Henry James keserű szatírája a filmváltozatban megnyugtató happy endbe téved.
A Maisie tudja Henry James-feldolgozása egyfajta összegzését jelenti a Scott Mcgehee-DavidSiegel páros eddigi adaptációs stratégiáinak. Hasonlóan a 2001-es Mélyvízhez, ezúttal is kortárs közegbe illesztettek egy múltban játszódó regényt (Elizabeth Sanxay Holding: The Blank Wall), és akárcsak a Varrat esetében (ami a japán A másik arca sci-fi drámáját gondolta újra az új-hollywoodi neo-noir közegében), amerikaira cserélték a forrásmű kulturális kódjait. A 2006-os Szavak és érzések példáját követve, ismét pár hónapba zsúfolták az eredeti mű (Myla Goldberg: The Bee Season) több esztendőn átívelő cselekményidejét és felére csökkentették népes szereplőgárdáját, méregerős koncentrátummá sűrítve az eredeti cselekményt, redundanciáit látványos ellipszisekre váltva. Ráadásul mindkét korábbi adaptációjukhoz híven, ezúttal sem közvetlenül az alapműből dolgoztak, hanem annak korábban, tőlük függetlenül elkészült forgatókönyvéből. Ahogy a Mélyvíznél inkább az 1949-es Ophüls-feldolgozás, az Óvatlan pillanat szkriptjére építették filmjüket, a Szavak és érzéseknél pedig Goldberg lenyűgöző debütregényét Naomi Foner írónő ültette filmre a szerzők helyett, úgy a Maisie tudja sem a James-alapmű képében került íróasztalukra, hanem a Cartwright-Doyne írópáros 15 éve gazdát kereső forgatókönyveként. Mcgehee és Siegel láthatóan minden lehetséges módon megpróbál vastag szűrőket helyezni a kiszemelt irodalmi művekre, ám ezidáig sikerült megőrizni azok egyéniségét, mind hangulat, mind gondolatiság terén: a The Blank Wall hősnőjének kétségbeesett fuldoklása a vidéki hétköznapokban épp olyan meggyőző maradt a Mélyvíz akvamarin képsorain, miként a Goldberg-apa kedélyes szellemi/lelki diktatúrájának pusztítása a Szavak és érzések mélybarna kertvárosi falai közt.
Kiváló elődeinek hagyományát követve a Maisie tudja is a szülő-gyermek konfliktus témájára épített vegytiszta családi melodráma, amely a Mélyvíz anya-fiú, és a Szavak és érzések apa-lány párosa után ezúttal egy kiöregedett rockénesnő és hatéves kislánya kapcsolatát helyezi a családi bajok krónikájának középpontjába, egyetlen aspektusra redukálva az alapmű komplex történetét. A James-regény bonyolult kapcsolati hálója az elvált szülők egyre szaporodó partnerei között a filmverzióban megreked az első fejezetek négyesénél (apa-mostohaanya/anya-mostohaapa), a veszedelmes viszonyok érdekháborúi és intrikái szerepét pedig egyetlen konfliktus tölti be: a karrierjét újjáéleszteni próbáló anya szembesülése szülői alkalmatlanságával és a szüleit áhítattal csodáló Maisie első szembefordulása a bálványozott mamával. Miközben James keserű szatírája vérbeli bukástörténet, amelynek végére a kislány nem csupán megismeri a minden ízében hazug és önző felnőttvilágot (ahol mindenki kihasznál mindenki mást), de megteszi az első lépéseket is a beilleszkedés felé, a Mcgehee-Siegel változatban másfél órányi mind szívszorítóbb tapasztalat után a tündérbájos kislány rátalál saját lassított felvételes, kis mélységélességű édenkertjére, az álomszülőpár oldalán. Noha már a Szavak és érzések lélekemelő happy-endje is tett némi engedményt a hollywoodi giccsnek a Goldberg-regényhez képest, a Maisie tudja végkifejletétől nem csupán Henry James gyomra foroghat a sírjában, de egy végig hitelesen működő, érzelmileg jól kiegyensúlyozott történet hullik látványosan darabjaira az aranyló vízparti napfényben.
Persze a rendezőpáros eddig sem félt túlzásba vinni az érzelmeket: a The Blank Wall domestic thrillerjéből például szinte minden feszültséget sikerült kiirtaniuk a könnyfakasztás kedvéért, de a műfajváltás csupán fölé helyezte a drámai konfliktust a zsánerkonfliktusnak, minden erény sértetlen maradt. Szatírából viszont jóformán lehetetlen melodrámát faragni és a James-féle szubjektivitás megőrzése csak még inkább felhívta a figyelmet a küldetés csúfos kudarcára: míg a könyv lapjain riasztó meggyőzőerővel követhetjük nyomon egy kisgyermek érzelmi korrumpálódását saját kis nézőpontjából, addig ugyanez a gyermektekintet itt rendíthetetlen ártatlansággal tágra nyílt szemekből árad, amelyek gazdája végül épp úgy elnyeri kötelező jutalmát, akár a beszélő állatos Disney-filmek vagy a Nicsak ki beszél-típusú babakomédiák cukorfalat főhősei.
Varró Attila
