Az I. világháború a modern totális háború főpróbája volt, miután szétszúzta a hagyományos erkölcsiség és a vallás maradékát, elfogadtatta a tömeghalál, a tömegjárvány, a népirtás és civil áldozatok fogalmát is. Ez az új „narratíva” megváltoztatta-e a művészetek viszonyát a mindenkori háborúhoz?
Jócskán, a filmművészet főleg, hiszen ez – paradox módon, az egészségügy mellett – sokat nyert a háborúval. Mindez a tömegek korszakával van összefüggésben: az orvostudomány a történelemben először találkozott ekkora tömegben súlyos sérülésekkel, és ennek nyomán addig nem tapasztalt orvosi beavatkozások sora jelent meg (vérátömlesztés, vérbank, traumatológia, plasztikai sebészet, pszichiátria). A filmipar szintén a világháborúnak köszönheti ugrásszerű fejlődését, ugyanis a tömegekkel való kommunikáció és a tömegek ábrázolása ekkor alakult ki. Ennél fontosabb, hogy az egészségügy és a film XX. század eleji fejlődésének egyaránt katonai jelentősége van: az egészségügyben ez nem szorul magyarázatra, a film esetében pedig arról van szó, hogy a mozgókép ekkor alakul olyan eszközzé, amivel rögzíteni lehet – a repülőgépek alkalmazásával akár a levegőből is – a harcteret, és nyomon lehet követni annak változásait, amelynek alapján a tüzérség precíziós támadást tud végrehajtani. A mozgókép az első világháború óta nemcsak a kommunikáció, az informálás és a szórakozás eszköze, hanem a katonai felderítésé is.
A dokumentum- és híradófilm pedig egyenesen behatol a háború közepébe, mintegy elevenné téve a fikciót…
Az első világháború idején vált szokássá, hogy a játékfilmekbe belevágtak harci tevékenységről szóló, dokumentarista anyagokat. Ezzel a háborús valóság és a filmes fikció végleg összekeveredett. A katonai és a civil mozgókép-készítés ettől kezdve nemigen vált el egymástól, amelynek jellemző esete, hogy Ronald Reagan nemcsak közismert melodráma-szereplő, hanem a második világháború alatt készült lelkesítő-hazafias (fél)katonai játékfilmek üdvöskéje is volt, és előbb a General Motors által finanszírozott tévéműsorok konferansziéja, majd az USA legtöbbet szereplő „médiaelnöke” lett.
A mind nagyobb háborúk egyre jobban bevonják a civil lakosságot a frontbeli történésekbe, az I. világháború pedig egyenesen beavatja, belerántja a hátországot a bűnbe.
Ezt is az első világháborúnak „köszönhetjük”, mert ekkor vált szokássá a hátország háborús lelkesedésének propaganda-filmekkel való fenntartása, a harctér közelében frontmozik és tábori vetítőbarakkok működtetése. A háború utáni időszakban az 1914 és 1918 között mozgósított és militarizált hátországot és a hazaáramló katonákat nem minden esetben sikerült lelkileg demilitarizálni. A háborús körülmények között katonai és civil szempontból egyaránt kipróbált film pedig maradt, és ettől kezdve az évszázad legfontosabb kommunikációs közegévé vált. Lenin és Mussolini egyaránt felismerte a film erejét, azt, hogy ez olyan technika, amellyel sokakhoz egyidejűleg lehet szólni, és a valóságot egy mágikus dimenzióval egészíti ki. Nem véletlen, hogy egyrészt a reklám – vagyis a hirdetőipar –, másrészt a XX. századi diktatúrák – mint indusztrializált politika – egyaránt felhasználták a filmet a maguk céljaikra.
Leírhatjuk-e filmek által az I. világháború – és általában a háborúk - történetét?
A XX. század minden háborújáról készültek olyan filmek, amelyek valamely oknál fogva – a rendező zsenialitása, a korszellem eltalálása, a választott eszközök sokszínűsége, kiváló vágástechnika, operatőri munka, képkompozíció, egyedi dramaturgia, vagy mindezek összessége révén – a háborút olyan döbbenetes erővel adják vissza, mintha az maga a valóság volna. Például a Nyugaton a helyzet változatlan 1930-as ősverziója és Kubricktól a Dicsőség ösvényei zavarba ejtő eredetiséggel ábrázolják az első világháborút. Az első világháborúról sokkal több klasszikus film van, mint amennyit ismerni szokás. A második világháborúról és a vietnami háborúról készült alkotások némileg háttérbe szorították az elsőről szóló mozgóképes darabok reprezentációját, azt azonban nem feledtethetik el, hogy a háborúk ábrázolásának – akár dokumentarista, akár játékfilmes – filmnyelve „a Nagy Háború” révén született meg.
A Frontmozi című, 2014 őszén indult vetítés-sorozat az Uránia Nemzeti Filmszínházban —legalább is az eddig látott darabok alapján — nem elsősorban az amerikai vagy nyugat-európai opuszok felé fordul, hanem az egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán látható közép- és kelet-európai frontfilmek felfedezésére vállalkozik. Jól érzékelem?
Az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság által rendezett vetítés-sorozat keretében minden hónap második szerdáján igyekszünk olyan alkotásokat műsorra tűzni, amelyek az első világháborúról szólva klasszikusnak tekinthetőek – ezek többnyire nyugati filmek – vagy valamelyik közép-európai filmipar termékei. Úgy gondoljuk, hogy míg az előbbiek hozzájárulnak a Nagy Háború száz éve formálódó filmnyelvének megismeréséhez, utóbbiak saját régiónk – Közép- és Kelet-Európa – háborúval kapcsolatos közös emlékezetéhez visznek közelebb.
Az eddig bemutatott filmek és beszélgetések milyen tanúságokkal szolgáltak?
Az eddig levetített nyolc alkotás közös tanulsága az, hogy az első világháború nemcsak a filmnyelvet és a XX. századot formálta meg, hanem máig alapvető hatással van kultúránkra, technológiai környezetünkre és régiónk együttélésére. A bemutatott közép-európai alkotások (magyar, csehszlovák és szerb filmek), bár különböző nemzetek szempontjából és eltérő időben készültek, de mondanivalójuk sok esetben rokonnak tekinthető.
Lesz-e speciális program, találkozó a hátralévő időszakban?
Miután a Centenáriumi Emlékbizottság szorosan együttműködik a Budapesti Olasz Kultúrintézettel konferenciák, előadás-sorozat és filmvetítések rendezésében, június 10-én angol felirattal vetítjük le a Frontmozi kilencedik darabját, Gilberto Martinelli Guido Romanelli budapesti missziója című 2009-es játékfilmjét, amely előtt a rendezővel beszélgetünk.
Szűk Balázs
A vetítések 2014. október 15-én kezdődtek a Csortos teremben, felvezető disputával egybekötve. A meghívott vendégek Schreiber András, Kurutz Márton, Szabó Szilárd, Pintér Judit, Forgács Iván, G. Kovács László, Sepsi László voltak. Az eddig lejátszott filmek: Nyugaton a helyzet változatlan (1930), Két fogoly (1937), Redl ezredes (1984), A nagy háború (1959), Sarajevo (1940), Szent György lelövi a sárkányt (2009), Negyvennégy (1957), Conan kapitány (1996). Az utolsó alkalommal, június 10-én 18 órakor Guido Romanelli budapesti missziója (2009) látható.
A belépés díjtalan, de előzetes regisztrációhoz kötött (rendezveny@terrorhaza.hu, +3613742602). Jelentkezni a vetítést megelőző nap 16 óráig lehetséges.
