„A legnagyobb nemzetségek is alig éltek túl három tölgyet.”
W. G. Sebald
Fakó felvétel egy távoli, talán soha nem volt vidékről, mintha a jövőből vagy az időn túlról küldte volna egy rejtélyes utazó: vattacukorhajú gyerekek a vibráló mező szélfútta fűszőnyegén, a ritkás izlandi napsütés aranyhátterébe olvadva, kötött pulóverek törődő közegében, ahogy bátorítón visszanéznek rád, de játékosan el is húzódnak, a megszelídíthetetlenek nyugalmával. Ellesett pillanat az idő zuhatagából, az öröm képe.
Ezt kellett volna összekapcsolni más képekkel, hogy megfertőzzék egymást, a fellelt öröm szétterjedjen, felülírja a fizikai lét határait és a néző szemében pergő képfolyamok megteremtsék a szubjektív idő terét, egy saját utópiát.
Sosem sikerült. A képek mindig olyan töredékek maradtak, amelyekben egy nem létező aranykor fénye tükröződött. A köztes, lebegő terekben csak a nap nélküli semmi: ha nem láthatjuk az örömöt, legalább lássuk a feketét. 1965-ben, nem sokkal a fakó felvétel elkészülte után Izland egyik vulkánja több méter vastag fekete hamuszőnyeget terített a kisvárosra, bekebelezte a kis színes faházakat, mintha a bolygó felejteni próbálna, sötét salakjával magát az időt temetve be.
Egy távoli országból írok neked, írta a fiatalon a fél világot bejáró, aztán Párizsban taxizó Michaux, megalapozva az introspektív lírai szürrealizmus végtelen melankóliáját: a világ végéről, ahol havonta egyszer jön fel a nap, olyankor meg annyi dolgunk van, hogy alig marad időnk egymásra nézni. Én sem tudom már, hogyan keveredtem egy római DVD-boltba hat évvel ezelőtt, és miért vettem meg a Szédülés plakátját, akkor még nem is emlékeztem pontosan a film részleteire, csak az általa felnyitott mélység dolgozott bennem öntudatlanul.
Az elérhetetlen utáni vágy mint teremtő erő: bárhova néztél, nem láttál mást, csak az idő romjait, a romlást és itt-ott nyíló majd nyomban elenyésző virágait, a hanyatlás lüktető vonzását, egy elhagyatott házban a valaha ott élt összes embert, egy békés kisvárosban azt a jövőt, amelyből visszatekintve mindez mitikus eredetként tündöklik. Az egyenletesen haladó idő: paradoxon, az emlékezet összegabalyodó ellipsziseket rajzol, mint azon a plakáton, a negyedik emeleti ablakom mellett, minden nap. Előfordul, hogy néhány hosszú másodpercre átérzem a menthetetlen magányt, amit a leveleid árasztanak: az időutazó magányát, aki saját halálának tanújaként kénytelen élni, aki úgy előzi le önmagát, mint repülő az időzónákat.
A kilátóterasz, minden modern időutazós sci-fi origója, összesen huszonnyolc perc, és csak állóképekből áll. Ennyi idő alatt omlik önmagába az idő. Az elpusztult jövőből jött utazó összekeveri emlékeit a jelennel, a szeretett nővel a természeti múzeumban rég kihalt állatok preparátumai között sétálnak – ahogy az állóképpé merevedett időkristályok is magukba zárják a mozgást. Az egyetlen mozgókép a filmben az ébredező nő reggeli pislogása: mozdulatlanul fekszik, csak a szemhéja emelkedik lassan, mintha lehetetlenül hosszú álomból ébredve nézne egyenesen a szemünkbe.
Az észlelés jelenének papírvékony pillanata a halálos emlékezet és a beteges reménykedés közé szorul, aki pedig az ellentétes irányú mozgások szakadéka fölött próbál egyensúlyozni, pont olyan kétségbeesettnek látszik, mint a tériszonnyal vert, a múlt illúzióját saját mikrovilágában (mint egy egyszemélyes moziban) újrateremtő Scottie Hitchcock Szédülésében – abban a filmben, aminek egyedül sikerült megmutatnia a szétcsúszott emlékezet működését.
A Szédülés emblematikus jelenete A kilátóteraszban ismétlődik, majd a történet San Franciscó-i helyszíneit a Nap nélkül utazója keresi fel évtizedekkel később: az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik, az volt, s ezt visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékezik. Az ismétlés nem valamiféle megoldás, nem a rajongás rituális manifesztuma, hanem az egyetlen lehetőség. A három film, kiegészítve A kilátóteraszt ismétlő 12 majommal, számomra már csak együtt, egymás delejező közelségében létezik, folyton egymást ismételve, egy térbe összenyílva, mint egy külön bejáratú alternatív valóság. James Scole, a 12 Majom Hadseregének falfirkáit kereső, üldözött időutazó mondja Raillie-nek (játssza: Madeleine Stowe) egy mozi menedékében, a Szédülés vetítésén: hiába nézed meg ugyanazt a filmet újra és újra, te mindig más vagy. A film úgy kebelezi be az idő köreit, mint a vastag törzsű fák.
Az emlékezet vertigója az identitás drámája: valahol itt születtem… és valahol itt haltam meg, mutat (a megszállott Madeleine-t eljátszó) Judy az évgyűrűkre a hatalmas keresztmetszeten. A fának csak egy pillanat volt. Észre sem vett. A gyarapodó körvonalak, egymásra következő emberi életek. Azokra gondolok, akik megszülettek… majd meghaltak, amíg ez a fa csak nőtt. Madeleine megsejti, mire emlékezik egy háromezer éves fa, csakhogy Madeleine nem létezik, mégis Scottie teremti meg újra, amikor megmenti az életét, majd a templomtorony szédítő peremére, a halálba űzi. A mamutfenyők a kaliforniai Muir erdőben a föld legöregebb élőlényei, és örökzöldek.
Egyesek szerint az ősi romoknál talált, modern technikára emlékeztető különös ábrák azt bizonyítják, hogy az ember már réges-régen kapcsolatba került földönkívüliekkel. Inkább a nosztalgiába belebetegedő orosz időszobrásszal, Tarkovszkijjal értek egyet: amikor ezeket a furcsa leleteket nézzük, saját magunkat pillantjuk meg. Leszármazottainkkal találkozunk, akik képesek utazni az időben.
2012 augusztusában, röviddel azután, hogy végleg távoztál egy távoli országba, építkezéseket eltakaró ipari paravánokon, a Pompidou szellőzőcsövein, Párizs utcáin mindenfelé titokzatos falfirkák, furcsa jelek tűntek fel. Pár göcsörtös betű, egy zavarba ejtően, tele pofával vigyorgó, gyerekrajz-szerű macskafej – mintha maga a város állított volna rögtönzött emlékműveket búcsúzásképpen.
Hasonlóan ahhoz, hogy nem sokkal korábban te magad építettél valódi műalkotások darabos pixelmásolatait gyűjtő digitális múzeumot, a macskád, név szerint Guillaume-en-Egypt képében, a Második Élet virtuális valóságában (a Second Life-ban), a végtelen pixeltengerek és macska formájú búvóöblök által övezett szigetcsoporton. Koordináták: 187, 61, 39. Biztosra veszem, ha megengedték volna a valóság (Real Life) által rád osztott feladatok, sokkal hamarabb visszavonulsz.
Avatarnak születtünk, csak újra és újra elfelejtjük, az első valóság is már második élet: az örök ismétlődés szédítő regressziója, egy pókháló fraktálnyalábjai. Chris Marker – ideális név egy utazónak, minden nyelven könnyű kimondani: úgy, mint a Nick Cartert, és nem úgy, mint a: Christian Francois Bouche-Villeneuve-t. Ám mindezt nehéz elmagyarázni azoknak, akik korábbi életeik során nem voltak macskák. A szétcsúszott idő összehurkolja az indulást az érkezéssel: két számsor, a számok azonosak vagy felcserélhetők: '21/07/29 és '12/07/29. Kilencvenegy évet fognak közre.
A kép a három izlandi vattacukorhajú gyerekről a Nap nélkül elején: nem kapcsolódik semmihez, végső jeleként annak, hogy minden marad az időn kívül, az emlékezet örvényében, ahol Scottie és James Scole is megrekedt. Ahol az üldöző mindig saját csapdájába sétál. W. G. Sebald, egy másik időutazó pszichogeográfus jutott legközelebb a jelenség leírásához: "A téli Nap példázza, mily hamar hamuba huny a fény. Maga az idő is öregszik. A piramisok, diadalívek és obeliszkek olvadó jégből való oszlopok. A legnagyobb nemzetségek is alig éltek túl három tölgyet. Ha valaki saját nevét adja valamely alkotáshoz, még nem nyer jogot arra, hogy emlékezzenek rá, mert ki tudja, nem épp a legjobbak tűntek-e el nyomtalan. A mákmag mindenütt kikel, és ha egy nyári napon váratlan hózáporként szakad nyakunkba a baj, úgyis csak azt kívánjuk majd, hogy feledjenek el."
