A mesék, mondák, mítoszok monstrumai a kollektív félelmeink testet öltött szimbólumai, így a vásznon akkor számíthatnak csak sikerre, ha a közönség szorongásaira rezonálnak. A legjobb szörnyfilmek nem a válogatott rémisztgetések vagy a gigászi pusztítás, hanem az adott lény kiváltotta intenzív érzelmi hatás, a megjelenő kulturális kódok miatt válhattak ikonikussá. A filmtörténet leghíresebb szörnyetegei a maguk sajátos módján kínzó problémákat beszélnek ki, ezért ezer szállal kötődnek az adott befogadói környezethez. Ahogyan a kontinens közepén élő ember sem értheti a maga teljességében a kraken rettenetét, úgy a King Kong sem ugyanaz, ha már nem kapcsolódik hozzá a gyarmatosítás zsigeri bűntudata. 1954-ben a japán közönséget sem véletlenül ütötte szíven egy városokat romba döntő, radioaktív sugarakkal pusztító, az emberek szövetségesévé váló óriás. A nukleáris fenyegetettség csökkenésével a szigetország kedvenc monstruma arrafelé is mást jelent már, mint egykoron – Fukusima azonban megmutatta, Gojira sajnos ugyanúgy aktuális, mint egykoron. Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő megagyík popkulturális újrapozícionálására ugyan az idei hollywoodi verzió sem vállalkozik, Gareth Edwards hagyománytisztelő darabja popcorn-szórakozásként ha recsegve-ropogva is, de legalább működik.

Az igen érzékletesen Japánban kezdődő, majd az óceánon át Amerika felé haladó cselekmény jó messzire elkerüli az Emmerich-féle zúzda melléfogásait és a címszereplőt olyasféle szimpátiával kezeli, ahogyan az anyaországban szokás. Az új Godzilla már nem a kísérleti robbantások váratlan mellékterméke és nem is valami lelketlen taposógép, hanem olyan misztikus őselem, aki helyrehozhatja az önmagukat mindenhatónak gondoló emberek baklövéseit. Az alkotók a klasszikus receptekhez nyúlnak, miközben szeretnék kiküszöbölni a kortárs blockbusterek legjellemzőbb hibáit. Egy széttartó, feleslegesen elnyújtott sztori helyett egy jóval áramvonalasabb történetben gondolkodnak, az egyre öncélúbb és értelmetlenebb CGI-rombolás helyett pedig a hús-vér szereplőkre helyezik a hangsúlyt. A film a pixelek helyett a nézői azonosulásra, illetve a szörny-belépők megfelelő előkészítésére épít, ennyiben tehát szembemegy a mindent azonnal és a lehető legrészletesebben megmutatni igyekvő fősodorral. Az alkotók igyekezete mindenképpen szimpatikus, a legnagyobb baklövést némileg ironikus módon mégis épp az emberi oldal túlhangsúlyozásával követik el. Az egydimenziós szereplők lapos drámái után a felhőkarcolókat döntögető szörnyetegek látványa valóban felüdülést jelent, a hosszúra nyújtott konfliktus-panelek azonban kis híján maguk alá temetik a filmet.

Edwards remek színészeket toborzott a feladatra, de nincs az a tehetséges művész, aki képes lenne életet lehelni ezekbe a figurákba. A masszív klisékből és közhelyes jellemvonásokból összeállított karakterek egyik csoportja nyílegyenes pályán halad előre kijelölt végzete felé, míg egy másik részüket véletlenek hihetetlen sorozata dobja mindig a középpontba. Az őrültnek hitt, megszállott tudósnak természetesen igaza lesz és a katonaság is a szokásos rossz döntéseket hozza, a főhősünk viszont bármit is tesz, akaratlanul az események epicentrumában találja magát. Igaz, az amerikai tűzszerész korántsem olyan aktív alakítója a történetnek, mint ahogyan az egy hollywoodi produkcióban szokás – de Godzilla emberi párjaként a kalandjai nem annyira érdekfeszítőek, hogy hézagmentesen kitöltsék a fő attrakciók közötti időt. Még szerencse, hogy ez utóbbiak nem okoznak csalódást, sőt, Edwards okos, olykor egészen pimasz megoldásai végül mégiscsak a pozitív irányba döntik a mérleg nyelvét.

A fotórealisztikusan ábrázolt pusztítás, a gigászi összecsapások audiovizuális orkánja az elmúlt években szép lassan immunissá tették a multiplexek közönségét, a szisztematikusan amortizálódó metropoliszok látványát csettintve vesszük tudomásul. Az ingerküszöböt a törvényszerűen bekövetkező fokozások csak tovább emelik, épp ezért örömteli Edwards módszere, aki szerencsére más utat választ és a hiánnyal, a nézőpontokkal és a finom, önreflexiótól sem mentes humorral varázsolja érdekessé Godzilla fellépéseit. A rendező a legtöbbször a néző fantáziájára bízza a lényeget: egy-egy bevillanó testrész vagy felcsendülő hang már a Cápa vagy a Jurassic Park esetében is hibátlanul fokozta az izgalmakat. A szereplők többször utalnak arra, hogy ők bizony nem fogják páholyból nézni a történéseket - és valóban, a rendező kézikamerát ragadva inkább őket követi, szemtelenül lemaradva a leglátványosabbnak ígérkező jelenetekről. Edwards mesterien kezeli a képeket, szépen összefűzi a jeleneteket és kétségtelenül ismeri a zsáner jól bevált hatásmechanizmusát, azaz megpróbál az uralkodó trendekkel szembe menni, sokszor mégis a senki földjén marad. Az alkotók hagyománytisztelete és a kompromisszumos megoldások a kínálat érdekesebb darabjai közé emelik az új Godzillát. Mindez mégsem magáról a filmről, inkább a blockbusterek jelenlegi helyzetéről árulkodik.