Az üzenete a média - filmes diskurzusban is releváns - elbulvárosodásáról nem valami formabontó, hisz ott a Született gyilkosok, a 15 perc hírnév, Cronenberg, de a Ron Burgundy: A legenda folytatódik is (lásd a jelenetet, melyben a címszereplő kitalálja, mi érdekli jobban az amerikai utcaemberét egy Arafat-mélyinterjúnál), sőt még a Cannibal Holocaust is nagyjából ugyanerről szól - 1980-ból. Viszont ezek egyike sem olyan kimunkált és meggyőző tézisfilm, mint az őstehetség szociopatát alakító Gyllenhaal mozija.
Sorrentino jó (A nagy szépség), de volt már jobb is (Il Divo - A megfoghatatlan). A Salvo nyitánya nem csak a leghosszabb, de a legerősebb is, amit az utóbbi években láttam, megelőzi a híres-hírhedt régi olasz bűnfilmek legjobbjait is (beleértve az egyaránt roppant szűkszavúan és rekordszinten intenzíven induló Milano calibro 9-et és a Bronson-féle Az erőszak városát). Maffiafilmként kezdődik, majd domestic thrillerré, sőt már-már giallóvá válik (lásd a szemek és a látás szerepét). A real time nyitány show stopper, csúcspont, a műfajfilmes narratívát és attrakciókat fokozni tovább nem lehet, így stílusváltás jön, a film hamar átmegy Szicíliáról szóló olasz neorealista auteur művészfilmbe, rendezői visszakövetelik Saviano és Garrone realizmusát a camorrától a Cosa Nostrának.
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Nem vártam tőle sokat, még a címe is irritált (bár a Coming out és a Megdönteni Hajnal Tímeát korában több ilyen kevéssé koncepciózus titulusra lenne szükség). Ha számolunk azzal is, hogy milyen kies kulturális környezetben készült (a Coming out, a Megdönteni és a Drága Elza! népszerűbbek a kelleténél, míg az Isteni műszak, a Senki szigete és a Délibáb buktak), mennyire sikeres a közönségnél és a kritikusoknál, idehaza és külföldön egyaránt, akkor simán ez az év filmje (ahogy látom, a legszigorúbb kevesek sem tartják rossznak, legfeljebb túlértékelt közepesnek). Az alkotói tehetséget leszámítva nincs benne semmi, ami miatt sikeresebbnek kellene lennie, mint mondjuk a Free Entry, sőt romkocsmában merengő diplomás bölcsész és harmincas munkaszűz főhőssel talán még rosszabb azonosulási esélyekkel indul hazánkban, mint a Coming out, ráadásul ez esetben a karakter még csak meg sem hasonlik önmagával. Imádtam annak idején az Előtted az élet című olasz realista dramedy-t, melyben egy frissdiplomás filozófia szakos naiva próbál szerencsét a munka világában egy gazdasági válság sújtotta országban és szerez keserű tapasztalatokat. A VAN ugyanez feldobva az “így jöttem” és a “nemzedéki közérzetfilm” hagyományával, öniróniával és egy olyan főhőssel, mint Allen, Seinfeld vagy David karakterei (bár a depresszív nyitányáról a Harcosok klubja is eszünkbe juthat).
A holnap határa
Nézni olyan volt, mint egy jobb videojátékkal játszani, csodálkoztam is, hogy keveseknek jut ez eszébe e filmről, azon már annál kevésbé, amikor utóbb olvastam, hogy a japán regény írója nem veti meg ezt az ágazatot. Miközben a konkrét konzoljátékon alapuló mozik abszolúte nézhetetlenek, Doug Liman filmjében minden benne van, amit ebben az ágazatban szeretni lehet. E médium tökéletes átültetése filmvászonra. Ritka kigondolt, hihetetlenül kreatív történetre épülő blockbuster zsánerfilm, mint annak idején a Battle Royale - a legjapánabb mozi idén amerikai.
Star Wars koppintásnak tűnhet (ahogy Lucas filmje is a Flash Gordon rejtett remake-je volt), de nem kell észrevennünk Lloyd Kaufman cameóját ahhoz, hogy egyértelmű legyen, a Trománál nevelkedett James Gunn nem tagadta meg a gyökereit. Nincs stílusváltás, ez egy tipikus Gunn-film, nem hiányzik belőle az infantilis és “annyira rossz, hogy már jó” trashfilmes humor, ahogy a hollywoodi blockbusterek mezőnyébe korántsem illő szubverzió sem (nem sűrűn látni olyan szuperhősfilmet, amiben a főhős Jackson Pollock festményeihez hasonlítja a hálószobáját, ez inkább a Slither, a Super és a PG Porn világa). Zsánerfilm ennél (ön)ironikusabb még talán nem volt.
Az év horrorja a Big Bad Wolves, bár nem volt valami erős éve a zsánernek a hazai mozikban. A maga módján e film is horror, Jarmusch Romeróhoz hasonlóan zombihordaként jeleníti meg romló korunk (tömeg)emberét, de az önirónia sem hiányzik belőle, hisz a főhős karaktere a pop/rock sztár és a régi hipszter - lásd Farkas Gábor vonatkozó tanulmányát a Prizma Jarmusch-számában - kliséje (ez Az irányítás határaira is áll, lásd a szexért könyörgő Paz de la Huertát semmibe vevő Bankolé-karaktert). “Ezeket nevezik manapság bohémoknak?” - mondja John Hurt Az irányítás határaiban egy csapat fiatal láttán. “A nagyapám bohém volt, prágai értelemben, és nem hiszem, hogy szimpatizálna ezekkel”. Jarmusch kvázi ennek a kiszólásnak a vámpír zsánerű tézisfilmjét készítette el. Anti-Alkonyat, avagy ha John Hurt aggastyánja kikészül a mai “bohémok” láttán, mit szólna egy ezeréves vámpír?
A visszavonulás gondolatával már régóta kacérkodó Miyazaki meg is érveli nyugdíjba vonulását. A főhős egy ritka ambiciózus, megszállott mérnök, aki csak szép repülőgépeket szeretne tervezni, erre áldozza az életét, elhanyagolva a kisemberi magánéletet jelképező szerelmét, és végül azon kapja magát, hogy tehetsége és munkája gyümölcsei a II. világháború japán harci gépei lesznek. Valós személyen alapuló művész-alteregójához hasonlóan érezhet Miyazaki is, látván, hogy az animéin felnőtt mai japánok köreiben mintha kezdene újjáéledni a II. világháború előtti militarista szellemiség.
Kínzóan unalmasnak szánták, de nem jött össze. Az Előtted az élet spirituális folytatásának is beillik: egy tanár kénytelen külföldön kamionozni a megélhetésért. Dokumentarizmusban ritka ambiciózus, de a játékfilmes dramaturgiájában sincs hiba: zárt szituációs monodráma, alapos bevezetővel, életszagú bonyodalmakkal, majd súlyos mélyponttal, antikatarzissal a végén. Olyan, mint egy Dardenne-film, és ha csak egy hajszállal is, jobb még a Két nap, egy éjszakánál is. Érteni vélem, miért nyerhetett Rómában, ahogy azt is, hogy miért voksoltak Bertolucciék anno az ikerfilmjeként is tételezhető Róma körülre (mert egyszerre humorosan, realistán és empatikusan mutatja be a beszűkült tudatú, provinciális középkorúakat).
Legyen egy kis Dél-Korea is a listán. Midnight movie, tipikus Pálfi-egotrip, de aki dél-koreai pénzből valami Oldboy-szerű extrémitásra számít, az sem fog csalódni. Lerí róla, hogy nem ideális körülmények között készült, de - vagy épp ezért - egy-két szegmense (pl. a szcéna az újdonsült anyukával) vadabb, mint bármi, amit az Eszeveszett mesékben látunk. Az argentin szkeccs színvonala tehát összességében magasabb, de az a jelenet az újdonsült anyukával!
Nincs még egy film, amit ennyi értelme lenne másodjára is megnézni, hisz az első megtekintés alkalmával a felnőtt Mason képe marad meg bennünk, ami után szokatlan élmény újra gyerekként látni. Az unorthodox gyártása lehetne olcsó gimmick is, de Linklater gyakran forgat így, lásd a fű alatt készült Mielőtt éjfélt üt az órát. Efféle experimentálisabb filmnek ritkán van ilyen perfekt sztorija: korkép, zeitgeist megragadásában ambiciózusabb nem is lehetne, miközben egyszerre univerzális, ultimát felnőtté válásról szóló film, a műfaj apoteózisa, valamint szerzői és minden bizonnyal önéletrajzi ihletésű opus (a Before-mesterhármas spirituális prequele), meta művész-dráma fotós alteregó-főhőssel.
