Holnap kezdődik a 21. Titanic, Budapest legjobb nemzetközi filmfesztiválja, amelyen 25 ország 52 filmjét lehet megtekinteni. A kínálatra aligha lehet panasz, az alkotások jó része megjárta a világ rangos filmfesztiváljait, de (ismét) külön szekciót kaptak a dokumentumfilmek és a zenés produkciók, illetve egy különleges retrospektív vetítéssorozattal Jancsó Miklós emléke előtt is tisztelegnek az alkotók. A programból most 10 filmet ajánlunk olvasóink figyelmébe, van köztük rendhagyó zombimozi, magyar akcióvígjáték, francia pszichológiai thriller és természetesen hamisítatlan indie-dráma is.
Kálvária (John Michael McDonagh, 2013)
John Michael McDonagh 2011-es bemutatkozó filmje kimondottan kellemes meglepetés volt, hisz A Guardista a főszereplő személyén kívül nem sokban emlékeztetett az ismertebb testvér, Martin munkáira. A Brendan Gleeson és Don Cheadle különös párosára írt karakterdráma a látványos bűnfilmes csavarok helyett a csendesebb északi mozik nyomvonalán haladt és elsősorban a figurák kapcsolatára helyezte a hangsúlyt. Első pillantásra úgy tűnik, az ír alkotó második filmjével hasonló a helyzet. A történet és a szereplők távolról a másik McDonagh Vaknyugat című drámáját idézik, de a halálosan megfenyegetett pap kényszerű számvetése kimondottan filozofikus, éteri hangulatokat ígér. A Kálvária alaphelyzete számos irányba kibontható, a szereposztás kifogástalan és az első rendezés is komoly bizakodásra ad okot: könnyen elképzelhető, hogy a film után Martin mellett John Michael nevét is végleg megtanuljuk. (HZ)
Valahol Angliában (Ben Wheatley, 2013)
A tévé, az animáció és az internetes vírusvideók világából érkező Ben Wheatley szerteágazó munkatapasztalatainak hála mesterien használja a különböző filmes iskolák és társmédiumok megoldásait. A brit rendező otthonosan mozog a fontosabb műfajokban és könnyedén keveri a hangnemeket, így időről-időre izgalmas és eredeti mozikkal lepi meg a közönséget. Az uzsonnapénzből, néhány hét alatt készült Valahol Angliában első pillantásra bizarr történelmi parabolának tűnhet, ám a kosztümös dráma felszíne alatt igen súlyos kérdések várnak ránk. Kafka, Beckett és Stoppard hagyományait követve a lét, a tudat és az érzékelés abszurditásával szembesülhetünk, Wheatley ráadásul minden rendelkezésre álló eszközt bevet annak érdekében, hogy kizökkentse a nézőt a kényelmes befogadói passzivitásából. A könnyen megúszható válaszok, a száraz filozófiai elmélkedések helyett a film totális támadást intéz az érzékszerveink ellen és bizonyára erősen megosztja majd a közönséget. (HZ)
Halhatatlan szeretők (Jim Jarmusch, 2013)
Jarmusch. Vámpírfilm. Tom Hiddleston, Tilda Swinton, Mia Wasikowska, John Hurt. Szükség van még egyéb érvre? Az amerikai független film egyik legmarkánsabb figurája a túlzottan absztrakt és rideg Az irányítás határait követően szerencsére újra a megszokott színvonalon és stílusban alkotott. Best of 2013 rovatunkban ennek megfelelően már írtunk is a Hallhatatlan szeretőkről:
Jarmusch otthonosan, magától értetődő természetességgel mozog a közegben, játszi könnyedséggel teremt hiteles "underground" hangulatot, manírok nélkül szólítja meg közönségét. Láthatóan pontosan tudja, kiknek készíti filmjét, a beavatatlan kíváncsiskodókat pedig nem áll szándékában megszólítani. (…) A Halhatatlan szeretők így válik egyedülállóan ötletes, eredeti vámpírfilmmé, tiszteletben tartja, ugyanakkor saját képére formálja a számtalan módon feldolgozott mítosz elemeit. Egyszerre unikuma, és minden ízében illeszkedő, mondhatni sorsszerűen elrendeltetett darabja Jim Jarmusch életművének. (Nemes András kritikáját itt lehet elolvasni, Varró Attila verzióját pedig az áprilisi Filmvilágban.)
Fruitvale Station (Ryan Coogler, 2013)
Nehéz és kockázatos témát választott bemutatkozó rendezéséhez Ryan Coogler: Oscar Grant valós tragédiáját. A 22 éves férfit 2009. január 1-én egy rendőri intézkedés során agyonlőtték, úgy, hogy ekkor már megbilincselt kézzel a földön feküdt. Az eset bejárta a világsajtót, óriási indulatokat generált, a filmes feldolgozás ötlete így egyrészről logikusnak tűnt, másfelől az esemény közelsége és kényessége miatt nem kevés bátorságra volt szükségük az alkotóknak. Nekik lett végül igazuk: a hívogató csapdákat kikerülve sikerült egy érzékeny és hiteles drámát készíteniük. (BS)
Embereket látunk, akik rosszkor vannak rossz helyen, az Élet pedig olyannak mutatja magát, amilyen valójában: esetleges és kegyetlen. Ily módon az amerikai rendőrség rasszista előítéleteit firtató vádirat helyett egészen egyszerű, de egyetemes üzenetet kapunk: addig próbáljunk megtenni mindent saját, és a körülöttünk élők boldogságának ügyében, míg alkalmunk nyílik rá, sosem tudhatjuk ugyanis, mi vár ránk a következő állomáson. (Nemes András kritikáját itt lehet elolvasni.)
Fekete leves (Novák Erik, 2014)
A hosszú kényszermegvonás és koplalás után kimondottan kellemes élmény új magyar filmeket nézni, az apróbb döccenők ellenére ráadásul az átlagszínvonal is emelkedő tendenciákat mutat. A Nyócker egyik szellemi atyjaként feltűnt Novák Erik rendezőként a Zuhanórepülés gengszterfilmjével debütált, mely a hibái ellenére is érdekes színfoltja a hazai palettának. A műfajra jellemző karakterek és helyzetek itthon általában könnyedebb fénytörésben, paródiaként bukkannak fel a vásznon, Novák azonban jóval keményebbre, sötétebbre hangolta a drogmámorba áztatott történetet. A beharangozó alapján úgy tűnik, a Fekete leves az első filmmel ellentétben inkább az uralkodó hazai trendeket követi és a humorra helyezi a hangsúlyt. Az elmegyógyintézetben kezelt figurákkal, egy rablás utóéletét elmesélő akció-thriller számos potenciált rejt magában. A rendező korábbi munkái, az improvizatív munkamódszer és a független finanszírozás azt sejtetik, jóval több vár ránk, mint egy újabb magyarosan fekete gengszter-komédia. (HZ)
A pofátlanul fiatal Xavier Dolan tavaly, huszonnégy évesen, már a negyedik nagyjátékfilmjét mutatta be (és közben már leforgott az ötödik is.) Ha lehet hinni a hivatalos szinopszisnak, a kanadai csodagyerek ezúttal nem szerzői drámát, hanem egy nem kevésbé fajsúlyos pszichológiai thrillert készített, amely „ügyesen vegyíti a noir, a krimi és a melodráma elemeit”. A történet Michel Marc Bouchard színdarabján alapul, amelyből a szerző a rendezővel közösen írta meg a forgatókönyvet. Dolan a főszerepet is saját magára osztotta: egy gyászoló férfit játszik, aki csak a szeretője temetésén találkozik először az elhunyt családjával. Amikor Tom távozni próbálna, az elhunyt szadista bátyja, aki ekkor tudja meg, hogy testvére homoszexuális kapcsolatban élt, útját állja. (BS)
Blackfish (Gabriela Cowperthwaite, 2013)
Nem is olyan régen, 2009-ben találkozhattunk (igaz, nem a hazai mozikban) olyan dokumentumfilmmel, amely a delfinek sanyarú sorsára hívja fel a figyelmet. Az Oscar-díjjal is kitüntetett Az öböl a japánok delfinmészárlási szokásait tárta a világ elé, a tavalyi Blackfish pedig a fogságban tartott kardszárnyú delfinek (művésznevükön: gyilkos bálnák) életét mutatja be, egyetlen példány, a három emberrel is végző Tilikum sorsán keresztül. Hogy Gabriela Cowperthwaite filmje vélhetően több mint dühös (ellen)ökopropaganda, azt a tucatnyi díj és jelölés, illetve a Rottan Tomatoes honlapján elért 98%-os tetszési index jelzi. (BS)
Joe (David Gordon Green, 2013)
A Joe-ban dupla visszatérésnek lehetünk tanúi, egyfelől az izgalmas független filmekkel indító, majd stoner vígjátékokra (Ananász expressz, Király!) váltó David Gordon Green újra „komoly” filmet készített, másfelől Nicholas Cage-nek is sikerült végre – a kritikák tanúsága szerint – ripacskodás helyett valódi színészi teljesítménnyel előrukkolnia. A film valahol az amerikai délen játszódik, címszereplője egy börtönviselt, mogorva férfi, aki felvesz munkásnak egy halmozottan hátrányos családi környezetből érkező fiút (Tye Sheridan a Mudból). (BS)
A bűn érintése (Jia Zhangke, 2013)
Jia Zhangke az úgy nevezett hatodik generációs kínai filmesek talán legjelesebb alakja, akinek új filmjei rendre a nagy fesztiválokon debütálnak. A bűn érintésével sem volt ez másképp, amely Cannes-ban megkapta legjobb forgatókönyv díját. Jia filmjei nem csavaros történeteikről, hanem a realista-minimalista stílusukról ismertek, de A bűn érintése cselekménye jóval komplexebbnek tűnik. Szinopszis: „A film négy, Kínában megtörtént esetet dolgoz fel. Az első epizód egy bányászról szól, aki úgy érzi, átverik, ezért megpróbál fellépni korrupt főnökeivel szemben, de nevetségessé válik, ezért végez velük. A második főhőse egy olyan férfi, aki csak puskával a kezében érzi erősnek magát. Embereket rabol ki, majd golyót ereszt beléjük. A harmadik eset egy szauna recepciósáról szól, aki ultimátumat ad barátjának: az vagy elválik feleségétől, vagy vége a kapcsolatuknak. Az utolsó epizódban egy fiatal férfi a jobb élet reményében munkát vállal egy fura bordélyban, és beleszeret az egyik prostituáltba.” (BS)
Lételem (Jeremy Gardner, 2012)
Kedvenc élőhalottainkat egyelőre nem sikerül megunni – a Romero-remake-ek lecsengése és a found footage variációk után, amikor már úgy tűnt, végleg kimentek a divatból a zombik, megérkezett a The Walking Dead, és a képregény illetve a belőle készült sorozat új életet lehelt a rohadófélben lévő műfajba. Az elmúlt években született már vígjáték (Zombieland) és romantikus film (Eleven testek) is a műfajban, de még mindig lehet új megközelítésmódokat találni. Az alig hatezer dollárból leforgatott Lételem alkotóinak nyilván ez lehetett a célja, és remélhetőleg sikerült is nekik a mutatvány. A történet két főszereplője Ben és Mickey, két volt baseball játékos, akik az elnéptelenedett New Englandben vándorolnak, céltalanul, mindaddig, amíg be nem fognak egy rádióadást egy védettnek látszó közösségtől. A sztoriban tehát semmi új nincs, de a trailerből ítélve a Lételem inkább hasonlít egy hangulatos zenékkel teli nyers indie-drámára, mint hagyományos zombimozira. (BS)
