A Metacritic.com, ahogy minden évben, úgy tavaly is készített egy összesített 2013-as toplistát 149 filmkritikus egyéni toplistája alapján. Az első 30 helyezett címet nagyjából ismerjük, többségük a Filmvilág blog szerzőinek évértékelőiben is felbukkant. Az egyéni listákban azonban szerepelnek olyan filmek is, amelyek hozzánk még nem jutottak el, és nagy valószínűséggel nem is fognak. A következő pár hétben ezekből a filmekből szemlézzük ki a legjobbakat és/vagy legérdekesebbeket.

A "valós események alapján" felirat felbukkanásakor általában indokolt lehet a gyanúnk, hogy a hangzatos szöveget az alkotók csupán marketingfogásként alkalmazzák, figyelmünk felkeltését célozzák meg vele, a legritkább esetben lehetünk meggyőződve róla, hogy csupán a tényeket közlik. Oscar Grant tragédiája ilyen eset: a 22 éves fiatalember halálhíre megjárta a világsajtót, minden lehetséges médiumon keresztül értesülhettünk róla, sőt, mobiltelefonok kameráival készített felvételeken konkrétan végignézhettük, ahogy agyonlövik. Grant 2009. január 1-én, szilveszteri mulatozásból tartott hazafelé barátaival, mikor verekedésbe keveredett, majd az ezt követő rendőri intézkedés során, a peronon megbilincselt kezekkel fekve hátba lőtték. A fegyvert elsütő rendőrt azóta gondatlanságból elkövetett emberölésért ítélték el (a tárgyaláson azzal védekezett: azt hitte, pisztoly formájú elektromos sokkolóját tartja a kezében), az esetet övező jogos felháborodás mára alábbhagyott. Mégsem képezheti vita tárgyát, hogy a történet abszolút aktuálisnak tekinthető, mivel nem kizárólag az Amerikában egyébként nyilvánvalóan jelen lévő faji előítéleteket, sokkal inkább egyetemes emberi kiszolgáltatottságunkat modellezi.

Az eseményt tehát láttuk a híradóban, felháborodtunk rajta, vérmérsékletünk szerinti véleményt alkottunk róla. Pontosan ezért nehéz ügy a teljes, kétségbevonhatatlan valóság ábrázolásának kísérlete: hiába tudunk szinte mindent az esetről, sőt, láttuk a saját szemünkkel, mégsem állítható, hogy bárki ismerhetné az incidens minden aspektusát annak résztvevőin kívül, sőt, egyáltalán nem értelemszerű, hogy bárki másnak köze lenne hozzá. Van-e értelme a tragédia rekonstruálásának játékfilmes kereteken belül, lehet-e egyáltalán kegyeletsértés, vagy az áldozat hamis hőssé avatásának kockázata nélkül foglalkozni ilyen súlyú eseményekkel? A nemrég bemutatásra került, hasonlóan valós (bár egyes források szerint meglehetős szabadossággal kezelt) történéseken alapuló Phillips kapitányban a feszült túszdráma önmagában elegendő okot szolgáltatott a megfilmesítéshez, a Fruitvale Station esetében azonban nem ennyire egyszerű a helyzet, mivel a baleset(?), melyet témájául választott, nem tartott tovább pár rövid percnél.

A film kétségtelen érdeme, hogy hosszú, de cseppet sem érdektelen felvezetésében nem törekszik minden áron főszereplője idealizálására, nem próbálja makulátlan múltú, feddhetetlen személyiségként beállítani a fiút. Megtudjuk, hogy Oscar ült már börtönben, meglehetősen hirtelen haragú, keresetét marihuána terjesztéssel egészíti ki, barátnőjével, közvetlen környezetével szemben hajlamos a hazudozásra. Távolról sem hős, pont ezért annyira könnyű azonosulni vele. A film ugyan időnként alkalmaz esetlen megoldásokat (egy kóbor kutya megmentése, a szebb jövő ígéretével a tragédia előtt pár perccel felbukkanó üzletember), ezek azonban szerencsére nem bántóan tolakodók, bár kétségtelen, hogy szándékoltságukkal inkább aláássák a történet alapvető feszültségét, mintsem támogatnák azt. A lakókörnyezet, a mindennapok realisztikus ábrázolásának szinte dokumentarista eszköztelensége, a banális témákról folyó, de természetes hitelességgel elővezetett párbeszédek sokkal hatásosabban vonják be a nézőt a történetbe, olyan érzetet keltve, mintha csak kedves, hétköznapi embereket követnénk egy kamerával. A kísérőzenét gyakran a jelenetekben szereplő technikai eszközök, magnók, rádiók, telefonok szolgáltatják, a beállítások is kerülik a túlkomponáltságot. A cselekménynek mindezek ellenére szépen felépített íve van, akkor is, ha a brutálisan feszült fináléig tulajdonképpen semmi különös nem történik: látjuk Oscart, ahogy a kislányával játszik, édesanyjával vitázik, munkaadójának könyörög új esélyért, a fordulatok teljes hiányának ellenére mégsem unatkozunk, köszönhetően Michael B. Jordan (Chronicle) manírmentes játékának, szimpatikus jelenlétének, illetve a jól válogatott mellékszereplők hiteles teljesítményének.

Külön bravúr, hogy bár nézőként nem lehetnek kétségeink az események végkimenetelét illetően, a film képes sokkolni a gyilkosság bemutatásával, összeszorul a szívünk úgy is, hogy már a főcím előtt tudtuk, mire kell számítanunk. Az író-rendező Ryan Coogler szerencsére nem ítélkezik, a tragédia fájó értelmetlenségét domborítja ki: a rendőrök viselkedése egyértelműen elítélendő, taszítóan erőszakos, a lövés eldördülése azonban valószínűsíthetően inkább szakmai felkészületlenség, mint gyilkos  szándék eredménye. Embereket látunk, akik rosszkor vannak rossz helyen, az Élet pedig olyannak mutatja magát, amilyen valójában: esetleges és kegyetlen. Ily módon az amerikai rendőrség rasszista előítéleteit firtató vádirat helyett egészen egyszerű, de egyetemes üzenetet kapunk: addig próbáljunk megtenni mindent saját, és a körülöttünk élők boldogságának ügyében, míg alkalmunk nyílik rá, sosem tudhatjuk ugyanis, mi vár ránk a következő állomáson.