban rejlő lehetőségeket és veszélyeket.
A film augusztus 27-től látható országszerte a mozikban, a Pannonia Entertainment és a Freeway Entertainment forgalmazásában.
