Eastwood kiegyensúlyozott Hoover-portréja kerüli a sablonokat.
J. Edgar – amerikai, 2011. Rendezte: Clint Eastwood. Írta: Dustin Lance Black. Kép: Tom Stern. Zene: Clint Eastwood. Szereplők: Leonardo DiCaprio (J. Edgar Hoover), Josh Hamilton (Robert Irwin), Judy Dench (Anna Marie Hoover). 137 perc.
Vetítik: Cinemax – 21:55
Az FBI alapító-igazgatója kétségtelenül izgalmas és meghatározó figurája az Amerikai Egyesült Államok modern történelmének, a hivatalban töltött közel fél évszázad, a személyét övező heves indulatok és ellentmondások azonban rendkívül megnehezítik az életmű átfogó megfilmesítését. Clint Eastwood jól sikerült Mandela-portéjával (A legyőzhetetlen) már bizonyította, képes az összetettebb arcképekkel is megbirkózni, ahogyan a nagyobb ívű, bonyolultabb történetek levezénylése sem jelentett neki soha különösebb problémát. A veterán rendező kifinomult arányérzékének és rutinjának hála, a J. Edgar a téma komplexitása ellenére sem esik szét: Eastwood biztos kézzel fogja össze a szálakat, miközben a hatásvadász megoldásokat, az elhamarkodott véleményeket is messze elkerüli. Meglepően kiegyensúlyozott Hoover-életrajzában arra keresi a választ, címszereplője cinikus opportunista, mitikus hős vagy egyszerű áldozat volt-e valójában. Mivel meggyőzően érvel mind a három verzió mellett, a kérdés eldöntését szerencsére a közönségre bízza.
A rendező megfontolt visszafogottsága igen dicséretes, hiszen Hoover személye és munkássága tálcán kínálja magát a szélsőséges és elfogult értelmezések számára. Dustin Lance Black forgatókönyve azonban nem az életút ismert állomásaira, nem a médiában megjelenő Hoover-kép valóságtartalmára fókuszál. Inkább a főhős magánélete, a személyes viszonyai érdeklik, és ebből a perspektívából kívánja a híres bűnüldöző portréját megrajzolni. Történetét a karrier legmeghatározóbb eseményei köré építi, de a fontosabb fordulópontokat mindig egy-egy markáns személyiségjegy bemutatására használja. Módszerével nemcsak az életmű korrekt összefoglalását nyújtja, de a valós események lehetséges mozgatórugóira is rákérdez. Bár az így vázolt jellemrajz nyilvánvalóan fikció, legalább vitára ingerli a nézőt, és ideológiai elfogultsággal sem vádolható.
Eastwood lemond az oknyomozás, az indulatos vitairat és látványos dráma lehetőségeiről, ezek helyett a karaktert meghatározó élményeket, a valós események és a vélt személyiség közötti összefüggéseket vizsgálja. A fő hangsúlyt Hoover elfojtott homoszexualitására, illetve az anyjához fűződő, igen szoros kapcsolatra helyezi, és csak másodlagosan foglalkozik a munkásságot övező ellentmondásokkal. Bár utal a Kennedy-gyilkosságra, a titkos aktákra és a Nixon-kapcsolatra, a híres-hírhedt motívumok nem mint okok, hanem mint okozatok érdeklik. A rendező Hoover tettei mögött a hétköznapi embert keresi, ezért a fiktív magánélet és az objektív tények között hihető kapcsolatokat teremt. Így kerülhet egyenlőségjel az anya merev maximalizmusa, illetve a szigorúan szabályozott, elitista Nyomozóhatóság felépítése közé, ahogyan a titkolt homoszexualitás is beteges önfegyelemhez, paranoid idegengyűlölethez vezet. Eastwood bravúros könnyedséggel fűzi össze a szakmai és privát szférát, és bár hőse köré konkrét történelmi hátteret fest, gyakran univerzális mesévé emeli a látottakat. A J. Edgar legjobb pillanataiban több mint egyszerű életrajz: a film arról is mesél, miként alakíthatják a különböző pszichés elfojtások és kompenzációk akár a történelmet is.
Eastwood elemző távolságtartását a precízen szerkesztett, visszafogott képei is visszatükrözik. Bár bonyolult narrációval dolgozik, a cselekmény mégis gördülékenyen halad előre: a szubjektív visszatekintést egy memoár megírása indokolja, a különböző idősíkokat pedig egyértelműen jelzik az ismert események és személyek. Eastwood mégsem a sztori csavarjaiban bízik, és a feszültséget sem a hosszú pályafutás fordulataira, hanem az intenzív és igen ellentmondásos jellemvonásokra bízza. Ebben nagy segítségére van a nagyszerű Leonardo di Caprio, aki még a kissé mesterkélt maszk mögül is képes életre kelteni ezt a rendkívül komplikált figurát. A J. Edgar tehát nem döntöget tabukat, nem foglal állást Hoover hagyatékával kapcsolatban, és még a mítoszt sem zsákmányolja ki – ehelyett egy átgondolt, okos életrajzi filmet kapunk, melynek legnagyobb erőssége a figura empatikus és összetett ábrázolásában rejlik.
