“Nagy kérdés, hogy az Obamával kapcsolatos illúziók szertefoszlásával párhuzamosan a Homeland milyen sorsa jut. Jelen állás szerint a jótékony megújulásra és az erőltetett, lapos folytatásra is van esély”. E szavakkal zárult a harmadik évad értékelése alig egy évvel ezelőtt és a két említett lehetőség közül végül szerencsére az előbbi következett be. Az alkotók kiaknázták a meghökkentő finálé kínálta lehetőségeket, az új dramaturgiai helyzet előnyére vált a szériának, a vérátömlesztés tehát kimondottan jót tett. A negyedik felvonás alapján úgy tűnik, a 24 egykori írói tanultak a korábbi hibáikból és ez a sorozatuk egyelőre nem jutott az önismétlésben kifulladt előd sorsára.
A Homeland mindig is aktuális politikai eseményekre rezonált és a terror elleni küzdelem árnyoldalaira koncentrált. Az első évad az állandó harckészültség és a felbukkanó paranoia lélekromboló hatásait vizsgálta, míg a folytatások egyre inkább a “láthatatlan háború” frontvonalaira koncentráltak. A sztori mögött kezdetben a hátország kollektív pszichoanalízise munkált, később a biztonság illúziójáért fizetett ár, a szembenálló felek győzelemért hozott szakmai- és magánéleti áldozatai váltak meghatározóvá. Az írók a hidegháborút idéző fordulatos ügynökjátszmák és a posztmodern háborús mozik aprólékosan kidolgozott karakterdrámák motívumait keverik.
A széria mindig akkor működik legjobban, ha a csavaros politikai birkózások és kémcsaták egyensúlyba kerülnek a karakterek érzelmi életével. A bipoláris személyiségzavarral küzdő Carrie Mathison ügynökként azért lehet ennyire sikeres, mert súlyos áldozatokat hoz és magánemberként csődbe viszi az életét. A CIA sakkjátszmái és az érintettek személyes tragédiái egymás tükörképei, a két szféra kölcsönösen visszahat egymásra és egyik oldal sem érthető a másik ismerete nélkül. Az állandó cliffhanger-kényszer hatására az írók kénytelenek voltak egyre hajmeresztőbb fordulatokkal előállni, az említett kényes egyensúly ezért a harmadik évadban fenntarthatatlan lett.
Carrie Mathison és Nicholas Brody kapcsolata végpontra jutott, a fogságból hazatérő veterán családi gondjai már nem illeszkedtek a történetbe. Több korábbi szál egyszerűen feleslegessé vált, a történet kezdett szétesni. Az eredeti felállást az alkotók úgy próbálták megőrizni, hogy újabb és újabb mellékszereplőket vontak be, illetve újabb “belső ellenségeket” találtak. A harmadik felvonás már egyértelműen a fojtogató bürokráciát ostorozza, az eseményeket a CIA döntési mechanizmusai határozták meg. Fokozatosan elhagytuk az Egyesült Államok területét és Carrie mellett a dörzsölt hírszerző Saul Berenson vált a legfontosabb karakterré.
A negyedik évad tovább halad ezekbe az irányokba és kiszélesíti a fókuszt, miközben végleg megszabadul a feleslegessé vált elemektől. A Homeland perspektívát vált, de az alapállása megmarad. A szinte teljesen új sztori a dróntámadások ellentmondásait és az ellenséges környezetben szolgálatot teljesítő amerikaiak elszigeteltségét járja körül, külön kitérve a civil áldozatok tragédiájára és a fellépő lelkiismereti problémákra. Az évad legerősebb pillanatai a Zero Dark Thirty klausztrofób, elidegenedett világát, a high tech eszközökkel vívott háború nyomasztó személytelenségét idézik.
Innen a harmadik évadra vonatkozó spolierek jönnek!
Brody halála azért volt kiváló döntés, mert azonnali kiutat jelentett egy vészesen szűkülő kényszerpályáról. A felesége és lánya karaktereit képtelenség volt továbbra is a főszálhoz kapcsolni, ahogyan a Carrie-vel folytatott viszony is szappanoperai minőségeket kezdett mutatni. A merész lezárás után tiszta lappal indulhatott a negyedik évad és szinte új sorozat született. Carrie betegsége és privát gondjai mellett Quinn előtérbe helyezése és Saul konok pragmatizmusa is hibátlanul ellenpontozzák a fordulatos cselekményt. A túlnyomó részt Pakisztánban játszódó történet az amerikai követségre koncentrál és számos izgalmas karakter bukkan fel. Az írók remekül bonyolítják a szálakat és a meglepően akciódús sztori számos sokkoló meglepetéssel szolgál.
A felbukkanó mellékfigurák be- és kiléptetése folyamatosan fenntartja a feszültséget. Az alkotók visszatérő taktikája, hogy bedobnak egy fontosnak tűnő szereplőt, majd hirtelen végeznek vele. A módszer többnyire remekül működik és rövidre zárja a megnyitott eseménysorokat, a probléma inkább azokkal a szálakkal van, melyeket egész egyszerűen félbehagytak. Ezekkel a levegőben lógó epizódokkal nyilván dramaturgiai tartalékokat halmoznak fel az elkövetkező évekre, mégis hiányérzetet keltenek a nézőben.
Az előző évadokban az írók egyre kényszeredettebben próbálták egyensúlyban tartani a szereplők magánéletét és a háborús eseményeket. A negyedik évad sokáig elkerüli ezt a problémát és inkább a csatározásokra helyezi a hangsúlyt, ám az utolsó epizód jelentősen árnyalja a képet. Carrie családi titkokra bukkan, Quinn súlyos döntést hoz, Saul pedig mefisztói kompromisszumot vállal. Bizonyára a közöttük lévő viszonyrendszer változása adja majd a folytatások gerincét és mivel remekül felépített főhősökről van szó, a kilátások továbbra is ígéretesek.
