A filmkészítést nem ipari szinten űző (értsd: akár ötéves kihagyásokat is megejtő), a szerzői szabadság és a stúdiórendszer diktálta követelmények között lavírozó Paul Thomas Anderson húszévnyi nagyjátékfilmes múltat követően leforgatta a maga bő két és fél órás, krimibe, drámába és keserédes komédiába csomagolt tripjét. A helyszín nem meglepő módon Anderson kedvenc területének, a californiai San Fernando völgynek egy fiktív kisvárosa, az időpont a hetvenes évek legeleje, háttérben a hippi-korszak lejtmenetével, a környezet pedig az Anderson-filmekből jól ismert, „ilyen csak a moziban van” típusú fantáziavilág.
A rendező 1996-os, egészestés bemutatkozása óta ezt a világot csinosítja, pofozgatja, vagy épp a feje tetejére állítva összerázza, mint a hógömböt, hogy utána álmélkodva nézhessük, ahogy az üveg belső mesevalóságában szép lassan leülepednek a hópelyhek és helyreáll a rend. Trip helyett akár összegzésnek is nevezhetném Anderson legújabb munkáját, a tengerentúlon a tavalyi év végén bemutatott Inherent Vice-t (Beépített hiba), elvégre a történetet összetevő kirakós több darabja PTA korábbi filmjeiből származik. Egyfelől viszont a film valódi újdonságot jelent a rendező lassan, de biztosan terebélyesedő oeuvre-jában, így nem is lehetne összegzés, másrészt pedig (akár ez a lényeg, akár nem) a főszereplő drog stimulálta tripje bontakozik ki a szemünk előtt, ugyan nem Terry Gilliam H. S. Thompson-feldolgozásának (Félelem és reszketés Las Vegasban) „bármiből-bármennyit” szintjén, hanem a kor és a környék laza életvitelű lakóira jellemző, konstans marihuána-fogyasztás dózisában.
Anderson új színész-kedvencéből, Joaquin Phoenixből a két évvel ezelőtti A Mester lelki üdvösségre törő alkoholistája után egy kellőképp lepukkant, Coenék Lebowskijához hasonló fizimiskájú magánnyomozót faragott, aki nem mellesleg masszívan rajta van az anyagon, és alkalomadtán ugyan púdert is használ az orrára, alapvetően megmarad a könnyű és tekerhető változatnál. A film, Anderson korábbi munkáihoz hasonlóan, rögtön a nyitójelenettel belevág a közepébe. A semmiből előtűnve, tipikus femme fatale-ként jelenik meg a főhős ex-csaja előbbi tengerparti kunyhójában, természetesen életveszélyben, a volt pasi, „Doc” Sportello (Phoenix) segítségét kérve, élére vasalt huzattal ágyazva meg a klasszikus film noir alapszituációnak. E mögött aztán szépen felsorakozik a többi alap- vagy szubzsáner, így a krimi, a tiszta komédia vagy éppen a dramedy, mégsem érdemes műfajiságról beszélni, ahogy az ilyenkor ellentétként felhozott szerzőiségről sem. A „szerzői film” is skatulya, még ha szélesebb, színesebb és amorfabb is a zsánerfilménél, PTA esetében pedig épp ez a lényeg, hogy eleve halott ötlet őt vagy munkáit bárhová besorolni. Anderson Anderson-filmeket készít, rendszerint jókat, nem egyszer zseniális mozikat, nagy ritkán egy-egy kevésbé sikerültebbet. (Igaz, az utóbbi esetet említve fölösleges a többes szám használata: a kissé félrecsúszott Kótyagos szerelem, amit akár a „mutassuk meg a világnak Adam Sandlert fingás nélkül” munkacímmel is felruházhattak volna az alkotók, az elmúlt két évtized egyszeri botlása volt csupán.)
A Thomas Pynchon azonos című regényéből adaptált, Oscarra jelölt sztori egy több szálon futó, egyszer komikus, máskor bűnügyi elemekkel tűzdelt, folyamatosan az álom és a valóság határvidékén haladó detektívtörténet, egy (többek szerint túl-) komplikált cselekményhálóval. Larry, azaz „Doc”, az egyszerű hippiből lett magánnyomozó korábbi szeretője, Shasta (Katherine Waterston) eltűnése nyomán gabalyodik bele ebbe a hálóba, együtt kapálózva benne a zavarosban halászó, nagynevű bizniszmennel, az éppen szintén a hiányzók listáját bővítő Mickey Wolfmannal (Eric Roberts), a Los Angeles-i rendőrség pszichotikus nyomozójával (Josh Brolin), vagy a halottnak hitt, valójában időről-időre különböző szervezetekbe beépült titkosügynökkel (Owen Wilson), neonáci motorosokkal vagy feketejogi aktivistákkal kiegészítve. A legfőbb kérdés természetesen a hálószövő kilétére irányul, itt lép be a képbe a titokzatos Arany Agyar, ami egyrészt egy hajó neve, másrészt egy, fogorvosokat tömörítő érdekvédelmi szervezet - valójában a legnagyobb heroinelosztó kartell az Államok délnyugati partvidékének teljes hosszában.
A nyomozás fő irányvonala tehát mellékvágányokra siklik, újabb és újabb nevek kerülnek a kalapba, ráadásul azt sem tudhatjuk biztosan, hogy amit Larry lát, az tényleg valóság vagy csak betépett vízió, így minden tiszteletem azoké, akiknek élből leesnek az összefüggések. Az Inherent Vice szkriptjének összetettségét alapul véve a szintén nem a faék-egyszerűségű történeteiről ismert Curtis Hanson Szigorúan bizalmasa nagyjából egy Szomszédok epizódnak tűnik. A csavarok és fordulatok lenyűgözőek ugyan, csakhogy, amint arról már szót ejtettem, sokak szerint éppen a történet komplikáltsága az, ahol Anderson filmje elhasal, egyébként minden más centire pontosan a helyén van, legyen szó a szereplők (főként Brolin és Phoenix) játékáról, a színészvezetés professzionalizmusáról, a képi világ kidolgozottságáról, vagy a szintén tipikus PTA-kézjegy, a korszakhoz illő díszletek, jelmezek és zenék helyénvalóságáról.
Míg a sokak szerint az eddigi PTA-életmű csúcsát jelentő Magnolia személyes drámákat járt körbe, addig az Inherent Vice nem konkrét karakterek, hanem a Woodstock-nemzedék vereségét vetíti előre a Nixon-éra jólfésült, paranoid androidjaival vívott harcban. Doc és a hozzá hasonló, különböző hallucinogéneken szocializálódott figurák annyiban térnek el a tipikus Anderson-lúzerektől, hogy néhány szentimentális pillanattól eltekintve alapjáraton szarnak saját, egyéni sorsukra. Nekik a kialakulóban lévő és az őket rezervátumba záró establishment egyre markánsabb megnyilvánulásai villantják fel az eljövendő végzet jeleit, a faarcú FBI-ügynököktől kezdve a leleplezett, de meggátolni így sem tudott kormányzati susmusokig. Itt nem a pornóiparban (Boogie Nights) vagy az olajbizniszben (Vérző olaj) lakozó gátlástalanság által kiszipolyozott, lelkileg szilánkokra zúzott emberekről van szó, hanem olyan, egyfajta reneszánsz szellemiséget tükröző alakokról, akik megkeseredetten, de mégsem kiüresedve élik tovább az életüket, mert történjen körülöttük bármi, egymástól akkor is elszakíthatatlanok maradnak. A rendezői attitűdben épp ez jelenti a legmarkánsabb változást, hogy Anderson már nem csak az ab ovo magányos egyénben, hanem egy adott társadalomból kivált mikroközösségben is tud gondolkodni, ami óhatatlanul egy pozitívabb végkicsengést eredményez a korábbi filmjeihez képest. Végre felvillan a remény szikrája a magány reménytelenségének sötétjében.