Django elszabadul, Gyilkos Joe, Lore, Byzantium, Oh Boy, Mocsok, Frances Ha, Metro Manila, Tore tánca, Don Jon, Exek és szeretők, A Wall Street farkasa, Amerikai botrány. Ha az alábbiakban egy „hagyományos” toplista következne, akkor többek közt ezek a címek is szerepelnének rajta, de ahogy tavaly, úgy idén is inkább egy unortodox összeállítással készültem. Az alulértékelt vagy forgalmazásba még nem kerülő címek helyett ezúttal azokat a filmeket listáztam, amelyek valódi moziélményt nyújtottak, és megerősítették a sokszor sajnos a nézők és a filmkészítők által is elfelejtett tételt: a film vizuális műfaj. Az alábbi produkciókat ráadásul összeköti a kísérletezésre való hajlamuk, alkotóik kisebb-nagyobb mértékben, de mind megpróbáltak túllépni a dramaturgiai és egyéb filmes konvenciókon. Lehet, sőt biztos, hogy nem jártak minden esetben sikerrel, de az ő bátorságuk, újításra való hajlandóságuk miatt érdemes még mindig moziba járni.
10. Vonzások
Park Chan-wook első angol nyelvű filmje sem a kritikusokat, sem a rendező rajongóit nem nyűgözte le igazán. Eddigi munkásságával Park olyan magasra helyezte a mércét, hogy akkor is nehezen sikerült volna egy minden elvárásnak megfelelő produkcióval debütálnia, ha produceri kötöttségek nélkül, saját történetből dolgozhat. A Vonzások valóban nem az életmű legerősebb darabja, Parknak azokban sikerült idegen környezetben is megőriznie sajátos stílusjegyeit. Jól választott forgatókönyvet, Wentworth Miller pszichothrillerbe oltott kamaradrámája mintha külön neki íródott volna; az eseménydúsnak csak mérsékelten nevezhető történet kiváló lehetőséget biztosított Parknak arra, hogy lenyűgöző vizuális kompozíciókkal teremtse meg a film különlegesen szürreális, álomszerű hangulatát.
Emlékezetes jelenet: a haj és a víz hullámzásának bravúros montázsa.
Az izraeli Ari Folman első angol nyelvű filmje sem éppen hibátlan: a Stanislaw Lem-kisregény alapján íródott sci-fi féltávnál kizökkenti a nézőt, ez azonban majdhogynem elkerülhetetlen. Folman ugyanis arra vállalkozott, hogy hús-vér főszereplőjétől (és a valóságos helyszínektől) a történet felénél elköszönjön, és a folytatásban animált karakterként egy virtuális világban mozgassa őt. A sztori szerint a jövőben a színészeket a stúdiók „beszkennelik”, digitális másolataikkal pedig ezt kezdenek, amit akarnak. Robin Wrightot (alakítja, önkínzó őszinteséggel: Robin Wright) az elsők közt digitalizálják, a színésznő pedig a történet 20 évvel később játszódó második felében saját maga is megtapasztalja, milyen a szép új (virtuális, transzhumán) világ. Folman animációi még a Libanoni keringőben látottaknál is pszichedelikusabbak, de az élőszereplős jeleneteknek is különleges atmoszférájuk van – mintha Terrence Malick úgy döntött volna, belekóstol a sci-fi műfajába. A kétféle világot végül nem sikerül igazán összeházasítani, de részleteiben Folman filmje egy nagyon is izgalmas produkció. (Magyar bemutató: 2014. január 23.)
Emlékezetes jelenet: Harvey Keitel meséje a szkennelés közben.
Paolo Sorrentino eddig sem a fantáziátlan képi világú filmjeiről volt ismert, de A nagy szépséghez képest még A szerelem következményei vagy az Il Divo is lapos kamaradrámának minősül. Akár öncélúsággal is meg lehetne vádolni a rendezőt (lásd: style over substance), ha nem éppen Róma elitjének hedonizmusa állna a történet fókuszában. A nagy Gatsby-től A Wall Street farkasáig mostanában jó pár film próbálta minél hatásosabban bemutatni, hogy mi is az a dekadencia és a karneváli őrület, de Sorrentinónál stílusosabban ez senkinek sem sikerült.
Emlékezetes jelenet: Jep születésnapi bulija, és belépője a filmbe.
Egyetlen ember az óceán ellen. Nincsenek mellékszereplők, nincs narráció, dialóg vagy flashback. J.C. Chandor második filmje, amelyben Robert Redford próbál túlélni egy hajótörést, zsigeri élményt nyújt – főleg és elsősorban a nagyvásznon. Elsőre, bevallom, nem nyűgözött le maradéktalanul a film hiperrealizmusa és visszafogottsága, hiányoltam a dramaturgiai mankókat. Csak utólag jöttem rá, hogy a Minden odavannak éppen a minimalizmus a legfőbb erénye, a Névtelen Ember küzdelme csak így tud túlmutatni saját magán. Chandor filmje valódi egzisztencialista akciófilm, amely úgy képes univerzális parabolájaként szolgálni az Ember küzdelmek sorozatából álló létének, hogy messziről elkerüli a giccs vagy a didaxis minden formáját.
Emlékezetes jelenet: a nézői értelmezésnek szabad teret engedő finálé.
6. Gravitáció
Alfonso Cuarónnak sikerült az a mutatvány, ami korábban senkinek: bravúros módon összeházasította az egyszemélyes túlélőfilm műfaját a nézők érzékszervei ellen totális támadást indító blockbusterek trendjével. A Gravitáció nem újította meg a sci-fi műfaját, nem fejtegetett komoly, lételméleti kérdéseket, ahogy azt a történet alapján várhattuk volna, de Cuarón elment addig, ameddig egy 100 milliós hollywoodi produkció keretein belül el tudott menni. Hiába harangozta be James Cameron forradalmi jelentőségűnek az Avatárt, mostantól a Gravitáció számít az IMAX és a 3D formátum etalonjának. Sokáig kételkedtünk benne, hogy lehet-e ezeket a technikai újdonságokat a profitvezérelt parasztvakításon kívül másra is használni. Megvan a válasz.
Emlékezetes jelenet: Sandra Bullock magzatpózban lebeg.
Shane Carruth tíz évvel ezelőtt egy kultuszfilmmel nyitotta a pályáját: az időutazás paradoxonját körbejáró Találmány (Primer) egy olyan logikai fejtörőnek bizonyult, amit lehetetlen megoldani. A rendező második filmjére majd kilenc évet kellett várni. Hogy a Feltörő színeket sem könnyű dekódolni, nem meglepő, az viszont annál inkább, hogy a képileg semennyire sem izgalmas Találmány alkotója egy olyan transzcendentális filmkölteményt készített, amely a történet helyett elsősorban szürreális képeivel és a zenéből, zörejekből, zajokból komponált hangkulisszával hat. A Feltörő színek igazi kísérleti film, de sok, hasonló műfajú produkcióval ellentétben akkor is képes hipnotizálni a nézőt, amikor annak fogalma sincs arról, mi történik éppen a vásznon. Carruth látványosan felülír minden bevett filmes konvenciót, ami helyenként valóban frusztráló, de cserébe olyat mutat, amilyet még soha nem láttunk.
Emlékezetes jelenet: A „Farmer” a mélynyomók segítségével magához hívja hősnőnket.
Nem mindegyik kísérleti film megoldhatatlan puzzle: van, ahol csak meg kell várni, hogy összeálljon a kirakósból a nagy egész. A Csak saját felelősségre, amelyhez a tavalyi CineFesten volt szerencsém, pontosan ilyen. Az első 20 percben látszólag teljesen öncélúan követik egymást a 16mm-es kamerával, amatőr digitális felvevőkkel és mobiltelefonnal rögzített sejtelmes képsorok. Ha lassan is, de a káoszból mégis kirajzolódik egy alaphelyzet. Egy tengerparti skót halászfaluban tragédia történt: hat fiatal kihajózott, de közülük csupán egy tért vissza. Aaron, aki odakint a tengeren a bátyját is elvesztette, nem emlékszik semmire. Nem csak a túlélők bűntudata gyötri, de még a falu is kiközösíti, amiért puszta jelenlétével a tragédiára emlékezteti őket.
A brit Paul Wright első filmjének óriási bravúrja, hogy a fináléra a sajátos mesélői stílus értelmet nyer, és világossá válik, hogy a Csak saját felelősségre nem pusztán a gyászmunkáról szóló kísérleti dráma, de egyben utazás is egy széttöredezett psziché mélyére, a valóság, a mítoszok és a helyi népmesék határvidékére. A fiatal rendező tudatfilmje mintha csak A messzi dél vadjainak sötétebb tónusú, felnőtt(ebb) verziója lenne – öntörvényű, mágikus mese mindkettő.
Emlékezetes jelenet: a finálé.
3. Spring Breakers – Csajok szabadon
Sejtettük, pontosabban reméltük, hogy Harmony Korine első, szélesebb közönségnek szánt filmjében sem fog behódolni a mainstream előtt, de mégis megkönnyebbülés volt látni, hogy valóban nem hagyta magát bedarálni. A Spring Breakers egyetlen másfélórás (rém)álomszerű, szürreális videoklip, amely egyszerre mutatja be a főszereplő tinilányok által oly nagyon óhajtott világ glamouros felszínét, és azt a mocskot, ami ott lapul mögötte. Hogy azok a nézők, akik csupán az előbbire kíváncsiak (mert a Disney tinisztárjai miatt váltottak jegyet a filmre), nem tudnak mit kezdeni a YOLO-életérzés elé tartott torz tükörrel, Korine számára inkább dicséret, mint kritika.
Emlékezetes jelenet: James Franco és a lányok feldolgozzák Britney Spears-t.
Korine-hoz hasonlóan a dán film második számú rendezőjét sem nagyon hatotta meg a közönségsiker lehetősége. Nicolas Winding Refn mintha külön élvezte volna, hogy az azonnal kultikussá váló Drive után térdből kaszálhatja el a nézői elvárásokat. A cselekménye alapján – és persze Ryan Gosling személye miatt – a Csak Isten bocsáthat meg akár a Drive párdarabja is lehetett volna, de Refn thriller helyett egy meditatív tempójú, szimbólumokkal, metaforákkal, látomásokkal teli megváltástörténetet készített, amelynek legfőbb attrakciója a lenyűgözően nyomasztó és mégis magával ragadó atmoszféra.
Emlékezetes jelenet: Az isteni (ördögi?) Chang dalra fakad az étteremben, majd büntet.
Ha már az elvárásoknál tartunk: volt, aki tényleg komolyan gondolta, hogy egy Paul Thomas Anderson-kaliberű rendező alig leplezett vádiratot / szatírát akar forgatni egy kamuegyházról, illetve annak alapítójáról? PTA ennél azért ambiciózusabb rendező. Ahogy a Magnólia vagy a Vérző olaj is túlmutat az adott koron és kontextuson, úgy a The Master sem csak egy mentor-tanítvány kapcsolat krónikája, hanem a megszállottság, az elidegenedés és az állatias ösztönök jéghideg, mégis lenyűgözően szuggesztív tanulmánya.
Emlékezetes jelenet: A mester először auditálja Joaquin Phoenix vademberét.