Neil Jordan Magyarországon forgatott sorozata a Tudorok receptjét követi. Pikáns politikai és vallási intrikák, szexszel és erőszakkal fűszerezve.
Az angolszász televíziós producereket aligha lehet azzal vádolni, hogy visszariadnának a szokatlan és merész témáktól. A filmes kifejezőeszközöket nagyfokú magabiztossággal használó sorozatokban egyre kevesebb tabu marad érintetlen, ahogy a potenciális főhősök köre is jelentősen kibővült – már nem csak a közszolgák (orvosok, rendőrök, ügyészek) kalandjai uralják a képernyőt. A kulcsszó a hétköznapiság: a kritika és a közönség által is elismert szériák legfőbb közös ismertetőjegye, hogy szereplőiket – legyenek azok hősök vagy antihősök, átlagemberek vagy ismert személyiségek – mindennapi szituációkban, esendő hús-vér figuraként ábrázolják.
Ez a trend azonban mintha nem érvényesülne a mostanában népszerű történelmi-kosztümös sorozatokban. Az HBO által gyártott Róma (2005-2007) sikere óta egyre több ilyen produkció kap zöld utat (Tudorok, John Adams, Spartacus: Vér és homok, Borgiák), és bár a történelmi korszakot vagy a célközönséget illetően különböznek egymástól, egyvalamiben nagyon is hasonlítanak. Az alkotóik, néhány kivételtől eltekintve (Deadwood, Gengszterkorzó) nem törekedtek arra, hogy a történelem kevésbé ismert epizódjaiból szemezgessenek és atipikus főhősöket válasszanak, helyette a már ezerszer feldolgozott slágertémákhoz nyúltak, fókuszban az ikonikus, legendák övezte figurákkal.
Biztosra ment Michael Hirst is, az 1998-as Elizabeth forgatókönyvírója, aki kedvenc történelmi korszakánál maradva a hírhedt angol királyról, VIII. Henrikről készített portrét. A Tudorok négy évadot élt meg, ami arra ösztönözte a Showtime csatorna illetékeseit, hogy a bevált receptet megtartva, egy hasonló szellemben fogant produkcióval próbálják kiaknázni a sorozat sikerét. A Hirst produceri felügyelete alatt készített Borgiák ennek megfelelően ugyanúgy a reneszánsz idején játszódik, középpontjában hasonlóképpen a politikai és vallási intrikák állnak, a korrupt pápa személye pedig legalább annyi drámai potenciált kínál, mint a feleségfaló király figurája. Ez a történet – papíron – talán még izgalmasabb és aktuálisabb is mint VIII. Henriké, a Borgia-família ugyanis – ahogy arra az író-rendező, Neil Jordan, illetve a sorozat promóciós kampánya is rámutat –, pontosan úgy funkcionált, mint a modern maffiacsaládok. Nem véletlen, hogy Mario Puzo, aki élete utolsó regényét (A család) éppen a Borgiáknak szentelte, VI. Sándort tartotta az első igazi Donnak, de állítólag a Keresztapa megírásához is a Borgiák működése adta számára az inspirációt.
Neil Jordan sorozata tehát nem kevesebbel kecsegteti nézőjét, mint hogy megpróbálja ötvözni a hagyományos kosztümös dráma műfaját a Keresztapa, vagy még inkább a Maffiózók világával. Mindez csak részben sikerül. A pápai udvarban zajló hatalmi küzdelmeket, a színfalak mögött taktikázásokat, a különféle bel- és külpolitikai machinációkat érzékletesen és közérthetően mutatja be a széria, az pedig, hogy a megszokott alvilági figurák helyett itt az ájtatos egyházfők azok, akik minden létező aljasságra kaphatóak, külön pikánssá teszi a történetet a mai néző számára. Az illusztrációval nincs is gond – sőt, néha már-már túl iskolás modorban vázolják fel az alkotók a történelmi kontextust –, a Borgiáknak azonban nincs saját Tony Sopranója, azaz egy ellentmondásos drámai főhőse. Rodrigo Borgia, aki csalással és megvesztegetéssel már az első részben elfoglalja a VIII. Ince halálával megüresedett trónt, éppenséggel alkalmas lehetne rá, hogy csatlakozzon a Tony Soprano felbukkanása óta népszerűvé váló, kettős életet élő, enyhén neurotikus férfialakok táborához – a sor a Kemény zsaruk korrupt címszereplőitől a Breaking Bad drogdealer tanárán át a Gengszterkorzó Nucky Thompsonjáig terjed –, a Jeremy Irons által alakított figurát viszont semmilyen belső konfliktus nem gyötri. A pápai hívatás morális feddhetetlenséget kívánna, aminek a paráználkodó, gyilkosságokat megrendelő, pénzéhes Rodrigo a legkevésbé sem felel meg, ezen az ellentmondáson azonban villámgyorsan túlteszi magát. A Borgiákból nem derül ki, hogy a keresztény világ legfőbb spirituális vezetője milyen mélyen éli meg a hitét, hogyan számol el a lelkiismeretével és azzal, hogy Istennek nem tetsző cselekedetekre ragadtatja magát. Irons ugyan kiváló színész, de ő sem arra törekszik, hogy árnyalja a karaktert, modorosságoktól sem mentes alakításában VI. Sándor egy karizmatikus, impulzív, végtelenül ravasz, de egysíkú figura.
Ahogy a Keresztapában sem Don Corleone a legizgalmasabb szereplő, hanem a család legfiatalabb sarja, Michael, úgy itt is a fiú, Cesare dilemmája kerül a középpontba. Az ifjabb Borgia valóban érdekesebb személyiség, ő az, akiben ténylegesen felmerülnek erkölcsi aggályok a családi üzelmekkel kapcsolatban, és ő az, aki akarata ellenére, apja parancsára kényszerül egyházi pályára lépni. Testvérének, Lucreziának is alá kell vetnie magát a családi érdekeknek, 13 éves korában hozzáadják a Sforza-klán egyik nem különösebben vonzó sarjához, politikai megfontolásokból. Neil Jordan mindkét esetben felvillantja a testvérek személyes drámáját – és esetleges incesztuózus vágyaikat –, de az események sodrában nincs rá lehetőség, hogy el is időzzön ezeknél a konfliktusoknál, hosszútávon így az ifjabb Borgiák sem tűnnek komplexebb karaktereknek apjuknál.
Könnyen lehet, hogy mindezen hiányosságok a választott műfaj – a kosztümös sorozat – sajátosságaiból fakadnak, és csak annyiban az alkotók bűne, amennyiben meg sem próbálják kitágítani a konvenciókat. A történelmi hitelesség igényével fellépő szériák 22-es csapdája, hogy egyszerre kellene követniük az ismert események kronológiáját, és meggyőző, emberi portrét rajzolni a főszereplőkről. Azzal, hogy mind a Tudorok, mind a Borgiák a címszereplők szinte teljes felnőtt életét be kívánják mutatni – évadonként mindössze 10-12 részben –, a realizmus igényéről le is mondanak egyből. A motivációk teljes körű felvázolására a történelemkönyvek által is jegyzett, kötelezően bemutatandó események mellett már nem feltétlenül van idő, pláne, hogy az írók kénytelenek a sűrítés eszközével élni – nem csak kronológiailag egymástól távoli történések, hanem egyes szereplők összevonásával. Így eshet meg például, hogy a kedves és ártatlan Lucrezia egyetlen epizód alatt szinte teljes személyiségváltozáson megy át, amely ugyan a kényszerházasság megpróbáltatásaival könnyedén megindokolható, meggyőzően mégsem lehet ezeket a lelki folyamatokat alig pár perc alatt illusztrálni. A sajnálatos dramaturgiai sutaságokat az író, Neil Jordan sokszor azzal tetézi, hogy az „időugrás” alatt bekövetkező változásokat a szereplők életében nem indokolja meg; a frissen megválasztott pápa az egyik epizódban még olyannyira retteg titkos szeretőjének felfedésétől, hogy képes likvidáltatni a szemtanúkat, a következő részben viszont már nyilvánosan enyeleg ágyasával, miközben nem derül ki, hogyan jutottak el „A”-pontból „B”-be.
A fehér foltokat azonban a kosztümös sorozatoknak is kell valahogy színezniük, vagyis muszáj hihető magyarázatot találniuk arra, mi állhat a politikai és hatalmi játszmák hátterében. A Borgiák történelemszemlélete a Tudorokéhoz hasonlóan romanticizáló-melodramatikus, amennyiben a szereplők döntéseit többnyire személyes érzelmekkel, szenvedélyekkel indokolják, összhangban a közkeletű mítoszokkal. A Tudorok notórius feleséggyilkosa, példának okáért, inkább tűnik impulzív ösztönembernek, mintsem ravasz taktikusnak, holott az igazi VIII. Henrik korántsem csak a személyes érdekei miatt szorgalmazta a szakítást Rómával. A Borgiákban hasonlóképpen rejtve marad az a körülmény, hogy Lucrezia Giovanni Sforzával kötött frigyét valójában politikai okokból kellett felbontani, és nem azért, mert a fiatal lány boldogtalan volt a házasságban, ahogy azt az alkotók sugallják, de az sem túl hihető, hogy az idősebb Borgia fiú, Juan saját kézzel fojtotta volna meg a Vatikánban vendégeskedő török trónörököst.
Ebből a szempontból a Borgiák és az utóbbi években készült, hasonló szériák nem sokban különböznek a régimódi, kosztümös szappanoperáktól, vagy az ugyanezt a korszakot feldolgozó, klasszikus mozifilmektől. A Borgiák is ugyanúgy tobzódik a külsőségekben, látványvilágát a korhű díszletek, a színpompás kosztümök és a hitelesnek tűnő miliő határozzák meg – a technikai kivitelezést illetően nem is érheti kifogás a Magyarországon forgatott produkciót –, de a színpadias színészi játék és a stilizált dialógok sem éppen a legfrissebb sorozattrendeket idézik. Amiben a Róma, a Tudorok vagy a Borgiák újat hozott ebbe az alapvetően konzervatív műfajba, az a szex és az erőszak kendőzetlenebb bemutatása. Más kérdés, hogy ettől jottányit sem válnak modernebbé vagy frissebbé, legfeljebb több esélyük van rá, hogy áttörjék a néző ingerküszöbét. Látványos kiállítása ellenére a Borgiákat sem lehet a legizgalmasabb, leginnovatívabb kortárs sorozatokkal egy lapon említeni, de alapfokú történelemleckének azért megteszi.
A cikk először a Filmvilág 2011 szeptemberi számában jelent meg.
