Filmvilág blog

Párterápia, tükörtermekben - The One I Love

Best of 2014

2014. november 24. - Pernecker Dávid

The-One-I-Love-Movie.jpgCharlie McDowell bemutatkozó alkotása igencsak eredeti módon fejtegeti, hogy mégis mi van akkor, ha azok a szuperlatívuszok és ideáltipizált vonások, amit szerelemtől sújtottan életünk párjáról megalkotunk, idejétmúlttá válnak. A The One I Love könnyed, vicces, mégis érezhetően mélyülő és gógyis romantikus filmként kezdődik, majd egy semmiből előbukkanó, zsánerekre nagyot legyintő szubverzív fordulatnak köszönhetően merész hajtűkanyart ír le. Mindezt teszi úgy, mintha mi se történt volna.

A történet Sophie (Elisabeth Moss) és Ethan (Mark Duplass) kapcsolatának végén kezdődik. A prológus párterápiai mozaikjából kiderül, hogy az a bizonyos sokat emlegetett szikra már régóta kihunyni igyekszik. A múltban lángoló szerelem emlékét annak hamvaiból próbálják meg elkeseredetten újraépíteni. A kaland (spontán becsobbanni egy idegen medencéjébe és lebukni) unalommá torzul, a történelem ugyanis csak akkor nem ismétli meg önmagát, amikor kellene. Emlékekben élnek, de érzik, hogy nem sokáig. Épp ezért terapeutájuk (Ted Danson) beutalja őket egy észak-kaliforniai „elvonulásra”, ami garantáltan új életet fog lehelni nyamvadó kapcsolatukba. A pár megérkezik, a hely gyönyörű, sehol egy árva lélek, jót beszélgetnek, szívnak egy kis füvet, isznak egy kis bort, minden klappol.

A bukolikus idill akkor vesz bizarr fordulatot, mikor egy esti séta után Sophie a vendégházban hosszú idő után végre szeretkezik egy jót férjével, aki pár perccel később már nem is emlékszik a légyottra. A párkapcsolati dráma pedig hirtelen beleolvad a megmagyarázhatatlanba. Ethan és Sophie ugyanis apránként elkezdenek megismerkedni önmagukkal – mármint szó szerint. Ennél többet pedig kár lenne mondani.

A hangulat ezután gyorsan megfoghatatlanná válik. Az alapot végig a Nora Ephront idéző romantikus komédiák hangvétele adja, amire épp megfelelő mértékben tehénkedik rá Woody Allen párkapcsolati pesszimizmusa. A laza, okos, vicces, metaforikusságukban mégis magvas szentenciák néhol talán túlzó kamaradrámai sűrítettségéről pedig a Charlie Kaufmanra emlékeztető elrugaszkodottság, a hitchcocki feszültségépítés, az X-akták rejtélyeinek nosztalgikus felidézése, valamint Lem Solarisának utózöngéi könnyedén elterelik a néző figyelmét.

McDowell alkotása fogja az emberi kapcsolatok legalapvetőbb, absztraktságában is megkerülhetetlenül inherens elemét – társunk akaratlan idealizálását – és egy magabiztos huszárvágással tűnteti azt el a szerelem sokszor megénekelt megfoghatatlanságának kusza egyenletéből. A rendező és Justin Lader forgatókönyvíró azonban a film konvencionális – vagy legalábbis annak tűnő – expozíciója után átfogalmazzák a hipotetikus kérdést.

Nem csak az a lényeg tehát, hogy mi történik egy valaha jól működő kapcsolattal akkor, ha kiderül, hogy kimúlt belőle a szerelem, hanem az, hogy mit tehet valaki akkor, ha kiderül, hogy mindaz a vakító tökéletesség, amit szerelmében látott (vagy látni vélt) valamilyen úton-módon testet ölt, és vonzóbbá válik a valóságnál. Ki jelenti tehát szerelmünk igazi tárgyát? Az a valaki, akit a kapcsolat kezdetén megismertünk, vagy az, akivé lett?

Ugyan a The One I Love kétszereplős film (Ted Danson nem sok vizet zavar), nincs színdarabszaga. A leginkább két helyszínen – múlt és jelen szimbolikus színtereiben – játszódó film még csak klausztrofóbbá sem válik, McDowell ugyanis a be- és összezártság térélménye nélkül képes újramelegedő kötődésről és elidegenedésről pusztán karakterein keresztül elmélkedni. A múlt- és a jelenbeli jellemvonásaik közt kiépülő disszonancia pedig – akárcsak az absztrakt és a kézzelfogható cselekményelemek ütköztetése – bámulatos feszültséggel tölti meg a filmet.

Az alkotók nem magyarázzák túl komplex rejtélyüket. A The One I Love ennélfogva olyan, mint egy jó Alkonyzóna epizód. Menni kell vele, hagyni, hogy egyre mélyebbre rántson az ismeretlen. Annak ellenére azonban, hogy a film egyfajta misztikus hangvételű tudományos-fantasztikus szerelmi pszichodrámának tűnik, McDowell mégsem úszik a műfajegyveleg által duzzasztott árral. Filmje precíz arányokat tart high concept elvontság és rokonszenves földhöz ragadtság között.

Aki pedig nem látta még a filmet, az ne olvasson tovább.

The-One-I-Love1.jpg

Ethan és Sophie színtisztán metaforikus doppelgänger másainak felbukkanása az, amitől a film filozofikusságában is meghökkentően könnyed és játékos fordulatot tud venni – olyan fordulatot, amire a felütés után senki nem számítana. A metaforának pedig nem kell logikusnak lennie. A szereplők hajdan volt karizmájának és jelenük porgyűjtő fásultságának látványos karamboljából ugyanis könnyedén kihámozható a mögötte álló gondolat magva. Túl nagy elvonatkoztatásokat kár tenni.

A filmtörténeti tükörtermekben (legyenek azok Welles vagy Bruce Lee filmjében) fogant szürrealitással kacérkodó alapszituáció csábos illogikusságát a szerzők ugyanakkor fokozatosan építik be a tudományosabb sci-fi filmek logikától vezérelt kontextusába. Az önismereti teszteket kiforgató metafora pedig apránként teret enged az alternatív valóságok, a cyborgok, a mátrixizmus, a megosztott pszichózisok, a működési elvek és lehetséges szabályok utáni kutakodásnak.

Kiderül, hogy egy erőtér tartja fogva a párt, és hogy idealizált replikáik nem hús-vér emberek, hanem olyan termékek, akik Ethan és Sophie megpimpósodott kapcsolatán keresztül törnek szabadságra. A főszereplők idilli múltján élősködnek ők, újraélesztik Ethan és Sophie emlékeit abban a reményben, hogy azok e mesterséges, illuzórikus emlékeket fontosabbnak tartják párjuk jelenvalóságánál.

Ha pedig ez egy terápia – márpedig az –, akkor a gyógyulás (a kiszabadulás) csak az önfeladással valósulhat meg. Egy olyan pálfordulással, melyet egyik fél sem szorgalmazott. Meg kell változniuk, olyanná kell válniuk, amilyenek voltak, olyanná, amilyenek replikáik – leszámítva azok ijesztő vonásait. Kapcsolatuk csak így juthat ki a vendégházból.

A visszamaradt kérdés pedig az, hogy mi van akkor, ha annyira hasonlítani akarunk saját szebb és jobb énünkre (és vica versa), hogy a kettő közötti különbséget már senki sem tudja meghatározni. Kit fog akkor szerelmünk választani, és kit fogunk mi?          

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr96928263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása