A Showtime népszerű sorozata a sztárok rejtett világába nyújt betekintést.
Erős high concept-sorozathoz nem kötelező valamilyen nyakatekert ötlettel előrukkolni: például egy foglalkozás is megteszi, amit a fikció még nem nyűtt el, ugyanakkor kellően izgalmas ahhoz, hogy egyből felkapjuk rá a fejünket. A Ray Donovan 2013-as premierje előtt valószínűleg kevés néző szókincsében szerepelt a „fixer” kifejezés, a nemrég harmadik évadra is megújított széria azonban sokakkal megismertette a celebvilág azon munkásembereit, akik nélkül a sztárok nagy bajban lennének, a gálákon viszont már nem szívesen mutatkoznak velük. A tizenkét részes szezonokból álló sorozat ráadásul rögtön csavar is egyet az alapötleten: címszereplő főhőse olyan fixer, aki a Los Angeles-i gazdagok és híresek válogatott problémáit (holttest az ágyban, stb.) rutinosan megoldja, saját családi mizériáival azonban nem boldogul.
Az HBO hosszú életű Törtetőkjével szemben a Ray Donovan nem szatirikus megközelítéssel mutatja be a Hollywood-környéki színészek, producerek, sportolók és mások fényűző birodalmát, inkább harsány gesztusoktól és tolakodó önreflexiótól mentes, könnyen átélhető drámát kínál egy diszfunkcionális család hétköznapjairól. A Showtime-sorozatot jegyző Ann Biderman jó érzékkel ismerte fel, hogy ebben az egzotikus világban szinte bármilyen konfliktus (félrelépés, gyilkosság, stb.) eleve érdekesebbnek tűnik, és nem is fektet nagy hangsúlyt ezekre a szituációkra. A Ray Donovan alapvetően nem az „egy epizód, egy ügy” szerkezetre épít, nem egy Nagy Leleplező Show arról, milyen erkölcsi fertő L.A., a szex- és erőszakábrázolás terén is megelégszik a minimummal, a fókuszt másra viszi át. A sorozat a népes Donovan család nyűgjeinek bemutatására koncentrál, szinte minden családtag saját cselekményszálat kap (szorult annyi humor a szériába, hogy ne csapjon át melodrámába), és a hollywoodi mércével nagyjából középosztálybelinek számító família problémái rengeteg néző számára ismerősek lehetnek. Nem véletlen, hogy a nálunk szeptemberben indult első évad végére már teljesen háttérbe szorulnak Ray megbízásai, és a sorozatban fel-felbukkanó thriller-jelenetek ritkán kapnak akkora hangsúlyt, hogy eltereljék a figyelmet a szereplők magánügyeiről.
A karizmatikus Liev Schreiber által alakított címszereplő a hard-boiled magánnyomozók örököse: sokat látott, de keveset beszél, nem tud nem borostás lenni, jó morcosan néz, szereti az italt és hűvös profizmussal végzi a munkáját. Foglalkozásából adódóan persze nem egészen az erkölcs védelmezőjeként jelenik meg, adott esetben a gyilkosságtól sem riad vissza, és a házastársi hűséget sem érzi kötelező érvényűnek. Ezzel együtt már a kezdetektől fogva rokonszenves karakter, köszönhetően annak, hogy egy igencsak traumatizált család fejeként igyekszik vigyázni két szerencsétlen, felnőtt öccsére (az egyik Parkinson-kórban szenved, a másikat gyerekkorában molesztálta egy pap, azóta alkoholista), hogy az apjuk helyett az apjuk legyen. Az első részből azonban kiderül, hogy húsz év után kiengedik a börtönből az apát, Mickey Donovant, aki egykor családja rovására leginkább bűnözői karrierjére koncentrált, most pedig próbál vezekelni és visszakéredzkedni szerettei közé. A sorozat gerincét Ray és Mickey konfliktusa adja, amit persze nagyban bonyolít, hogy a „tékozló apa” amolyan szerethető szemétláda, aki Rayen kívül gyakorlatilag az összes Donovan szívébe képes visszalopni magát.
A Ray Donovan kedvező fogadtatásában visszatérő elem a meglepettség, hogy a fokozottan maszkulin széria mögött egy női alkotó áll, pedig egy cseppet sem váratlan, hogy a Mann-féle Közellenségek és a Terepen nagyra tartott zsarusorozata után Ann Biderman egy ilyen szériával csatlakozik a sorozat-szerzőnők egyre népesebb táborához (Lena Dunham (Csajok), Jenji Kohan (Orange is the New Black), Michelle Ashford (Masters of Sex).Biderman a Terepenhez hasonlóan ezúttal is karakterközpontú szériával áll elő, és a feltűnően zsúfolt nyitórész után lassít a tempón, hogy részletesen kidolgozhassa sokszálú cselekményét, amelyet a minőségi tévészériáktól manapság már elvárható, mozis színvonalú képi világgal ruház fel. A Ray Donovan ugyanakkor a kicsit is tapasztalt bűnfilm-, illetve sorozatkedvelők számára semmi meglepővel nem szolgál, élvezeti értékét tehát leginkább az határozza meg, nézőként mennyire hoznak minket lázba a realista családi drámák, függetlenül attól, milyen kulissza előtt zajlanak.
Roboz Gábor
