A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az Egyesült Államok egy elbizonytalanodó, válságba került nemzet képét mutatta. A Watergate-ügy és a vietnami vereség terápiás kibeszélése épp csak elkezdődött, a Carter elnöksége alatt recesszióba forduló gazdaság elszabaduló inflációval és munkanélküliséggel párosult. Iránban kitör a forradalom, mely újabb olajválságot okoz, Afganisztánba szovjet tankok vonulnak be. A lappangó amerikai identitásválságot növekvő bűnözés és drogfogyasztás kíséri, a közhangulatot olyan mozik fémjelzik, mint a Szarvasvadász, az Apokalipszis Most vagy az Alien. Az új évtized kihívásaival egy morálisan megrendült, önbizalomhiányos ország néz szembe, melyet csak Reagan elnök ráz majd fel az apátiából  (“Morning in America” - hangzott a kampányszlogenje).

Az Amerikai botrány e sajátos időszak elé tart görbe tükröt és igen sajátos eszközökkel ragadja meg az uralkodó korszellemet. Történelemóráról azonban szó sincsen: a cinikus komédiaként, csavaros bűnfilmként, ironikus ál-dokumentumként és szerzői moziként is értelmezhető mű hibátlanul játszik a különböző műfajokkal és hangulatokkal, így végig rendkívül szórakoztató. A szélhámos-hősök egyre markánsabb divathulláma mégis elsősorban saját korunkról, a kortárs Amerikáról árulja el a legtöbbet: a The Master, A nagy Gatsby és A Wall Street farkasa után egy újabb ünnepelt darab boncolgatja a csillogó felszín és a mögötte tátongó üresség kínzó ellentmondásait. (A témával a februári Filmvilágban is kiemelten foglalkozunk. – a szerk.)

A tavalyi Argo-akció ezt az időszakot merőben más színben tüntette fel és egy öntudatára ébredő titkosszolgálatot, egy felnőtté váló, felelősségteljes Hollywoodot mutatott be. David O. Russell alkotása (mely Affleck művéhez hasonlóan szintén begyűjtheti a legjobb filmnek járó Oscart) korántsem ilyen elnéző és pozitív. Az Amerikai botrány fanyar látlelete egy értékeit és erkölcsi kapaszkodóit vesztett világról mesél, mely az ábrázolt karaktereken keresztül tárul fel előttünk. A jazzkorszak, a második világháborút követő üresség és a yuppie-lázban égő kilencvenes évek látszathőseihez hasonlóan Russell figurái is a nagy amerikai álom bűvöletében élnek, de közelebbről nézve tisztán látható, csak üres délibábokat, kicsinyes vágyaikat kergetik.

Jay Gatsby és Jordan Belfort (újabb érdekes párhuzam, mindkettőt Leonardo DiCaprio keltette életre) kitartó, tehetséges és látszólag céltudatos kalandorok, az életüket közvetve vagy közvetlenül mégis a szeretett nő irányítja. Az Amerikai botrány férfi hősei nagyívű átveréseket terveznek, közben azonban észre sem veszik, hogy az imádott nők az orruknál fogva vezetik őket. A megtörtént eseményeken alapuló, egy valós FBI-nyomozást tovább gondoló forgatókönyv a caper-filmek hagyományait követve egy megtévesztésekre és színlelésekre épített akciót követ. Az író-rendezőt mégsem a konkrét eset, nem a korrupció és a lefülelések, hanem az érintett figurák érdeklik. Russell korábbi alkotásaihoz hasonlóan most is kiemelt figyelmet fordít a családi háttér, a szakmai és baráti kapcsolatok és a lakókörnyezet bemutatására, az okos portrékból pedig egy találó tabló áll össze.

A nagy Gatsby flitteres musical-kulisszái, A Wall Street farkasa felpörgetett drogtripje a vibráló felszínen keresztül a mélyben kavargó zűrzavarra irányította a figyelmünket. Az Amerikai botrány hasonló módszert követve és a camp és az önironikus giccs eszközeihez nyúl: a szereplők frizurája itt olyan, mint Luhrmann számára a konfetti, vagy Scorsese számára a kokain. Az elképesztő hajkoronák egy kizökkent kirakatvilág bizarr szimbólumai, a figurák szándékai szerint a gondosan belőtt séró elrejtené a valódi személyiséget és egy vágyott ál-identitást kölcsönözne nekik – igen kevés sikerrel. Russell e frappáns motívumával élesen rávilágít a hősök önértékelési zavaraira, miközben kicsinyessé varázsolja és karikírozza is a problémáikat.

Ez a fajta kreatív játékosság a film minden rétegét végigkíséri. A rendező egyszerre idézi Soderbergh és Thomas Anderson aprólékosan felépített atmoszféráit, illetve Scorsese hosszú kocsizásokra, visszatekintő narrációkra és elegáns körpanorámákra épülő korrajzait. A Szombat esti láz és a Grease hajfixált, táncőrült hősei (mindkét mű a tárgyalt korszak kedvelt alkotása) a Nagymenők és a Boogie Nights komplex tablóiba kerülnek, Russell így egyszerre hajt fejet és karikírozza is az elődök munkáit. Ez a pimasz, dupla fenekű alkotói hozzáállás végigkíséri a művet: humor és dráma, műfaji játék és paródia, szórakoztatás és szerzőiség folyamatosan keverednek egymással.

Az Amerikai botrány hatása a tökéletesen megírt párbeszédeken és karaktereken, illetve az őket életre keltő színészgárda teljesítményén alapul. Russell egy kipróbált csapattal dolgozik és azért képes kidolgozni a fent méltatott rendezői ötleteit, mert a színészei egytől-egyik kiválóak. Jeremy Renner őszinte naivitása vicces, Louis C.K. kicsinyes hivatalnok-nyomozója telitalálat, Amy Adams manipulatív nőstényördöge imádnivaló. Bradley Cooper a Napos oldal neurotikus idealistáját ezúttal ellenszenvesebbre és szerencsétlenebbre színezi, a legárnyaltabb alakítást azonban Christian Bale nyújtja. A tulajdonképpeni főhős bőrében Bale könnyedén békít össze ellentétes minőségeket: egyszerre visszataszító és szeretetre méltó, röhejes és tragikus. A filmet mégsem ő, hanem a kirobbanó formában játszó Jennifer Lawrence uralja: a fiatal színésznő ellentmondást nem tűrő energiával van jelen a vásznon és hiába mellékszereplő, egész egyszerűen ellopja a figyelmet.

Russell alkotása díszes Matrjoska-baba: kizárólag a nézőn múlik, hány réteget hámoz le, azok mindegyike kifogástalan szórakozást ígér és önállóan is megállja a helyét. Robert de Niro aprócska szerepe tökéletesen rávilágít erre az összetett, számtalan nézőpontból élvezhető alkotói módszerre. A veterán színész félelmetes maffiózóként Scorsese idézett műveivel teremt folytonosságot, de sötét napszemüvegével finoman karikírozza is e legendás szerepeit. A popkulturális utalások és a műfaji kalandozások, az elmélyült karakterrajzok és az átlagon felüli színészi alakítások ugyanúgy elkápráztatják a közönséget, mint az adott kor, az amerikai álom vagy a “cél szentesíti az eszközt” elvének maró paródiái. Az Amerikai botrány sokkal összetettebb és finomabb megoldásokkal dolgozik és nehezebben fogyasztható, mint a Napos oldal vagy akár A harcos, éppen ezért nem lesz azokhoz hasonlóan népszerű. Aki azonban ráérez a mű sajátos hangulatára, egy fantasztikus filmélménnyel lesz gazdagabb.