Filmvilág blog

Tizenegyes – WERK-vizsgafilmek

2015. július 11. - Bilsiczky Balázs

werk_akademia_logo_feher.pngAz elmúlt egy-két évet akár a magyar film feltámadásaként is meghatározhatnánk. A szépséghiba "mindössze" annyi, hogy a szakma egy részének ujjongása, vagy az óvatosabbak csendes, reménnyel teli szavai a mozik jegypénztáraiba nem hallatszanak be. A közönség – néhány kivételtől eltekintve (VAN valami furcsa...; Liza, a rókatündér) – messziről elkerüli a hazai produkciókat, helyette kasszát robbant egy bugyuta és nem is annyira látványos Jurassic Worlddel, vagy vágja a centit, hogy hány nap van még a franchise hírnevét mellesleg sárba tipró Terminátor: Genesis bemutatójáig. A feltámadást egyelőre a rangos fesztiválokon elért komoly sikerek (egyáltalán: a fesztiválok versenyszekcióiba való számtalan hazai film beválogatása) jelzi, másod-, de nem utolsósorban pedig a fiatal, frissen végzett filmesek lelkesedése, ami mellé nem egyszer valóban minőségi diploma- vagy vizsgafilmek társulnak. (A Színház- és Filmművészeti Egyetem 6x6-os évfolyamának, illetve a kétéves mesterkurzus hallgatóinak filmjeiről itt és itt írtunk.)

A vizsgafilm-bemutatók sorában legutóbb a WERK Film, Stílus és Írás Akadémián készült munkákat vehettük górcső alá, a közel egy évtizede működő iskola végzős osztályának tizenegy kisfilmje került vászonra. A Döntések – Véletlenek – Döntetlenek című vetítés a filmek bemutatásán túl egyszerre volt oklevélkiosztó, illetve a főként a hallgatóknak, barátoknak és családtagoknak tartott happening. Az este ceremóniamestere és az iskola illusztris oktatója, Réz András mindent elkövetett, hogy piedesztálra emelje diákjait, illetve magát az intézményt és az ott folyó munkát. Utóbbival kellő rálátás híján nem foglalkoznék, de a tanári kar névsorát elnézve azt gondolhatnánk, hogy a Werkről kikerülő hallgatók filmjei eséllyel veszik fel a versenyt az SzFE-n készülő produkciókkal.

rez.png

A levetített filmeket elnézve ez sajnos egyáltalán nincs így. A tizenegy, jellemzően 6-7 perces film kivitelezése az állítólagos profi gyártási körülmények ellenére sem vitte át a kritikusok által sejtésem szerint szándékoltan lejjebb tett lécet. Ennek folyományaként pedig lehetett (volna) bármennyire is eredeti egy ötlet, a nem megfelelő megvalósítás híján elveszett belőle az „élvezeti érték”, nem beszélve a közvetíteni kívánt üzenet érthető filmnyelven (értsd: tetszetős plánok, kameramozgás vagy vágás) történő átadásáról. Helyenként ugyan felvillant valami a tanultakból, egy snitt vagy egy szép megvilágítás erejéig. Csakhogy ez a néhány erős pillanat vajmi kevés egy hétperces film esetében, ahol épp a játékidő rövidsége ad lehetőséget arra, hogy erős pillanatok sorozatából szülessen valami maradandó.

A bemutatott munkák közül a legnagyobb tapsot Idrányi Csaba Megmondhatod és Molnár Anita TrackZ című munkája kapta – kérdés, hogy miért. A Megmondhatod egy iroda mikroközösségében játszódó geg, melynek alapötlete, hogy a másikkal élőszóban vagy telefonon történő beszélgetést követő megjegyzés is hallható. A film semmi mást nem tesz, mint rávilágít az evidenciára, mely szerint hajlamosak vagyunk egy-egy beszélgetés végén a bajszunk alatt még anyázni egy jót. A karakterek vagy a kameramunka szinte egy az egyben az m1 sorozatát, a Munkaügyeket tükrözi, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg az utóbbinál az alkotók explicit rájátszanak a silányságra a középszerű beállításokkal, a Megmondhatod stábja minden bizonnyal a maximumot próbálta kihozni magából. Hasonló rejtély a zárásként vászonra kerülő TrackZ „sikere”. Az egyébként tetszetősen fényképezett film láttán olyan érzésünk támadhat, mintha a párhuzamos és a ritmikus vágás iskolai oktatóanyagát látnánk. Azon kívül ugyanis, hogy egy véletlen szituáció folytán az egyik főszereplő drum and bass tempójú dubstepre kénytelen balettozni, miközben a másik, BMX-es srác klasszikus zongorafutamra zsonglőrködik a bringájával, semmi nem történik. A snittek a zene ritmusára követik egymást, miként a mozgás két kifejezési formája közti hasonlóságokat bemutató montázs.

Eredeti ötlet tekintetében Király Márk Polaroidját lehetne kiemelni, aki egy erősen karikírozott bizniszegyház működését mutatja be, csakhogy a nézőnek óhatatlanul beugrik az uristen@menny.hu, ahol kevésbé hangsúlyosan ugyan, de szembesülhetett a témával mondjuk az Isten 2.0 CD formájában. Merkl Balázs munkája, a Lisa a családi dráma műfaját gazdagíthatná (válófélben lévő szülők elhanyagolt gyereke), ha erősebbek lennének a kisfiú és a gyermekpszichológus közti dialógok, illetve a film vége előtt két másodperccel nem robbanna bele az arcunkba egy teljesen indokolatlan horror klisé. Fontos kiemelni ugyanakkor Kiss Gravi Andrást, a film operatőrét, aki egyedüliként a mezőnyből több mint ígéretesen játszik a fénnyel és árnyékokkal, valamint a plánozással sincs különösebb gondja. A három, tematikus csoportba osztott filmek közül Viczai Fruzsi íróként és rendezőként jegyzett munkája az, ami a külcsínt illetően ugyan hagy maga után kivetnivalót, a hangulat viszont közel áll hozzá, hogy beszippantsa a nézőt. A Csomag című film szereplői plüss-szíveket viselnek a mellkasuk bal oldalán, amit egy szakítást követően leszakítanak magukról és darabokra tépnek. A rendezőnő valószínűleg sok Gondry-mozit látott, és közel is állhat hozzá a francia rendező világa. Mindez persze nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a sajnos igen gyengére sikerült válogatásból üde színfoltként emelkedjen ki filmjével. Zárszóként pedig nem árt leszögezni, hogy aláfestő zene nélkül is lehet rövidfilmben gondolkodni – a következő évfolyam majdani végzősei talán ezen is elgondolkodnak majd.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr737616544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása