Filmvilág blog

Malick és a zseni kultusza

Az élet fája

2011. december 21. - Huber Zoltán

zseni.jpgA nyugati ember művészetfelfogását a mai napig jelentősen befolyásolja a nagy német gondolkodó, Immanuel Kant munkássága. A filozófus a szép és a kellemes szétválasztásával egyértelműen hozzájárult a szórakoztatás esztétikai megbélyegzéséhez, így közvetve akár még a populáris- és magaskultúra közötti mély szakadék kialakulásáért is felelőssé tehető. Kant esztétikájának általánosan elfogadott, gyakran súlyos előítéletekbe torkolló értelmezése szerint ugyanis a katartikus műalkotás nem lehet könnyed, vicces vagy egyszerűen csak kellemes - ha a közönség önfeledten szórakozik, az adott mű csak és kizárólag alacsonyabb esztétikai minőségeket képviselhet. 

A fentiekhez hasonló, erősen korlátolt akadémiai gondolkodás szerencsére jelentős olvadásnak indult az elmúlt évtizedekben, így ma már egyre kevésbé torzítja el a kritikai ítéleteinket. Más azonban a helyzet a kanti esztétika egy másik sarokpontjával, a szintén nagy karriert befutott zseni fogalmával: az alkotás szabályait szinte öntudatlanul diktáló, kirobbanóan tehetséges géniuszok képzete még mindig alapvetően határozza meg a művészekhez, a műalkotásokhoz fűződő viszonyunkat. Igaz, a fogalomra rárakódott külső jegyek már sokat szelídültek, a koncepció mégis szinte teljesen változatlan maradt: több száz éve már, hogy a zseni mítoszának bűvkörében élünk. Rajongunk érte, a részesei szeretnénk lenni, meg akarjuk pillantani a keze nyomát – és így máris egy újabb alapvető előítélettel gazdagítjuk a befogadói magatartásunkat. 

A kultusz kialakulását természetesen igazságtalan lenne kizárólag Kant nyakába varrni (annál is inkább, mivel ő elsősorban az ízlés mibenlétére koncentrált). Talán ha annak idején a német romantika nem választja központi motívumának az általa felvázolt ideát, akkor mi sem gondolnánk úgy az ideális művészre, mint egy kissé őrült, elviselhetetlenül öntörvényű, az alkotás szenvedélyétől fűtött, lánglelkű zsenire. A köznapi világ felett álló, a művészi mesterség törvényeit folyamatosan átíró nagy egyéniség esztétikai rendszerbe foglalásával azonban a híres filozófus olyan archetípusra tapintott rá, amely már régóta ott gyökerezett a keresztény kultúrkör gondolatvilágában. Kant e gesztusával akaratlanul is egy olyan makacs előítélet magvait hintette el, amely miatt az alkotó valós vagy idealizált személyiségjegyeinek gyakran elképesztően nagy jelentőséget tulajdonítunk – azaz bizonyos szerzői alkatokat és habitusokat a létrehozott művek értékétől függetlenül is érdekfeszítőbbnek, fontosabbnak bélyegzünk. Ha nem vigyázunk, ismét átgondolatlan prekoncepciók mentén ítélkezhetünk, és így végül ugyanabba a hibába eshetünk, mint az a régi vágású elitista, aki a berögzült sztereotípiái miatt egész egyszerűen nem képes komolyan venni a tömegkultúra produktumait. 

malick-élet fája.jpg

Érdekes, hogy a szabályoktól eltávolodó, az előremutató vízióival magára maradó szerző-zseni mítosza nemcsak a klasszikus művészeti ágakban, de a filmkészítéssel kapcsolatosan is makacsul tartja magát. Az irodalommal, festészettel, a komponálással összevetve ugyanis egy klasszikus nagyjátékfilm létrejöttéhez komoly csapatmunka, elmélyült tervezés és rendkívül átgondolt alapkoncepció szükségeltetik (no meg ezzel összefüggésben jó sok pénz) – ami nyilvánvalóan ellentmond az ösztönösen alkotó nagy egyéniség kultuszának. Mi mégis szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a legnagyobb rendezők a saját látomásaiktól átszellemülve, megszállott tábornokként vezetik tűzön-vízen keresztül a kiválasztott csapatot, és megnyerve végül a háborút, a vászonra fröccsenthetik önnön tehetségüket. Szeretjük a dzsungelben bekattanó stábokról, az évekig elhúzódó forgatásokról, az elviselhetetlen személyiséggel megáldott direktorokról keringő (rém)történeteket, mert titkon úgy érezzük, az igazán nagy művésznek pontosan így kell viselkednie. Talán még magunknak sem valljuk be, de gyakran már előre ítélkezünk: ha egy film extrém körülmények között fogant, abban már biztosan több a művészi érték, mintha a rendező sok tervezgetést követően, számtalan stábtaggal egyeztetve, egy remek közösség karmestereként, nagy sztorik nélkül forgatta volna le a végeredményt.

A semmiből feltörő pimasz tehetség, a spontán és excentrikus filmes képzete mindig is vonzóbb volt, mint egy olyan alkotóé, aki évtizedeken át csiszolta a stílusát. Sidney Lumet például fél évszázadon át ontotta a fantasztikus mesterműveket, a nagyközönség mégsem ismeri a nevét. Francis Ford Coppola vagy Steven Spielberg közel két évtizede nem rendezett komolyan vehető alkotást, a renoméjuk mégis kikezdhetetlen. A nézők legnagyobb része egész egyszerűen nem díjazza a szívós munkával megszerzett tudást, a mesterségbeli tapasztalatot vagy az alázatos, a személyiséget az alkotásnak maximálisan alárendelő alkotói attitűdöt. Ez a keleti gondolkodáshoz közelebb álló művész-kép nálunk az unalmas, stílustalan, profi mesterember képzetét kelti fel – a közönség ellenben igen kedveli a markáns egyéniségeket, a kiszámíthatatlan különcöket, az önbizalommal teli fenegyerekeket. Kubrick legendáriuma remek példa minderre: a köz (és a marketing) soha nem az elképesztően sok munkára és az aprólékos tervezésre helyezi a hangsúlyt, hanem a fura mániákra, az őrülettel határos perfekcionizmusra és az elviselhetetlen rigolyákra. 

trier.jpg

A zseni kissé hamiskásan csillogó kultusza nyilvánvalóan erősen befolyásolja a nézői elvárásainkat is. A torzító hatást természetesen maguk a művészek is régóta ismerik: a nagyobb figyelem felkeltése érdekében ezért gyakran el is játsszák nekünk az elvárt figurákat. Sok szerző így épít ki magának jól csengő „márkanevet”, ami gyakran viszi el a hátán az esetlegesen becsúszó, gyengébb alkotásokat is. Néhány rendező azonban sokkal tovább megy, és nagy élvezettel ölti magára a klasszikus zseni adott korra fazonírozott alakmását. A Tarantino-magánmitológia, a Spielberg-féle irodafoglalós legenda azonban még mindig eltörpül az olyan irritáló ripacskodások mellett, mint amikor Lars Von Trier erőltetett provokatőrként egyszerű náci-szimpatizánsnak adja ki magát. 

Megtekintve Terrence Malick legújabb filmjét, képtelen vagyok szabadulni a fenti eszmefuttatás nyilvánvaló végkövetkeztetéseitől. A texasi direktor ugyanis remekül passzol az imént felvázolt képbe: őt is a kibírhatatlan, másokat az őrületbe kergető filmkészítési módszerek, az irracionalitás határát súroló konokság és a rendkívül erős egyéniség jellemzik. De vajon a rendező zseni-szerű személyisége valóban automatikusan garantálná az általa készített filmek nagyságát is? Ha például Az élet fájáról lehámozhatnánk a nagy géniusz terebélyes mítoszának a mázát, maradna a kezünkben valami?  

Lehetséges, hogy Az élet fája valóban filozofikus mélységű, spirituális erejű alkotás, amely új utakat nyitott a nagybetűs Élet mozgóképes ábrázolásában. Malick megítélése azonban már olyan levakarhatatlanul viseli magán a zseni-kultusz összes káros hatását, hogy elvonatkoztatva mindettől, a konkrét alkotásról már szinte alig esik szó. A rendező személyét mágikus rajongás, kultusz és borzongató csodálat övezi: ez vetül ki a visszatérése óta elkészített filmjeire és tölti meg őket olyan értékekkel és minőségekkel, amelyek nem is olyan biztos, hogy valóban ott vannak.   

malick-élet fája1.jpg

Az élet fájában az alkotó tulajdonképpen nem is csinál semmi mást, csak a nézők egy része által elvárt és körülrajongott Malick-képet finomítja tovább. Igaz, egyenesen az élet misztériumának, a világ metafizikai megfejtésének a nyomába ered – ezzel párhuzamosan azonban azt is állítja, hogy az ő alkotói módszere képes felvillantani az univerzum titkait. Hangsúlyozottan szerzői filmként a középpontba így kizárólag az ő személyes mítosza kerül, és az élet végső nagy kérdéseihez végül egy centivel sem jutunk közelebb, ellenben el kell szenvednünk, ahogyan a direktor a saját mítoszát fényezgeti. A műben még a nagy Brad Pitt is csak annyiban válhat fontossá, hogy ő most éppen egy Malick-filmben játszó sztár. De ezt természetesnek vesszük, mert Malick igazoltan is zseni – mindenki része akar lenni ennek a legendáriumnak és bele akar folyni a nagy géniusz világába. 

Nem vitatom: Malick tehetséges fotós, aki öntudatlanul is érzi a tökéletes legendárium-építés fortélyait. Nem hinném, hogy szándékosan bújna bele a filmrendező-zseni karakterébe, de a közönség imádja az ilyesmit és ezt látja bele az ő alkotói világába, azaz jótékonyan elnézi neki a giccset, a filozófiának álcázott közhelyeket, a látványos modorosságot is. Amivel nincs is különösebb baj, hiszen ilyen a rajongás természete – azt azonban mégis érdemes lenne talán tisztázni, minek is szól pontosan ez a nagy csodálat. A zseni kultuszának? Vagy magának a műalkotásnak? 

A zseni mítoszáról nyilvánvalóan hosszú művészetelméleti diskurzusokat lehetne folytatni, és természetesen nem várható el az sem, hogy egy ilyen jelentős kulturális beidegződést csak úgy magunk mögött hagyjunk. Művészt és művet soha nem szemlélhetünk egymástól függetlenül, így mindig lesznek olyan alkotók, akik önszántukból vagy a körülmények szerencsés összejátszása folytán az „ösztönös zseni” kategóriájába kerülnek, és ezzel a műveik is más elbírálás alá kerülnek, mintha „csak” tehetséges filmrendezőként alkotnának. Mindezzel nincs is különösebb probléma egészen addig a pontig, amíg tisztában vagyunk a velünk élő, a befogadói magatartásunkat jelentősen meghatározó előítéleteinkkel. A zseniális szerzőket lehet imádni és isteníteni, de azért érdemes mindig egyet hátralépve is elgondolkodni a látottakon. 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr973480442

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Lichter Péter: Abszolút film (Terrence Malick: Az élet fája) 2011.12.22. 14:18:05

Nem túlzás azt állítani, hogy Az élet fája az elmúlt évtizedek legambiciózusabb amerikai filmje. Vállalása szinte lehetetlen: az avantgárd filmre jellemző lebegést, az ábrázolhatatlan megragadásának ambícióját összepárosítani egy epikus családfilm mill...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.21. 12:49:17

Hogy stílszerű legyen: zseniális írás. :D A bevezető különösen jól foglalja össze mindazt, ami a mai művész(et)felfogás talán legfőbb problémája (szerénységem a Lumet-nekrológ és a kultfilmes írás mellett a filmajánlók szándékosan provokatív "túlértékelt-alulértékelt" jelzőpárjával próbálta szélesíteni ezt a diskurzust).
Örömmel olvasnám a szerző gondolatait a szélsőséges érzéseket kiváltó, gyakorlatilag bevallottan zsenikultuszban utazó, ám az okos kompromisszumokat igazi profiként rendre megkötő David Lynch apropóján is. :)

Baski Sándor · http://filmvilag.blog.hu 2011.12.21. 13:15:03

@Orosdy Dániel: Mikor vallotta be Lynch, hogy zsenikultuszban utazik? Erről lemaradtam.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.21. 13:27:34

@[bs]: Mondom "gyakorlatilag". Nyíltan bevallani sosem fogja, ahhoz nem elég punk. De ha figyelmesen olvasod az itthon is megjelent interjúkötetét, fel fog tűnni, hogy néha erre is kitér, ahogy a kompromisszumait is vállalja (oldalszámot nem tudok, bocs).
És most nézzük a befogadói oldalt: tényleg nincs olyan érzésed, mintha zseniként promózná magát? Mondjuk ha meglátod a frizuráját az avatárodon, nem az jut eszedbe, hogy a faszi még két lapáttal rádob arra, amit a filmjeivel is érzékeltetni próbál? (És mielőtt szó érné a ház elejét: egy szóval sem állítottam, hogy Lynch tehetségtelen.)

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.21. 13:39:54

@[bs]: A teljesség kedvéért. Bukowski/Chinaski gondolatai Lynch/Loeb-ről a Hollywood c. regényből:

“Also strolling in was the great director, Manz Loeb, who had directed such films as The Rat Man and Pencilhead. Along with him was the famous actress Rosalind Bonelli. So we had to go over and be introduced. Loeb and Bonelli smiled nicely and were polite but I got the terrible feeling they felt superior to us. But that was all right because I felt superior to them. That was just the way it worked.”

Huber Zoltán 2011.12.21. 14:20:17

@Orosdy Dániel: Lynch szerintem is pontosan tisztában van azzal, hogy kell kialakítani a "különc szerzői látnok" imázsát, de ő legalább sosem tett úgy, mintha...mármint nyilvánvaló brandet épített maga köré, de ezt soha nem is tagadta. Tehetséges? Igen, vitathatatlan. Túlértékelt? Nos, ez az igazán megosztó kérdés.
A Lynch-márka esetében az egész mögöttes aurát is mindig "megkapod" az aktuális művel, így -marketinges terminológiával- egészen elképesztő márkahűség jön létre a rajongóknál, míg másokban zsigeri ellenállást vált ki a dolog. Innen nézve pedig Lynch túl- és alulértékelt is egyben :)

Huber Zoltán 2011.12.21. 14:46:33

@Orosdy Dániel: talán picit offtopic, de Bukowski a Hollywood c. műben a Tom Jones-koncerttel kapcsolatban elképesztően jól összefoglalta, milyen borzalmasan vicces is az, ha valaki fájóan túlértékelt (sajnos nem tudok oldalszámot, nincs nálam a könyv)

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.21. 14:47:36

@-hz-: @[bs]: "nyilvánvaló brandet épített maga köré, de ezt soha nem is tagadta" vö. "gyakorlatilag bevallottan zsenikultuszban utazó". Asszem ez 2:1, Sanyi. :)

Lynch-csel kapcsolatban alapvetően egyetértünk. Jómagam hosszas önvizsgálat és filózás után arra jutottam, hogy a faszi mindenképpen profi (ami ugyan sokaknak biztosan nem szimpatikus jelző, de szerintem nincs vele gond, plusz Lynch esetén mind a rendező, mind a "brandépítőre" abszolút igaz), és a hangulatteremtő képessége tagadhatatlanul kiváló, de a magam részéről nem tudom zseninek tartani, mert a művei ugyan érzelmi oldalról tényleg nagyon erősek (bár talán a "one-trick pony"-ság vádja is megállna), ám az értelem oldaláról már erősen blöffnek tűnnek, és valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy más is érdekli a saját rémképein túl - ami összességében kicsit kevés (nekem). Most egyébként kb. ugyanazt a vitát folytatjuk (ha folytatjuk), ami korábban Charlie Kaufman kapcsán alakult ki. Sebaj, érdekes dolgok ezek. :)

Huber Zoltán 2011.12.21. 15:14:53

@Orosdy Dániel: Ha már mindenképp bele akarunk menni ezekbe az érdekes dolgokba :) Nos, Lynch tényleg profi, én csak azt nem értem, miért tűnik ez sokak szemében valami brutális szitokszónak - de ez a téma nagyon messzire vezetne :D

Néha én is úgy érzem, Lynch blöfföl, de azért tegyük hozzá azt is, hogy volt egy-két olyan dobása is, ami tényleg zseniális.
Gondolok itt elsősorban arra, hogy igen jelentős szerepet játszott a tévésorozatok mai napi dagadó reneszánszában (Twin Peaks) + Hoppernek egy iszonyúan erős karaktert adott (Blue Velvet) és legalább egyszer már a tökéletes kivitelű mid-cult is sikerült neki (Mul.Drv.)

A megjegyzésed azonban szerintem is jogos. Néha fájóan kevés, hogy csak a saját képzetei érdeklik (kivétel talán a Straight Story, de ennek az elemzése se menjünk most bele :)
Néha azonban a saját mániáit követve mégis telibe talál valamit. Talán csak jól időzít, talán csak a megfelelő alkotótársakat választja, talán egyszerű szerencséje van...ez a végeredmény szempontjából szinte érdektelen. Profi.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.21. 17:34:00

@-hz-: OFF A Tom Jones-os epizódra nem emlékszem részletesen, de biztosan nagyon jó, mert nekem az egész könyv bejött. :) Egyébként főleg az lepett meg, hogy Barbet Schroeder (akit mellesleg szintén divat egyszerű iparosnak tartani) mennyire keményen kiállt az elképzelései mellett, ld. a lánc- (vagy kör-?) -fűrészes epizódot. (És még az is erősen érdekelne, kik a nehezebben beazonosítható szereplők.)

ON A "profi"-nak kis hazánkban már csak azért sem szabadna brutális szitokszónak minősülnie, mert konkrétan a film rohadtul rászorul néhány jó értelemben véve profi rendezőre, amilyen régebben pl. Gertler, Székely vagy Keleti volt. (A képzés persze még mindig a hatvanas évek elveire/esztétikájára épül, és majd mindenki Tarkovszkij akar lenni a zsenikultusz jegyében... De itt megállok, mert ez is messzire vezet. :D)

Lynch: nem vitatom el az eredményeit, a jelentőségét (ld. Twin Peaks, Hopper) még annyira sem, azt is aláírom, hogy 1-2 remek film fűződik a nevéhez, viszont sztem a blöff-faktor attól még él, és mindaddig élni is fog, amíg a rajongók kőkomoly arccal szételemzik az életmű azon darabjait is, amelyek... khm, hát... finoman szólva nem adják könnyen magukat a rációnak. (És persze rosszabb pillanataiban a Mester is úgy tesz, mintha lenne mit elemezni, ami minősítő körülmény.)

Huber Zoltán 2011.12.21. 17:58:21

@Orosdy Dániel: OFF Tab Jones negyedik fejezet :) Engem is meglepett, hogy Barbet Schroeder ennyire bekeményített, de Bukowski csak úgy nem ajánlaná a könyvét puhapöcsöknek :D (Ha végleg megfejted egyszer, ki kicsoda a könyvben, szólj nekem is :D

ON mindkét dologban egyetértünk. Egy-két hete néztem meg az Állami áruházat, és hát propaganda ide vagy oda, ma egy ilyen magyar limonádéért sok ember összetenné a két kezét. No de hagyjuk...

Lynch blöff-faktora él, de azt csak nem várod el tőle, hogy egyszer rászóljon a rajongókra, hogy "srácok, bocs, most nincs semmi különleges a szép képek és szürreál-hangulatok mögött, úgyhogy ne is nagyon cincáljátok a dolgot..." Önmagával a szételemzéssel amúgy nem is lenne bajom, csak maradjon mindig nyitott a vitára az analízis, de sokan már-már hitbeli kérdésnek tartják a dolgot, és mereven dobnak vissza minden negatívumot. A baj talán éppen ezzel van.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.21. 18:18:24

@-hz-: OFF Én már annak is örülök, hogy Francois Racine-t nem Truffaut-val azonosítják, ez ugyanis nagyon nagy baklövés volt a wikin. :)

ON Oké, persze, azt nem várom Lynch-től, hogy megtiltsa az elemzést, legfeljebb azt, hogy kevesebbet kamuzzon. :D ;) Magával az elemzéssel sincs - természetesen - semmi bajom, csak ha már nagyon elveszíti a kapcsolatot a valósággal és a tényleges alkotói intenciókkal, ami sajnos Lynch-művek esetén elég gyakori (és igen, valóban, ilyenkor könnyen kialakulnak "hitviták").

Jól elvitázgatunk itt nagy egyetértésben, nem? :D

Huber Zoltán 2011.12.21. 18:40:03

@Orosdy Dániel: Ez amolyan karácsonyi egyetértős vita...de biztos lesz majd olyan téma is, amikor kisbaltával aprítjuk darabokra a másik érveit :D

Baski Sándor · http://filmvilag.blog.hu 2011.12.22. 01:15:34

@Orosdy Dániel: @-hz-: Lynchről én elhiszem, hogy tényleg annyira kattant figura, mint amennyire annak látszik. Ő már ilyen volt fiatalon is, tessék megnézni bármelyik korai nyilatkozatát. A cikkben említett Trierről ezt a spontaneitást és ösztönösséget speciel nem hiszem el. A "profinál" meg nálam a szótárban Soderbergh áll, aki leforgat 3 Ocean's filmet, hogy megcsinálhassa a saját projektjeit. A kamera mögött persze Lynch is profi, de amúgy látványosan nem tud pl. pénzt gründolni a filmjeire. És ennek ellenére mégse kellett komoly kompromisszumokat kötnie. Nincsenek olyan filmek az életművében, amik kilógnának, amik ne lennének "lynchesek". Talán a Straight Story a kakukktojás, de az se bérmunka. A Düne az volt, mégis sikerül lynchesítenie (utálják is a filmet a Düne-fanok.)

A Lynch-filmek elemzésétől most eltekintenék, maradjunk annyiban, hogy nem lehet mindenen a "rációt" számon kérni, pláne, hogy a befogadón _is_ múlik, hogy amit lát blöff-e, vagy sem. Nálam eddig egyedül az Inland Empire-nél rezgett a léc.

kaamir 2011.12.22. 08:57:08

Én az Őrület határánt úgy láttam (még kamaszként), hogy fingom nem volt, ki az a Malick, és életre szóló élmény lett belőle. Szóval az a film biztos működik a Malick-kultusz ismerete nélkül is.

Viszont van ennek az egésznek egy speciális magyar mutációja: a mártír zseni, a meg nem értett hős, aki a megnyomorított közízléssel szembemenvén, mintegy áldásként ontja magából a mesterműveket, csak a politika, a kultúr-terror, az elcseszett nézői attitűd, a lebutított igények és a passzátszél kedvezőtlen járása miatt 5 ember se kíváncsi rá. Pedig az ő filmje maga a mozgóképes Gesamtkunstwerk, ahonnan már nincs is hova továbblépni :D

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.22. 09:09:36

@[bs]: @-hz-: VITA!!!!! :DDD

Lynch: Én nem adnék ekkora hitelt egy rendező nyilatkozatainak, plusz nem tudom, hány olyan interjút ismersz Lynch-től, amit a Radírfej _előtt_ adott, de azt tippelem, nem sokat. Megint csak az interjúkötetére (és a vele kapcsolatos egyéb írásokra) tudok hivatkozni: neki már maga a filmezés is a siker keresésének útja volt, márpedig egy öntörvényű művész/zseni, aki furcsa frizurában, üvöltözve forgat visszafele beszélő törpékről, ne _keresse_ a sikert. És még egyszer a nyilatkozatokról: a rendezők szinte kivétel nélkül elfuserált színészek, imádnak sütkérezni saját, egyéni szerepfelfogásuk, az "alkotói dráma" fényében. Scorsese, De Palma és mások szívesen nyilatkoznak arról, mennyire profik, "hollywoodiak", csak a kivitelezés a dolguk etc., pedig az életművük jelentős része nem pont erről árulkodik - Lynch egyszerűen csak a másik véglet. Én hajlamos vagyok inkább a művekből kiindulni, a pálya egészéből, márpedig akkor David nem csak a Dűnével tette hiteltelenné az önmagáról állított szobrot, de már Az elefántemberrel is.
Trier: Szerintem ő sokkal őszintébb, eleve nyíltan vállalja, hogy provokálni akar, viszont a művei többsége igazolja is. (Én speciel még a nácis kijelentéséről is elhiszem, hogy nem számított akkora balhéra, amekkora lett belőle.) Persze tőle se idegen a blöff, de legalább érdeklik az emberek, ami az én szememben komolyabb arccá teszi Lynch-nél.
Soderbergh: Profinak profi, de azért az ő esetében ez erősen pejoratív minősítés, éppen amiatt, amit írsz: hogy azért cicázik Hollywooddal, mert pénzt akar a _saját, kísérletezősebb_ dolgaira. (Mellesleg kommersz projekteknél sem tagadja meg önmagát, legalábbis vizuális értelemben teljesen egységesek és hasonlóak ezek a filmjei - is.) Az a profi, aki jó szakember módjára végzi a dolgát, és semmi köze nincs az öntörvényű művész/zsenihez, nem ilyen, eleve mert nincsenek saját projektjei, talán még stílusa sem. Ha Soderbergh nem úgy nézne ki, mint egy könyvelő, és nagyképűbben nyilatkozna, máris mindenki komolyabban venné, ahogy a pályája alapján ezt egyébként meg is érdemli.
Gründolás: Egyszerűen nem hiszem el, hogy Lynch egy olcsó filmre ne tudna összeszedni elég pénzt / olcsón dolgozó embert! Szerintem a nyavalygás a soha meg nem valósuló egyéni projektekről része a műsornak, ahogy te is írod: látványos. Hogy teljes mértékben igaz is, azt már kétlem. Érdekes módon mások (Woody Allentől De Palmán és Friedkinen át a megboldogult Altmanig) képesek pár millióból fasza szerzői filmeket összehozni, akár sztárokkal is - sőt, erre régen még Lynch is képes volt. Mára tényleg csak az Inland Empire maradt a forradalmár géniuszból, meg a sírás...? Szomorú lenne, ha így lenne. (Éppenséggel azt is megtehetné Lynch, amit Soderbergh és mások, azaz bevállalhatna pár lazább cuccot pénzért, de akkor persze még kevésbé lenne hiteles a szerepében - no mindegy.)
Kompromisszumok: Ezt nem teljesen ugyanúgy látjuk. Megint csak Lynch önmagáról alkotott képére tudok hivatkozni: ebbe már a Twin Peaks sem férne bele, nemhogy a Dűne. Ha a Radírfej alkotója következetes művész lenne, egy csak a belső hangjaira hallgató, indusztriál-rémálmoktól kísértett félőrült, és nem elégedne meg azzal, ami szerinted már elég (azaz hogy "lynches" filmeket készít), akkor a nevét se ismernénk, vagy max. a Filmvilág egyik videóinstallációkról szóló esszéjében lenne megemlítve óriási jelentőségű underground arcként. Ő viszont Dennis Hopperrel és Laura Dernnel forgat. Hogy is van ez...?
Ráció: Abban igazad van, hogy a ráció nem minden, de ezt nem is állította senki. Kubrickkal éppen az az egyik gondom, hogy túlságosan észközpontúak a filmjei, kevés terepet hagy az érzelmeknek. De az érdekes ötletek, témák bedobása vagy egymásra pakolása (ld. Kaufman vagy Mártírok) még nem minősül a szememben "kérdésfelvetésnek", ahogy a tobzódó vizualitás és a hiszti sem pótolja a tényleges (akár érzelmi, akár értelmi) tartalmat. És itt jön be a blöff-faktor.
Blöff: Az a műalkotás, amit szinte bárhogy lehet értelmezni, és/vagy kizárólag az alkotói személyiség oldaláról közelíthető meg, az én szememben nem vehető komolyan. Jó film a Lost Highway? Hell yeah! Vitába bonyolódok azzal az arccal, aki szerint pont 72 értelmezési lehetősége van, és matematikai egyenletek útján közelíthető meg a valós tartalma? Nem. Kiröhögöm.

Visszakanyarodva a cikkhez: újra polgárjogot kéne adni annak a megközelítésnek, hogy az alkotás előbbrevaló az alkotójánál, és a tartalomnak egyensúlyban kell lennie a formával. Lynch attól még lehet jó arc, tehetséges rendező és _valóban_ kattant figura, hogy ezeket nyilvánvalóan másképp gondolja, és nem érzi magát a rendszer részének (bár ebben is kicsit ellentmondásos). De a zsenialitást én inkább azoknál vélem megtalálni, akik akár a pályájuk egészét nézve (ld. Lumet), akár 1-1 korszakos remekművel (pl. Welles) maradandót alkotnak. Lynch a "lynches" filmjeivel szerzőinek szerzői, jelentősnek jelentős, de inkább trendi, mint maradandó. Szerintem.

@kaamir: Mindkét dologban egyetértek. Egy mártír zseni a múltkor nyilatkozott a Duna tévé esti műsorában. Szinte megsajnáltam, annyira szívhez szólóan énekelt az afelett érzett szomorúságáról, hogy talán kénytelen lesz 200 embernél többnek szánni a súlyos milliókból leforgatott filmjét. :)

scorsesefan 2011.12.22. 10:04:43

Pár dolog, ami eszembe jutott:

1. Malickot tekintve szerintem az első három filmje mindenképpen megérdemli a kapott dicséreteket és a figyelmet, Az élet fája már ambíciói miatt is kissé necces, de nálam például működött magában, nem mint a Malick "zseni" egyik újabb megnyilvánulása, itt talán az jön be, amit Beyonder ír, hogy a blöff azért nagyban függ a befogadótól, főleg egy ennyire a képekre, asszociációkra építő műnél. Érdekes lenne olyanok véleményét hallgatni, akik nem tudják ki is az a Malick.

2. Olvastam Lichter Péter Az élet fája kritikáját, ami jó írás, de valahol úgy érzem a fent leírtakat támasztja alá (azt a részét, hogy a szerzőről több szó van, mint a konkrét filmről).
Amúgy a magyar filmkritika (amennyire laikusként látom) az esetek többségében eléggé életmű központú.
Fenntartom annak jogát, hogy tévedek.

3. A Lynch vitához - nagy tisztelője vagyok a Coen testvéreknek. Ebből adódóan olvasgattam az egyik újabban megjelent, Coennékkel foglalkozó folyóiratot, és úgy látom a blöff vádat kábé az egész posztmodern generációra (pl. Lynch, Coen, Tarantino) vonatkoztatják sokan (pl. Pauline Kael). Az én véleményem speciel nem ez, de vannak érdekes érvek, az biztos. Tudom, ez nem tartozik szorosan ide (nem a "zseni" figura kultuszához kapcsolódnak), csak eszembe jutott.

Huber Zoltán 2011.12.22. 10:30:51

@Orosdy Dániel: @[bs]: WOW...csak egy szikra kellett, és robbant :D

Én sem hinném, hogy Lynch nem lenne képes pénzt gründolni, ha nagyon akarna. Ha más nem, a franciák tuti összedobnának neki valamit, és számtalan sztár dolgozna neki. Woody Allen jó példa (amúgy ő sem zseni, szerintem :) Lynch ráadásul divatos "weird", nem véletlenül rendezhetett reklámot luxusmárkának. Lehetséges, hogy tényleg olyan kattant, mint aminek látszik, de mint amerikai azt is pontosan tudja, mire lehet használni ezt a kattantságot. Mert azért Lynch nem 200 embernek szánja a filmjeit...

Én nem hinném, hogy nagy rációkat vagy tartalmakat kéne számon kérni rajta, hiszen cserébe iszonyú erős és utánozhatatlan atmoszférákba húz be. Lynch ebben jó, de az egész alkotói módszere erre épül. De amikor valaki elkezdi ebben az emberi psziché univerzális kinyilatkoztatását látni, a vasaló nyulakban meg egyenesen a kozmoszt pillantja meg...no, az már baj. Én kicsit úgy érzem, hogy a Blue Velvet/Twin Peaks óta (ahol azért volt mögöttes) Lynch az önmaga kreálta világ körül forog - ettől még kurva jók a filmjei (kivétel az Inland), de ezek már többnek akarnak látszani, mint amik.

Én Trier kapcsán sokkal jobban érzem a blöfföt, mint Lynch esetén. Személy szerint mérhetetlenül modorosnak tartom a dán rendező "nagy" provokációit. Az utóbbi 5-6 filmjét öncélúnak éreztem, mint már csak és kizárólag a Trier-imázsról szólt.

Soderberghet valóban valami balfék iparosembernek tartják, aki afféle műkedvelő a szerző, az olyanokat meg le kell sajnálni. Az azonban kevés kritikusnak jut az eszébe, hogy az Oceans-cuccok nemcsak rohadtul szórakoztatóak, de egészen elképesztő képi világgal dolgoznak. Ha ilyen lenne minden kommersz film, vennék bérletet a Westendbe...

Engem ebben az egész jelenségkörben az zavar a legjobban, hogy buta sztereotípiákat kreál. Ha egy iszonyú rendező "rendszer részeként" ontja a remekműveket, azt le kell fikázni. De ha valamiért rá lehet húzni a nagy zseni címkéjét, már nem is nagyon számít, mit csinált. Valami nagyfejű underground értelmiségi majd úgyis "megérti" a művet, aztán osztja az észt, lekommerszezve azt, aki vitázni mer vele.

@kaamir: nem állítottam, hogy egy Mallick-film nem lehet iszonyú jó, csak azt, hogy a megítélése magán viseli a zseni-kultusz káros jegyeit.

@scorsesefan: igen, sokan egy egész generációt tartanak blöffnek, de nekik szerintem magával a posztmodernnel van inkább problémájuk. Tarantinoval kapcsolatban szerintem fel sem merülhet, hogy ő valami "mély" dolgot akar művelni - ő 100% posztmodern, amivel sokan még mindig nem tudnak mit kezdeni, ezért lesajnálják.
A Coen-fivérek egyébként rohadt jó példa, mert ők szerintem tökéletes egyensúlyban tartják a zseni-iparost, és alig blöffölnek. Ráadásul nem nyilatkoznak úgy, mintha valami áldott géniuszok lennének.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.22. 10:43:10

@scorsesefan: 1. Malick szerintem is megérdemli az első három filmje alapján a dicséreteket és a figyelmet, de -hz-nek abban mindenképpen igaza van, hogy a figyelem jelentős része nem a jó filmek alkotójának, hanem az elvonulásból visszatérő remete-zseninek szól, és sok mindent megelőlegez, ami talán nem is úgy van. De Palma egy régi filmvilágos interjúban ki is tért arra, hogy szerinte néhány alkotó (Kubrick, Malick)) kultstátusza elsősorban annak köszönhető, hogy keveset forgatnak. Van benne igazság. (Az élet fájáról nem tudok nyilatkozni, nem láttam még.)

2. Igen, a magyar filmkritika az esetek többségében tényleg eléggé életmű központú, de attól még, hogy egy film vizsgálatakor előkerül a teljes pálya, még nem lesz feltétlenül elfogult a kritikus, talán csak összefüggések közé helyezi az adott művet. Malick, Lynch és mások esetében éppen az a gond, hogy a 20-30(-40) évvel ezelőtti teljesítményük miatt sokan gond nélkül felveszik a szemellenzőt, míg más alkotók esetében már a legutolsó film bukása elég a ledorongoló bírálathoz. Mert "a zseninek ez kijár", a kontárnak pedig nem. Na persze. :)

3. Kael hülye. :) A hiteléről annyit, hogy bevallottan nem foglalkozott azoknak a műveivel, akiket lenézett, és bizony sokakat lenézett már az első munkáik alapján. Kevés előítéletesebb kritikus volt nála.

@-hz-: Woody szerintem komikusnak, humoristának zseni, írónak-rendezőnek tényleg nem. A többivel is nagyrészt egyetértek (vagy legalábbis védhető álláspontnak tartom), az "Engem benne..." kezdetű bekezdés pedig úgy igaz, ahogy van.

steflac 2011.12.28. 19:51:37

Folytatjátok a januári filmvilágban?

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.12.29. 07:52:14

@ihi: Sajnos eddig még nem érkezett felkérés. :)

Baski Sándor · http://filmvilag.blog.hu 2012.01.01. 22:20:43

Egyes számú illusztráció a cikkhez: idézet a Geekz (általam egyébként nagyra becsült)szerzőjének toplistás posztjából: "Terrence Malick a létezés egy magasabb szintjén áll, mint mi, többiek – de legalább amíg a filmjét nézzük, egy kicsit mi is odaemelkedhetünk mellé."

Kettes számú illusztráció a cikkhez: idézet a Sight&Sound főszerkesztőjének cikkéből: "Impressed though I was by Malick’s overwhelming spectacle, I had some doubts about it as a work of art: about the awe-inspired voiceover, about Sean Penn’s nebulous role, about the afterlife scene on the beach and about the dinosaur’s moment of compassion. That so many critics this year were prepared to accept these flaws surprised me. It seemed in a lot of reviews of the film as if critical distance vanished and was replaced by a form of fan worship. Whether or not this is a consequence of what we might call the electronic-media age of criticism is unclear, but I am concerned that, in a time when the professional critic is under so much pressure to entertain, so many critics should be so unconcerned with maintaining anything like an objective viewpoint."

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.01.01. 22:58:36

@[bs]: Hát igen. Egy (hivatalosan) nagy kortárs magyar író egyik könyvét olvasgatva merült fel bennem a minap, hogy ki a franc olvasná el ezt (vagy akár csak próbálkozna), ha nem lenne rajta a borítón nagy betűkkel a szerző neve. Vagy éppen ki a franc adná ki...
És még csak azt se mondom, hogy egyébként tehetségtelen arc. Na mindegy.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.02.02. 22:23:27

Irodalomelméleti cikk (kb.) ebben a témában:

www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur

Érdemes elolvasni, bár nem egyszerű feladat. :) Mindenesetre érdekes megvilágításba helyezi kedvenc sznollom aranyköpését, mely szerint
"a ponyva akkor jó, ha rossz". :D (Klasszikusokat csakis pontosan! "Megvilágítom neked, sötétkém, hogy a ponyva akkor jó, ha rossz. De ez neked már nyilván magas.")

Tomás 2016.01.31. 12:21:11

Milyen "legendáriumot" épít Malick??? Nem is érdekli az egész nyilvánosság. Interjút nem ad, meg se nagyon jelenik még a premiereken se. De ez sem egy tudatos kizárólagosság, mert aztán néha meg mégiscsak elmegy. Annyira nem izgatja, hogy mennyire jó rendezőnek tartják, hogy 20 évig egy filmet se készített. Malick nem "gerjeszti" a "kultuszt", ami a személye körül létrejött - ha egyáltalán ezt annak lehet nevezni. Pláne nem "fényez" ő semmit.

Ha nem mond neked semmit a filmje, akkor mond azt, és ne fogd hülyeségekre.

Huber Zoltán 2016.01.31. 12:30:37

@Tomás: idézem: "Nem hinném, hogy szándékosan bújna bele a filmrendező-zseni karakterébe, de a közönség imádja az ilyesmit és ezt látja bele az ő alkotói világába"
süti beállítások módosítása