A filmpiac totális globalizációjával a hollywoodi blockbustereknek egyre sokszínűbb célközönséget kell a hűtött termekbe csábítani. Míg a nyolcvanas években a producerek egy átlagos amerikai tinédzser ízlését próbálták belőni, ma ugyanazzal a filmmel egy pekingi egyetemista, egy moszkvai munkás és egy iowai háziasszony figyelmét is fel kell kelteni. A korosztályokon és kultúrákon átívelő legkisebb közös többszörös a hipotetikus “nemzetközi néző” fogalma. Ma őt kell megszólítani, ami a gyakorlatban elszabaduló költségeket, felvizezett forgatókönyveket és egyre öncélúbb audiovizuális hurrikánt jelent. A kortárs blockbusterekkel kapcsolatos fanyalgások túlnyomó része közvetve vagy közvetlenül ezt a jelenséget kritizálja.
Az unalmas biztonsági játék és a térhatású romboláspornó divatja ugyanúgy innen eredeztethető, mint a franchise és a brand fetisizálása. Az alkotók eközben kényszerhelyzetbe kerülnek, hisz az öncélú látvány köré úgy kellene nagyívű és hihető történeteket szőniük, hogy közben fel kell lúgozniuk a figurákat és az őket mozgató drámákat. A kialakuló ellentmondást a többség úgy próbálja feloldani, hogy a sematikus meséket iszonyú komoly képpel és kimódoltan tálalja. A kortárs blockbuster kínosan komolyan veszi magát, mintha ezzel ellensúlyozhatná saját súlytalanságát. A kialakult helyzet ma egyértelműen rosszabb, mintha csak szimplán buta látványosságokat kapnánk.
Ha egy popcornmozi csak és kizárólag szórakoztatni akar, az önmagában még nem probléma, csak közben ne tegyen mindenáron úgy, mintha többről akarna szólni, mert ahhoz invenció (és kockázat) szükségeltetik. Ma minden robban, pörög és villog, a filmek állandó csúcspontokból állnak, ami azzal egyenértékű, hogy valójában egyetlen csúcspont sincs bennük. Ha most forgatnák, a Cápa vagy a Ragadozók “zavaró” párbeszédek nélküli kontans akcióból állna, folyamatosan 3D-ben mutogatnák a szörnyeket és a két órás vadászat után egy harminc perces fináléban komplett városkákat rombolnának porig.
Ez már önmagában is totális félreértelmezése e történetek hatásmechanizmusának, ám a maximalizálás logikáját követve az írók borítékolhatóan lekerekítenék és általánosítanák a jellemeket, majd megpróbálnának valami epikus drámát csiholni köréjük. E trend egy jellemző állatorvosi lova az idei Godzilla: a főhős üres papírmasé figura, akit az alkotók úgy próbálnak összetettebbé varázsolni, hogy már a film elején kivégzik az anyát és kisiklatják a tudós apa karrierjét. Mindezt ráadásul annyira közhelyesen csinálják, hogy tíz Bryan Cranston se tudna életet lehelni a párbeszédekbe.
Ma már kibogozhatatlan, mikor is kezdődött ez a folyamat, de az biztos, hogy valami alapvetően megváltozott a Szellemirtók, az Indiana Jones és a Vissza a jövőbe óta. Nagybetűs kalandok, ügyesen vázolt kihívások vártak a hősökre, akiket egy-két ecsetvonással is sikerült hitelessé és szimpatikussá varázsolni. Míg 1977-ben volt a fekete-szürke Birodalom és a fehér-piros lázadók, a Csillagok háborúja második hármasát Lucas már egy ködös kereskedelmi-politikai válság köré építette.
Talán Nolan mentális problémákkal küszködő Denevéremberével jött el az a pont, mikor a legszélesebb közönség is szembesült a fantáziahősöket sújtó komorsággal. A Batman-trilógia sikere természetesen megágyazott a vulgárpszichologizáló blockbustereknek: manapság egy szuperköltségvetésű filmbe kötelezően kell egy kiadós adag tépelődés és válság. Halott szülő/testvér és némi államcsíny nélkül nem kap zöld utat semmi, hisz a tragédia és komorság majd biztos hitelesebbé varázsolja a figurákat és a nagy munkával összerakott történetet.
A nyugati ember foggal-körömmel kapaszkodik a hitelesség csalóka fogalmába és ragaszkodik a realitáshoz, bármennyire képlékeny is ez a fogalom. Míg egy távol-keleti vagy indiai néző nem akad fenn azon, ha a hétköznapi hősök repülnek, feltámadnak vagy dalra fakadnak, mi itt a keresztény kultúrkörben ragaszkodunk hozzá, hogy a film összhangban legyen az általunk ismert valósággal. Ennek egyenes következménye, hogy a trükköknek fotórealisztikusnak kell lenniük, illetve az elképzelt valóságoknak koherens törvényszerűségeket kell követniük. Sokan árgus szemekkel figyelik a filmeket, a “leleplező” ünneprontás külön műfajjá vált (személyes kedvencem az a professzor, aki azért marasztalta el a Gravitációt, mert az űrszemét a valóságban a másik irányba kering).
Gondoljunk csak bele, mennyire ironikus ilyesfajta valósághűséget számon kérni egy mesén, vagy épp azért dicsérni egy szuperhősfilmet, mert realisztikus. Az élethűség vakon követett parancsa izzadságszagúvá és nehézkessé tette a filmeket. Egy jó mese, egy eltalált hős definíció szerint hihető és a valóságra vonatkozik, mert a néző a szórakozásért cserébe szívesen belemegy a játékba és magára ölti a jelmezt. Hollywood minden áron hitelessé akarja tenni a meséit, de mára odáig jutott, hogy a blockbusterekből szép akkurátusan kiöli a humort, a jókedvet, a könnyedséget.
Nem azzal van a gond, hogy a Majmok bolygója vagy az Éhezők viadala komoly társadalmi kérdéseket pedzeget, azok a történetek ugyanis alkalmasak erre. A baj az, hogy már csak mutatóban akadnak olyan darabok, melyek felvállalják az önfeledt szórakoztatást. J.J. Abrams, Zack Snyder és a követők munkái hemzsegnek a felesleges drámai panelektől, míg a másik oldalon a Bay-féle videoklippesek szállítják az ingerelárasztásos technikával dolgozó műveket. Hasonlítsuk össze például a japán popkultúrából merítő Tűzgyűrű és a Godzilla alapállását, a különbség igen markáns.
Míg Gulliermo del Toro önfeledten eresztette össze a gigászi robotjait és óriásszörnyeit, addig Gareth Edwards ökológiai üzeneteket sulykolt és még Las Vegas pusztulásakor sem lőtt el egy árva poént sem.. A Tűzgyűrű abszolút a bennünk élő gyereket célozta meg és mindent ennek rendelt alá, míg az új Godzilla mindenáron hatásos és monumentális próbált lenni, ezért a kínálkozó mókát sötét tónusokra cserélte. Tegye fel a kezét az, aki szerint Edwards hősei illetve az ott megjelenő dilemma így hitelesebbé vagy mélyebbé vált, mint a Tűzgyűrű apokaliptikus háborúja?
A bukták és a fajlagosan csökkenő bevételek ellenére a producerek még mindig a komorabb irányvonalra szavaznak, nagy kérdés, vajon változhat-e a dolog a közeljövőben. Biztató jelek egyértelműen akadnak, az idei szezon eddigi legimponálóbb eredményeit például egy olyan mozi produkálta, mely egyértelműen visszakanyarodik az ős-Star Wars és az Indiana Jones hagyományaihoz. Igaz, A galaxis őrzői sem mentes az erőszakkal beszuszakolt panelektől és a könnyeztetőnek szánt pillanatoktól, ám a jól irányzott poénokkal időről-időre visszahozza azt a bizonyos popcorn-hangulatot. A játékidő végre nem lépi túl a két órát, a forgatókönyv nincs telezsúfolva mindenféle szájbarágós összefoglalókkal és előtörténetekkel, hőseink egy-két vonással is életre kelnek.
A galaxis őrzői akkor működik, amikor nem erőlködik és kizárólag a szórakoztatásunkra koncentrál. Könnyen átlátható viszonyok, szerethető csibész-hősök, remek kísérőzenék és pontos beszólások jellemzik ezeket a részeket, melyeket a kötelező CGI-elszállások és a patetikus üzenet célba juttatása sem homályosítja el. James Gunn korántsem hibátlan filmje biztosan nem fogja egy csapásra elsöpörni az uralkodó trendeket, ám egyértelmű lépéseket tesz a jó irányba – és ezt talán végre Hollywoodban is észreveszik.
A témával jóval részletesebben a Filmvilág augusztusi számában foglalkozunk. Huber Zoltán az uralkodó hollywoodi üzleti modellről írt (jelen poszt annak az elemzésnek a kivágott részleteit tartalmazza), Géczi Zoltán az ázsiai filmpiac helyzetét tekintette át, míg Sepsi László az új Transformers és Majmok bolygója filmek kapcsán a prequelek és sequelek sajátosságait összegezte.