A kritikus és a blogger kollégák többsége már publikálta a 2012-es toplistáját, és talán nem meglepő módon többnyire ugyanazok a címek köszönnek vissza. A saját listám se lenne kivétel: az év legkellemesebb moziélményét számomra is a Holdfény királyság nyújtotta, Az utolsó műszak hétköznapi drámája engem is megrázott, a rendhagyó műfaji filmek közül én is a Cabin in The Woods szellemességét, A rajtaütés (The Raid) brutalitását és a Looper fordulatait díjaztam; a blockbuster kategóriában a Skyfall győzött meg a leginkább, míg az ünnepelt szerzői filmek közül a Bikanyak, a Shame - A szégyentelen,a Berberian Sound Studio, A messzi dél vadjai és a Beszélnünk kell Kevinről tartozott a kedvenceim közé. Nem is untatnék senkit azzal, hogy újra leírjam róluk azt, amiket már előttem sokan, ehelyett inkább 10 olyan filmet sorolok fel, amelyek vagy nem jutottak még el a magyar forgalmazásig vagy csak egyszerűen kimaradtak a legtöbb év végi toplistából.
+1 Halállista (Kill List)
Ben Wheatley nevét érdemes lesz megjegyezni: eddig mindössze három filmet készített, de még egyszer sem hibázott. A fiatal angol rendező specialitása: műfaji történeteket mesél el a brit mozira jellemző realista stílusban. A Halállistában egy bérgyilkos-páros utolsó megbízatása fordul szürreális rémálomba; mintha az In Bruges és a Wicker Man keresztezését látnánk, szigorúan humor nélkül. Emlékezetes jelenet: a legfélelmetesebb földalatti hajsza A barlang óta. (A film nálunk egyből a tévében debütált.)
12. A leleményes Hugo (Hugo)
Martin Scorsese filmje a magyar kritikusok toplistáira nem nagyon fért fel, ellentétben A némafilmessel, pedig a Hugo talán még meggyőzőbben is tiszteleg a mozi hőskora előtt. Scorsese fekete-fehér képek helyett 3D-t és szégyentelenül látványos kompozíciókat használ, és ettől lesz igazán hű annak a Méliès-nek a művészetéhez, aki szereplőként is megjelenik a filmben. Emlékezetes jelenet: a vágás nélkül felvett zseniális intro.
11. Polisse
A párizsi rendőrség ifjúsági osztályának mindennapjai, avagy a Kemény zsaruk francia verziója, amelyben gengszterek helyett pedofilok és felelőtlen szülők alakítják a főgonoszokat. Maiwenn filmje helyenként megrázó, sokszor megdöbbentő (az élet írta), néha vicces, de közben mindvégig hiteles. Emlékezetes jelenet: amikor egy verbális munkahelyi csörte tettlegességig fajul.
10. Complience
Craig Zobel filmjének Sundance-es bemutatója alatt, és a további fesztiválvetítések során is a közönség egy része rendre kivonult a moziból. Nem a jelenetek erőszakossága vagy a nyílt szexjelenetek miatt, ilyesmi ugyanis nincs a Compliance-ben. A nézők dühét az váltotta ki, hogy nem értették, a szereplők hogy lehetnek ilyen ostobák. A „hiteltelen karaktereket” azonban ezúttal is az élet alkotta meg, az író-rendező Zobel csak az adaptálásért felelős. 1992 és 2004 között egy magát rendőrnek kiadó férfi gyorséttermeket hívott fel és rávette a vezetőket, hogy a lopás gyanújába kevert alkalmazottakat különféle módszerekkel terrorizálják. A Compliance kimért stílusban, de remek színészek közreműködésével dokumentálja az emberi idiotizmus és konformizmus végtelenségét, a Dogville után szabadon. Emlékezetes jelenet: a büntetés.
9. Tabu
A portugál Miguel Gomes filmjét elsőre nem sikerült megszeretnem, modorosnak és a kelleténél hosszabbnak találtam. Utólag derült ki, hogy pont a modorosnak gondolt jelenetek a leghatásosabbak és a legerősebbek. A Tabu egy tragikus szerelmi történet krónikája: utólag, az egyik fél visszaemlékezésében elevenednek meg a Portugália afrikai gyarmatán lezajlott események, amelyek a Gomes által választott sajátos stílusnak köszönhetően egyszerre reálisak, szürreálisak és álomszerűek. Emlékezetes jelenet: lazítás a medence partján. (Hazai bemutató: február 7., Cirko mozi)
8. Felhőatlasz (Cloud Atlas)
A Wachowski-testvérek és Tom Tykwer gigaprojektjét illett nem szeretni, és akad is a filmen bőven támadási felület: az ezo-öko-bio üzenet leplezetlensége, a más neműre vagy rasszra maszkírozott színészek meghökkentő látványa vagy az epizódok egyenetlensége. De ha az élet nagy kérdéseire adott válaszként nem is, hamisítatlan moziélményként tökéletesen működik a Felhőatlasz, bravúrosan mixelve össze akciót, kalandot, sci-fit, romantikát és humort. Egy másodpercig sem untam. Emlékezetes jelenet: szökés az öregek otthonából.
„Szektafilmből” tavaly kettő is akadt, az ismertebb a Martha Marcy May Marlene, amely akár fel is férhetne erre a listára, ha a jó nevű Zal Batmanglij nem készíti el a saját verzióját. A Sound of My Voice annyiban izgalmasabb Sean Durkin filmjénél, amennyiben hitelesebben, átélhetőbben mutatja be, hogy miből fakad a karizmatikus szekták vonzereje. A történet szerint egy újságíró és barátnője beépülnek egy olyan titkos és zárt közösségbe, amelynek a vezetője azt állítja magáról, hogy a jövőből érkezett. Utóbbit Brit Marling alakítja, elképesztő szuggesztivitással – többek között ő emeli a filmet az átlag fölé. Emlékezetes jelenet: a traumák szó szerinti kihányása.
6. Prometheus
Az Alien-rajongók 99.9%-ával szemben jómagam mindenféle elvárás nélkül ültem be a Prometheus vetítésére; sem az előzetest nem láttam, sem a szinopszist nem ismertem. Talán ezért sem érdekelt, hogy mennyire és pontosan hogyan illeszthető be Scott filmje az „Alien-mitológiába”, ellenben élveztem, hogy hosszú idő után sci-fi horrort láthattam nagyvásznon, ráadásul olyat, amely a hollywoodi átlagnál jóval intelligensebb, látvány és atmoszféra tekintetében pedig semmivel sem marad el az elődöktől. Emlékezetes jelenet: Noomi Rapace megműti saját magát.
5. Margaret
Hogy kerül egy 8 évvel ezelőtt forgatott film erre a listára? Úgy, hogy Kenneth Lonergan saját makacsága és a stúdióval vívott harcának köszönhetően csak 2011-ben tudta bemutatni magnum opusát, és akkor is csak úgy, hogy Scorsese közreműködésével sikerült 150 percre lefaragni a játékidőt. A végleges, a rendező elképzelését legjobban tükröző változat azonban csak 2012-ben látott napvilágot, DVD formájában. A 186 perces Margaret nem A gyűrűk urát idéző eposz, hanem egy középiskolás lány pár hónapjának története a poszt 9/11-es New Yorkban. Az Anna Paquin által – hibátlanul - alakított Lisa tanúja és részben előidézője egy közlekedési balesetnek, és a trauma miatt jelentős önvizsgálatra kényszerül. A szinopszis önmagában talán nem túl meggyőző, Lonergan mégis úgy tud lebilincselően izgalmas portrét rajzolni, nem csak Lisáról és életének (mellék)szereplőiről, hanem magáról a Városról is, hogy a 180 perc félórának tűnik. Emlékezetes jelenet: a baleset.
A román új hullám tavaly is fel tudott mutatni legalább egy gyöngyszemet, Radu Jude filmje ráadásul még rá is licitál a Lazarescu úr halála-féle életszagú drámákra, amennyiben egyszerre nyomasztó és humoros. Az ismerős családi perpatvarból úgy válik rövid idő alatt abszurd túszdráma, hogy azt sem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Emlékezetes jelenet: a szökés.
3. Csak a szél
Ritka, legalábbis mifelénk és mostanában, hogy egy fontos film egyben jó film is legyen. Fliegauf Benedeknek sikerült a bravúr: úgy tudott egy kényes - és a mozibajáró közönség nézőpontjából elképesztően uncool – témából kordokumentumnak is beillő minimalista drámát forgatni, hogy szinte az összes hívogató csapdát kikerülte. Emlékezetes jelenet: a rendőrök egymás közt.
Dokumentumfilmek esetén nem sok értelme van spoilert emlegetni, de ebben az esetben mégiscsak növeli az élményt, ha előzetesen nem tájékozódunk sem az IMDb, sem a trailer segítségével. Malik Bendjelloul 16 különböző díjat begyűjtő filmjéről elég annyit tudni, hogy egy 70-es években feltűnt énekes-dalszerzőről szól, akit a szűk szakma zseniálisnak tartott és tart ma is, a közönséget viszont egyáltalán nem érdekelte a produkciója. Két album elkészítése után be is fejezte a zenélést, mégpedig úgy, hogy egy koncert közben főbe lőtte, vagy más források szerint felgyújtotta magát. Eddig a legenda. A film arról szól, hogy ki is volt pontosan ez az ember. A Searching for Sugar Man érdemei nyilván jórészt a fantasztikus történetnek köszönhetőek, ez azonban még kevés lenne egy jó filmhez: azt megfelelően tálalni is kell, Bendjelloul pedig ebből a szempontból kiváló munkát végez. Úgy adagolja az információkat és a fordulatokat, ahogy egy fikciós moziban szokás, és így a katarzis sem marad el. Emlékezetes jelenet: a koncert.
1.Vérturisták (Sightseers)
Ben Wheatley két filmmel is felkerült a listára, és nem érdemtelenül. Míg a Halállistán lehet fogást találni (mondjuk a finálé miatt), addig a Vérturisták hibátlan produkció. Mintha csak Shane Meadows (Ez itt Anglia) John Waters, Edgar Wright és Ricky Gervais produceri közreműködésével újraforgatta volna a Született gyilkosokat a vidéki Angliában. A történetet két komikus (Alice Lowe és Steve Oram) jegyzi, akik egyben a főszerepet is alakítják: a 30-as éveiben járó Tina újonnan megismert barátjával, Chrissel egy lakókocsis vakációra indul, a nyaralásból azonban pillanatok alatt véres ámokfutás lesz. A magyar cím sugallatával ellentétben a Sightseers nem szimpla térdcsapkodós vígjáték, inkább éjfekete humorú gyilkos szatíra, naturalista erőszakkal és Malick filmjeit idéző fényképezéssel. Emlékezetes jelenet: a finálé. (Hazai premier: január 17.)