Sebastian Silva a La nana után négy évvel tavaly két filmet is bemutatott a Sundance filmfesztiválon. A Magic Magic és a Crystal Fairy (pontosabban: Crystal Fairy & the Magic Cactus and 2012) is egy-egy baráti kiscsoport tagjai között fennálló komplex viszonyrendszereket kutatja. Míg azonban a Magic Magic az alapszituációt a pszichológiai horror zsánerén belül próbálja meg érthetővé összeollózni – nem sok sikerrel – addig a Crystal Fairy egy sokkal improvizatívabb, lazább szövésű, könnyedebb alkotás, mely a Magic Magic előkészületének fiskális kényszerszünetében készült el mindössze egy-két hét alatt. Valószínűleg senki – sem a közönség, sem a rendező és stábja, sem pedig a kritika – nem gondolta előre, hogy a San Pedro kaktuszból kifőzhető meszkalin után áhítozó fiatalok utazását feldolgozó Crystal Fairy fog nagyobbat durranni, de így lett – és egyáltalán nem véletlenül.  

A Chilében tengődő Jamie (Michael Cera) egy házibuliban minden lehetséges gyorsító- és lassító anyagot felhasználva annyira szétcsapja magát, hogy másnap nem emlékszik arra, hogy meghívott egy idegtépő hippilányt a titokban tervezett meszkalin-túrájára. A történetet nem a meszkalin bonyolítja – az csak elindítja és lezárja azt – hanem a lány, nevezett Crystal Fairy (Gaby Hoffman). Silva filmje a fiú és a lány viszonyának kiszámíthatatlanul keresztbe-kasul cikázó szociális dinamikájára épül. A meszkalin-szertartás ugyan motiválja a szereplőket, de lényegessé a köztük kialakuló kapcsolat aprólékos, részletező, finom elemzése válik. Az „észlelés kapuinak” kitárása passzív céllá válik. Silva számára a meszkalinig vezető út az igazán fontos. Ez az út azonban a film végére elválaszthatatlan lesz a szent kaktusz még szentebb hatóanyagától. 

A film felütése erősen formális. Buli, fiatalok, drogok, semmi különös. A főszereplő pedig egy igazi kis sablonféregnek tűnik. Jamie az a tipikus külföldre szakadt amerikai, akit az Európai vakációtól kezdve a Vonzás szabályain át a Maffiózók olaszországi és franciaországi epizódjáig megannyi film oly kritikusan mutatott be. Próbálja palástolni, hogy tesz a helyi kultúrára, nem tiszteli a helyieket, házigazdáit pedig (három helyi srác, akik egyébként a rendező testvérei) mintha egy kissé ki is használná. Tudálékos és akaratos, újgazdag anyu kicsi fia, aki hazájától távol, mindennemű felelősség nélkül kíván megmártózni a kaktusz misztikus levében. Nehéz vele szimpatizálni, ugyanakkor – Cera gondos alakításának köszönhetően – tőle elszakadni is. Ha pedig egy ilyen istenátka nem lenne elég főszereplőnek, Silva rádupláz az ezeréves hippisablont kimerítő Crystal Fairy karakterével, akinek ezoterikus pampogása, túlcsorduló szeretete és toleranciája minden és mindenki felé, szent kavicsai és jógapózai szinte kibírhatatlan kínokat jelentenek nemcsak Jamie, de a néző számára is. Crystal Fairy ugyanis épp olyan irányításmegszállott („control freak”), mint Jamie. Míg azonban a fiú következetesen goromba és tapintatlan, addig a lány frusztrációit a feltétel nélküli elfogadás és a lelki béke álcája mögé rejti. Hoffman lenyűgöző alakításában pedig ez a vérlázítóan idegesítő karakter is apránként egészen bájossá, valamint rejtélyessé tud válni. Jamie utálja, hogy Crystal Fairy az ő hibájából lerázhatatlanul hozzájuk tapadt, és vélhetően retteg attól, hogy ezzel a nőszeméllyel kell megosztania drogadagját – és ami még fontosabb: a drog hatását. Ezért kíméletlenül bánik a lánnyal, aki viszont rendre bebizonyítja, hogy Jamie magabiztossága tünékeny látszat csupán. Ennek tökéletes példája a meszkalin-szertartás előtti beszélgetés jelenete, melyben mindenki bevallja legmélyebb félelmét, ami azonban Jamie számára csak egy játék. Próbál vicces lenni, azt mondja, hogy a cápáktól fél a legjobban, mert úgy úsznak az ember alá, hogy az nem veszi őket észre. Ezek a cápák érdekes módon pont úgy viselkednek, ahogy Jamie elfojtott érzelmei működnek.

Kölcsönhatásuk során azonban mindketten kezdenek kibújni a közhelyekből és észrevétlenül válnak dinamikus, összetett, hús-vér karakterekké, kiknek fékezett habzású, mégis feszült küzdelmeit öröm Silva esetlegesen kóválygó kézikameráján keresztül szemlélni. Kettejük kapcsolatában Silva az empátia határainak porózusságát vizsgálja, azt a mindennapiságában is bizarr személyközi viszonyrendszert, melyben a passzív-agresszív verbális és meta-verbális kegyetlenkedés válik az elfogadás és az önzetlenség alternatívájává.   

Mindkettejük vállát ezer kimondatlan, apró szörnyűség nyomja, melyeket a drog ijesztő nagyságúvá képes fokozni. Silva a szereplők megdőlt realitásérzékét viszont szerencsére nem a drogfilmektől megszokott impresszionista kameratrükkökkel, expresszionista és szürrealista – vagy csupán irracionális – képi/hangi metaforákkal próbálja meg a nézőhöz közel hozni. Inkább a forgatás alatt valóban meszkalin-hatás alatt álló színészeire bízza a drog érzetének megjelenítését. Rejtély tehát, hogy szereplői mit éreznek, és hogy miként látják a világot. Sem Jamie, sem pedig Crystal Fairy belső frusztrációi nem konkretizálódnak. Csupán az látszik, ahogy próbálnak idomulni a testükben végbemenő leírhatatlan biokémiai káoszhoz. A valódi érzelmeitől és gondolataitól feltehetően régóta elzárkózó Jamie pánikrohamot kap, míg az ismeretlen elől kierőszakolt optimizmusába menekülő Crystal Fairy teljesen magára marad egy önvizsgálati spirálban. A meszkalin-utazás azonban pontosan olyan gyorsan változtat irányt, ahogy a film során kettejük kapcsolata. Jamie pánikrohama elillan, Crystal Fairy pedig visszatalál társaihoz. Jutalmuk pedig nem valamiféle grandiózus kontemplatív reveláció, hanem az egyszerű, minden drámaiságot bámulatosan mellőző őszinte megbocsátás. Elfogadják, megértik egymást. Megbékélnek magukkal és kibékülnek egymással. Barátokká és jobb emberré válnak. Talán végleg, talán nem. Ez számukra csak a kezdet, a Crystal Fairy azonban itt ér véget.