Néhány nappal a harmadik alkalommal megrendezett Budapesti Zsidó Filmfesztivált záró vetítés után tényként közölhetjük, hogy a nézők (ezzel összefüggésben pedig a program összeállítói) jóval az átlagon felül teljesítettek. A négy napon át tartó ZsiFi-n bemutatott filmek iránt akkora volt az érdeklődés, hogy az eseménynek helyt adó Művész moziban több pótvetítésre, illetve a kisebb termekbe ütemezett alkotások nagyterembe való áthelyezésére volt szükség ahhoz, hogy a fesztivál kielégíthesse a közönség igényeit.
A legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó, tavasszal Cannes-ban bemutatott Válólevél mellett (amelyről a decemberi Filmvilág közöl részletes kritikát) több más filmre is már a nyitónapon elfogytak a jegyek, a 2014-es Zsifi mégsem pusztán a vártnál nagyobb érdeklődés, hanem a vetített filmek szelekciója miatt marad emlékezetes. A szervezőknek ugyanis sikerült egy olyan műsort összehozniuk, amely elsősorban nem a súlyos, drámai történetekről, a zsidóságot ért megpróbáltatásokról, vagy az örök problémát jelentő előítéletekről szólt, hanem arról a rendkívül gazdag és sokszínű kultúrkörről, amit a megtekinthető munkák többsége játékos, humorral és örömmel teli formában mutatott be. Ez pedig azt jelentette, hogy – figyelembe véve a közel-keleti térséget jellemző, így áttételesen a világ zsidóságát is érintő, sajnálatos és állandósulni látszó gyűlöletcunamit – a programba választott alkotások áthelyezték a hangsúlyt a kultúrák közti különbségek természetességére, a nehezen, de mégis áthidalható szakadékokra, illetve a békés együttélés ma különösen fontos alapvetésére.
Fentiekkel foglalkozik Leo Khasin elsőfilmes német rendező drámája, a Kaddis egy barátért, melyet a hivatalos műfaji besorolást árnyalva inkább a Hollywoodtól távoli, európai szellemben fogant dramedy-vonalhoz sorolhatjuk. A palesztin család Izraelből való menekülését paradox mód gyönyörűen ábrázoló, festményekből összeállított nyitány ugyan valóban megrázó, ahogy a Németország felé vezető út menekülttáborainak felskiccelt képei is, de Berlin bevándorlók lakta városrészének színes forgatagával párhuzamban idővel egyre több a humoros párbeszéd vagy jelenet, ami a szatíra eszközével mutat rá a zsigeri gyűlölet abszurditására. A fiatal palesztin fiú egyfajta coming of age sztorijának időszaka épp egybeesik a család fölött lakó, orosz származású idős zsidó férfival, Alexanderrel történt megismerkedésével, amit a fiú egyébként sokszor kifigurázott, zsidógyűlölettől lángoló apja tragédiaként él meg, „természetesen” indulatból kezelve az ügyet. A két főszereplő kapcsolata persze rosszul indul, mindkét fél fújja a magáét és a másikat hibáztatja saját népe szenvedéseiért, Ali viszont tartozni akar valahova – vagy valakihez.
Mivel teljesen egyedül van, barátai sincsenek még, eleinte kizárólag unokatestvére, illetve az ő, szintén arab származású, a rendőrséggel folyamatosan macska-egér harcban lévő haverjai jöhetnek számításba. A zsidók utálatát már szinte buliból „űző”, teljes érzelmi vákuumban vergődő fiatalok – tudomást szerezve az Aliék fölött lakó öregről – betörnek a lakásba és szétvernek mindent, csak úgy, szórakozásból. Az idő előtt hazaérkező Alexander felismeri közöttük Alit, és feljelentést tesz ellene a rendőrségen. A palesztin fiú biztosra vehető elítélése egyben kitoloncolását jelentené Németországból, „haza”, a fegyverek és a bombatámadások közé, vissza az egymás iránti gyűlölet melegágyába. Ali édesanyjának váratlan ötlete nyomán azonban a két ember egyre közelebb kerül egymáshoz, Ali rátalál arra az apafigurára, akit vér szerinti apjában soha nem talált meg, és a barátság fenntartásáért cserébe még szembe is száll erőszakos és síkra gyalult agyú apjával. A történet előrehaladtával egymással párhuzamosan történnek egyre humorosabb, ugyanakkor egyre drámaibb események, a filmet meghatározó alaphangulat azonban minden rossz ellenére mégis pozitív marad és bizakodással tölti el a békére vágyó nézőt – ha tovább nem is, legalább egy bő másfél óra erejéig.
A bevezetőben említett „megbékélés-tematikát” a meztelenségig levetkőző darabok is bekerültek a fesztivál programjába, így a Mahler a kanapén című film, amely azon túl, hogy a főszereplők zsidó származásúak, tulajdonképpen semmilyen módon nem foglalkozik a zsidóság kérdésével. A XX. század elején már javában éledező antiszemitizmus néhányszor ugyan jelzésértékűen megmutatkozik Percy és Felix Adlon mozijában, de nincs különösebb dramaturgiai jelentősége. A film Gustav Mahler karakterét, illetve feleségével, Alma Schindlerrel való, eseménytelennek egyáltalán nem mondható kapcsolatát vizsgálja. Miután az akkor még ünnepelt, aztán betiltott, világhírű zeneszerző tudomást szerez Alma kicsapongásairól, illetve az építész Walter Gropiusszal folytatott viszonyáról, az egyébként is labilis művész hirtelen Sigmund Freud kanapéján találja magát. A film Mahler, Freud, vagy a szintén remek zeneszerző Alma alakjain keresztül ugyan felvillantja, hogy a XX. század elején a zsidó származásúak mennyire nagy számmal képviseltették magukat a kultúrában vagy a tudományban, de az alkotóknak távolról sem ez a céljuk. A film alatt szinte megállás nélkül szóló Mahler-művek, a valószínűleg szándékoltan eltúlzott színészi játék, vagy az operatőri túlfényezés mind azt az érzetet keltik a nézőben, mintha valójában egy operát látna, mozgóképes formában. Az emberi kapcsolatok szövevényességéről és a végeérhetetlen szeretetről szóló film egyfajta főhajtás is a XIX. és XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője előtt.
Még ha a Kaddis egy barátért dramedyként való meghatározása merésznek is tűnt, az argentin-brazil-spanyol koprodukcióban készült All In vegytiszta romkom, annak is a Hollywoodra jellemző típusából, megtoldva a latin rendezők vígjátékaira jellemző könnyedséggel és lendülettel. Egyik főszereplőjének, Urielnek az élete (legalábbis az ő olvasatában) valóságos sikersztori. Elvált ugyan, de van két csodálatos gyereke, az apja által ráhagyott pénzügyi vállalat vezetőjeként anyagi gondjai sincsenek, e mellett pedig szinte bármikor hódolhat két szenvedélyének: a pókernek és az egyéjszakás kalandoknak. Utóbbi gyakorlásához ráadásul jókora adag sármmal és önbizalommal áldotta meg a sors, míg a pókert nem csak hobbiszinten, hanem profi módon űzi. A férfi ágyról ágyra járja végig Argentína és a környező országok luxusszállóit és játszi könnyedséggel csavarja el kiszemelt hálótársai fejét. Mindez azonban csak a visszaemlékezésekből derül ki, Daniel Burman rendező munkája ugyanis egy komoly, ám a film alaphangját azonnal megadó elhatározással indul: Uriel úgy dönt, hogy elkötteti az ondóvezetékét.
A meglévő két gyerek bőven elég neki, a testi örömökről viszont esze ágában sincs lemondani, csupán kockáztatni nem akar, nehogy véletlenül teherbe ejtsen valakit. A film a történet másik fő szálát Uriel egykori nagy szerelme, Gloria boldogságtól cseppmentes kapcsolatának, illetve a sztárallűrőkben lubickoló édesanyjával folytatott állandó csörtéinek bemutatásával kezdi felgöngyölíteni. A műfaj szabályai szerint a két szál természetesen összegabalyodik, a nő és a férfi teljesen véletlenül összetalálkoznak egy kaszinóban, és kis idő elteltével már az ágyban lennének, ha Urielnek nem kellene követnie orvosa szigorú utasítását: a műtét után egy napig semmi szex, különben komoly károsodással számolhat odalent. A nő nem érti a férfi tétlenségét, faképnél hagyja, Uriel viszont már másnap érzi, hogy vége a szingli létnek, neki Gloria kell. Kezdetét veszi tehát a bonyodalom, a nő felkutatása, a különböző félreértések tisztázása, hogy a végén jöhessen a zsánerhez tartozó happy end. Burman a Mahler-film alkotóihoz hasonlóan szintén a karaktereken, illetve egy szürreális rabbi-rockzenekaron keresztül nyúl a zsidóság témájához, a német filmnél valamivel hangsúlyosabban.
A fesztivál sokszínűségét jelzi az is, hogy a főként külföldi alkotások közé hazai gyártású is bekerült, ráadásul dokumentumfilm, a Spitzer Barbara rendezte Teleki téri mesék. Az alkotók egy egyébként a nem vallásosan nevelkedett testvérpár, Mayer Gábor és Mayer András „emlékezet-projektjét” vitték mozgóképre, amely a XIX-XX. század fordulóján megjelent pesti zsidó diaszpórák egyik legnagyobbjának, a Teleki téren és környékén élők sorsának alakulását, illetve magának a környéknek a bemutatását tűzte zászlajára. Az egykor több mint ötven lakásimaházból mára egyetlen működő maradt, amely egyúttal az egész Józsefváros a mai napig eredeti funkcióját ellátó zsidó kegyháza. Spitzerék filmjét akkora érdeklődés övezte, hogy pótvetítésre volt szükség, amely szintén teltházzal futott le a fesztiválon. A film nagyrészt gerillamódszerekkel forgott: a stáb kézikamerával térképezte fel a környéket, régi bérházak folyosóit járták végig, megszólítva az ott élő, vagy akár a környéken sétáló idős embereket: vajon ki mire emlékszik a tér fénykoráról.
Ezeket a beszélgetéseket könyvtári és levéltári kutatások eredményeivel, illetve régi fotók bevágásával egészítették ki, ekképp elevenítve fel a múltat. Érdekes a közösség története is: a környéket főként a Lipótvárosban vagy Budán élő zsidóknál jóval szegényebb galíciai menekültek népesítették be, akik – valószínűleg az elviselhetőbb élet reményében – gyorsabban is asszimilálódtak a többieknél, elveszítve zsidó identitásukat. Az első generációs holocaust-túlélőkre az összeforrhatatlan sebek miatt kevéssé volt jellemző, hogy eredeti kultúrájukat továbbörökítették volna gyermekeikre, most azonban egyfajta reneszánsza tapasztalható a korábbi közösségi életnek. Ahogy Mayer Gábor fogalmaz: „A kis halak is összeúsznak, ha jön a cápa”. Annak ellenére, hogy a film (elvileg) az egyetlen megmaradt imaház sorsának dokumentálására vállalkozik, távolról sem „csak” a zsidó vallás, inkább az egykor virágzó, fentebb említett közösségi élet, illetve ennek a manapság egyre erőteljesebben mutatkozó, a hiányérzetből fakadó visszatérése az, ami a rendező és számos alkotótársa munkájából a leginkább visszaköszön.
Akit érdekelnek a zsidóság mindennapjai, kultúrája, és izraeli történetekre is kíváncsi, annak zárásként már most a figyelmébe ajánljuk a december 4 és 9 között a Puskinban rendezendő Izraeli Filmhetet. A hat napon át zajló programsorozat kimondottan a Közel-Keleten élő rendezők szemszögéből mutatja be a főként a térségben élő zsidók sorsát, és kivétel nélkül az izraeli filmgyártás újdonságaira fókuszál, műsorra tűzve például a cikk elején említett Válólevelet is.
