Újra moziban Kubrick klasszikusa, a díszbemutatón természetesen a Filmvilág blog is ott volt. Bilsiczky Balázs, Nemes András és Huber Zoltán szubjektív beszámolója következik.

Van az a ritka, utánozhatatlan élmény, amikor rajongsz egy zenekarért, agyonhallgattad a lemezeiket, aztán a sokéves várakozás után végre eljutsz egy koncertjükre. Azt gondolod, fel vagy készülve a találkozásra, de mikor hirtelen kialszanak a fények és a zenészek belecsapnak a húrokba, villámként csap beléd a felismerés. Megvilágosodásszerű a pillanat, hirtelen minden összeáll, az unalomig ismert építőkövek a helyükre kerülnek, az imádott, ismerős zene egy magasabb szinten nyer egészen új értelmet. Kénytelen vagy rájönni, hogy eddig bizony csak a szegényes felszínt kapargattad és most már soha nem hallgathatod, hallhatod úgy ezeket a számokat, mint korábban. A 2001 ellentmondást nem tűrő hatásával moziban, óriási vásznon szembesülni pontosan ilyen katartikus tapasztalat.

Kubrick legendás filmjét először talán tévében, aztán VHS-en, DVD-n, majd legutóbb FullHD-s ripről néztem meg, de csak most lett világos: mit, miért, hogyan. Folyamatos a forgás, a rémisztően rideg űrben minden kedvesen lebeg, a fent és lent fogalmai értelmüket vesztik, a mozival kapcsolatban emlegetett „trip” értelmet nyer - bármiféle vegyi segédeszköz nélkül. A klasszikus zenék és Ligeti atmoszférikus szerzeményei elementáris erejűek, a hangkulissza magába szippant, a fekete monolit brutálisan tornyosul előttünk. Egy rögzített mozgókép sajnos nem létezik „élőben” (mint egy előadás vagy koncert) és nem zarándokolhatunk el megnézni az „eredetit” (mint egy festmény vagy szobor esetében) sem: a filmnek a mozi a természetes élőhelye. Egy ilyen korszakos mesterművel így találkozni ritka, utánozhatatlan élmény. Minden összeáll és egy magasabb szinten nyer egészen új értelmet. (HZ)

Nem is kezdhetném mással, mint az arcpirító beismeréssel: most láttam először Kubrick közel fél évszázaddal ezelőtt készült, az egyetemes filmművészet egyik legismertebb és legelragadóbb, sokak szerint korszakalkotó darabját. Hogy miért csak most, annak az okait ne feszegessük, maradjunk inkább a tárgy, illetve a számomra minden szempontból premier (előtti) vetítés nyújtotta élmény vesézgetésénél.

Ahogy az a filmet megelőző, egyébként teljesen felszínes és fölösleges kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott: a 2001 teljes mondandójának valódi megértéséhez (ha ez egyáltalán lehetséges – teszem hozzá naivan) legalább három-négy alkalommal kell látni a filmet. Zavarba ejtő a „valódi megértés” fogalma. Az emberiség evolúciója, a mesterséges intelligenciában rejlő számtalan veszély, a földönkívüli élet lehetősége, vagy a megmagyarázhatatlan puszta jelenléte a világban mind olyan témák, amelyek helyet kapnak Kubrick művében, és annak első befogadásakor is világosan érthetők. A mindezek között rejlő összefüggés, a Rubik- (vagy Kubrick-) kocka színeinek egymás mellé rendezése lehet az, amihez tényleg többre van szükség az egyszeri, két és fél órás játékidőnél. Azért is gondolok erre, mert az Űrodüsszeia látványvilága és a mellé rendelt hangkulissza olyan „ajándéka” a filmművészetnek, ami egyrészt kiköveteli magának a nagyméretű gyöngyvásznon való megjelenést, másrészt egyszeri és megismételhetetlen. A külcsín pedig, ideértve az űr bemutatásától kezdve a különböző díszleteken át az egészet végigkísérő komolyzenei darabokat, első látásra és hallásra szinte teljesen eltereli a néző figyelmét az értelmezési tartomány felől, és akkor a kubricki koncepcióról, a lassú, méltóságteljes kameramozgásokról, vagy a hihetetlen precizitással megkomponált, szemet gyönyörködtető képekről még nem is beszéltünk.

Szűz szemmel nézve tehát a hatványára emelkedik a vizuális orgia, a jelenetek alá játszott Strauss-darab vagy a Kék Duna keringő pedig az ötből a második fizikai érzékszervünket is teljességgel lenyűgözi, és ott, a moziszékben ülve az elsöprő élmény egyszerűen leblokkolja a gondolatfüzérek kialakulásának lehetőségét. Utóbbira már csak otthon, a képernyő előtt adódik esély, ahol viszont – a moziban átéltekre emlékezve – szentségtörésnek érezzük a film bármilyen más formában történő befogadását. Kubrick ’68-ban szerencsére nem gondolhatta, hogy közel ötven év múlva az emberek mobiltelefonjaik kijelzőjén néznek majd filmeket. Ennek tudatában talán bele sem kezd a megvalósításba, előre féltve a filmet majdani sorsától, a nézőket pedig a filmipar változóiból adódó, a valódi moziélménytől történő megfosztottságuktól. (BB)

A 2001: Űrodüsszeia hajlamos elhitetni nézőjével, hogy több „pusztán” (ezek természetesen rendkívül nagy és hangsúlyos idézőjelek) emberek alkotta, elképesztő technikai és művészi teljesítménynél, sokkal inkább önállóan létező, lélegző, öntörvényű és saját szabályrendszere szerint működő organizmus. Nézőjét esze ágában sincs informálni szándékairól, megmutatja magát teljes, lenyűgöző valójában, újra és újra megdöbbent, felzaklat, földbe döngöl, majd részvét nélkül magunkra hagy – nem arra született, hogy kiszolgáljon, egyszerűen csak engedi, hogy csodálhassuk. Túl van mindenen, ami hagyományos értelemben elemezhető, magyarázható, vagy kritizálható lehetne, nem egyszerű filmélmény, inkább tudatállapot. Hiba egyetlen módon lehetséges: ha bekerül a képbe az emberi tényező.

Az pedig nyilván elkerülhetetlen: meló után érkeztem a vetítésre, agyamban a mindennapos, jelentéktelen, de kellemetlen és megoldásra váró problémáimmal, fáradtan, kissé ingerülten, tudva, hogy az előttem álló 141 percben életem egyik legmeghatározóbb filmjének kell az őt megillető figyelemmel és átéléssel adóznom. Aggodalmaskodtam, mi lesz, ha csalódást okoz, mi történik, ha pont akad egy bekiabálós-beröhögős barom a teremben, hogyan leszek képes lereagálni, ha muszáj belátnom: tulajdonképpen ez is csak egy film. Minden tiszteletem a szervezőké, de meg kell jegyeznem, hogy a vetítés előtti, húsz perces kerekasztal-beszélgetés pont húsz perccel volt hosszabb a kelleténél – sem informatív, sem pedig szórakoztató nem volt, csak arra szolgált, hogy egyre idegesebben fészkelődjek a székemben. Aztán elsötétült a vászon, felcsendültek az első taktusok, a lélegzetem elakadt, és minden más eltűnt körülöttem. A ma is megdöbbentően precíz látványvilág, a tökéletesen meggyőző effektek és a kérlelhetetlen, brutálisan őszinte és bölcs szellemiség olyan elegyet alkotnak, ami sokadik megtekintés után is őrületes, új elemekkel gazdagodó élményt garantál, ráadásul hiába közhely, de mélységesen igaz: amíg nem láttad nagy vásznon, konkrétan soha nem láttad még ezt a filmet. Irány a mozi. És a mindenség. (NA)