Ötödik évadára a Trónok harca megkerülhetetlen popkulturális jelenséggé vált, melyet az imponáló nézettségi adatok mellett leginkább a sorozattal foglalkozó cikkek és hozzászólások gigantikus mennyisége fémjelez. A produkció showrunnerei egyre jobban ráéreztek arra, miként lehet folyamatosan megpiszkálni a jól megszokott, komfortos nézői pozíciónkat. Az újabb felvonás minden eddiginél erősebben provokálta a közönséget, nagy vitákat (masszív reklámot) generálva a széria köré. Innen nézve az alkotók taktikája bejött, de az már egy másik kérdés, fokozható vagy legalább fenntartható-e a meghökkentésre építő modell, vagy óhatatlanul önparódiába fordul? A dilemma különösen annak fényében érdekes, hogy a sorozat alól időközben kifogyott az írott alapanyag, innen tehát tényleg bármi lehet.

Az állandó sokkolásra és a bevett elbeszélői normák áthágására építő írói taktika igen érdekes megvilágításba helyezi a szöveget szövögető alkotó, a kialakuló történet és a művet fogyasztó befogadó viszonyrendszerét. A meghökkentő fordulatokat követő össznépi felhördülés látványosan kiemeli, hogy a mesélt történetekhez hallgatólagosan elfogadott sémákkal közelítünk. Folyamatos meglepetésekre várunk, de úgy, hogy a biztonsági zónánkból azért ne nagyon lendüljünk ki. A mesélőn nemcsak az általa felállított szabályrendszer betartását kérjük számon, de ha eltér bizonyos mintáktól, felháborodunk. Ezek a kimondatlan, de létező elvárások finoman megszabják a sztori lehetséges irányait és láthatatlan burkot képeznek a szereplők körül. Ha ezek sérülnek, úgy érezzük, becsaptak minket. Vékony a határ az otromba írói önkény és az innovatív kísérletezés között és sokszor vitatható, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.

A Hét Királyság különösen kegyetlen és erkölcstelen világnak tűnhet. A gonoszok és a pozitív hősök sorsa között nincs látványos különbség, a jótettek és a cselszövések következménye legtöbbször a szörnyű kínokkal kísért halál. Ha valaki szimpatikus, szép, jó lelkű vagy velejéig romlott, az még nem garancia semmire, bárki könnyedén elveszítheti a fejét. A Trónok harca történetében eltűnnek a hagyományos narratív fogódzók, ami egyszerre borzongatóan izgalmas és irritálóan kellemetlen nézői tapasztalat. A nézőcsalogató fordulatok és a komment-generáló meghökkentések azonban könnyen önmaguk ellen fordulhatnak. Ha átgondolt koncepció helyett szimpla trükknek tűnik, megrendül a bizalmunk a mesélőben és nem hiszünk a meséjében. Az ötödik évad gyakran a progresszív történetszövés és a kiábrándító öncélúság vékony határvonalán mozog, de a mérleg nyelve végül pozitívba billen.

Innen SPOILEREK jönnek

Nincs könnyű dolguk persze az íróknak, hisz kimondottan nehéz GRRM elbeszélői monstrumát megregulázni és sorozat-formába önteni. Annyi helyszín és szereplő bukkant már fel, hogy gyakran úgy érezhetjük, egy-egy szálra már csak villanásnyi idő marad. Ez önmagában még nem feltétlenül gond, a probléma inkább az, hogy míg egyes szálakról gond nélkül elfeledkezünk, addig akad néhány feleslegesen bonyolított mellékág. Azt például most nem tudjuk meg, mi van a két Stark-fiúval, de Jaime Lannister mérsékelten fontos déli akciója komoly játékidőt emészt fel. A központi cselekménymagok (=a Vastrón megszerzése és a Mások inváziója) egyébként is csak illékony délibábként lebegnek a távolban és már régen nem fogják össze az szétfolyó eseménysorokat. Távolról ugyan minden helyszín, szereplő és tett visszavezethető e két nagy centrumhoz, de gyakran olyan áttételesen, mintha már nem is lenne semmi kapcsolat.

A Trónok harca friss évadának minden baja a túlzott epikus nagyságból következik. Ebben a terebélyes írói térben törvényszerűen szétcsúsznak a dolgok és gyakran úgy tűnhet, mintha a szereplők elhanyagolható célokért utazgatnának ide-oda vagy konstans úton lennének. Így volt ez már a korábbi évadokban is, de ahogy halad előre és terjeszkedik a cselekmény, a céltalanság érzése egyre erősebb. A régóta ígért tél csak nem akar megérkezni és a Mások sem nagyon közelednek, miközben a sorozatos helyváltoztatás egyre nagyobb következetlenségeket okoz. Míg egyes szereplők gond nélkül feltűnnek a hatalmas Westeros egy-egy pontján (Kisujj mintha ide-oda teleportálna), addig néhányan egy egész évadot végigutaznak (lásd Tyrion és Varys hajózását). A nyolcadik epizód gigantikus havas összecsapása nemcsak a látványos megvalósítás miatt volt sokkal érdekfeszítőbb, mint az olcsó CGI-vel súlyosbított arénás-sárkányos affér. Míg északon haladtunk valamit előre, a Keskeny tenger másik oldala igen nehézkesen kapcsolódik be a nagy játszmába.

Igaz, Daenerys Targaryen önmagában is érdekes karakter, de eddig csak lebegtették, hogy beszáll majd a fősodorba. Most, hogy végre találkozott egy másik nagyon fontos szereplővel, rögvest ki is került a körforgásból, ami ismét zavaró késleltetésnek tűnhet. Sansa megerőszakolása vagy a Baratheon-lány kegyetlen feláldozása a fiktív gyerekgyilkosság még ma is erős tabuja mellett éppen azért háborított fel sokakat, mert ezek a szadista megoldások alapvetően nem lendítették előre, nem írták felül az események menetét. Nagy kérdés, hogy ennyi halálos meglepetés után fokozható vagy legalább fenntartható-e feszültség, illetve hogyan fogják összehúzni a szálakat a tervezett további két (!) évad alatt úgy, hogy ne tűnjön mesterkéltnek.

John Snow évadzáró halála remekül szemlélteti a sorozat jelenlegi állapotát kísértő kettősséget és az esetleges nehézségeket. Miközben sikerült újfent meghökkenteni (a vonatkozó alapművet nem ismerő) közönséget, be kellett áldozni az egyik utolsó abszolút pozitív karaktert. Nem véletlen, hogy Snow úgy távozik a másvilágra, hogy azért erősen sejthető a feltámadás, amivel viszont a merész írói húzás relativizálódik. A Trónok harcát persze már többször temettük, miközben a növekvő népszerűség egyre nagyobb produkciós értékkel jár együtt. Hiába tűnik tehát úgy, hogy a felhalmozott anyag szép lassan és biztosan maga alá temeti az írót és a showrunnereket, ha döcögve is, de végül mindig sikerült úrrá lenni a káoszon. Sőt, a sorozat egyik legizgalmasabb tulajdonsága épp az unortodox elbeszélői módszere.