Mihez kezd az életével Larry David, a Seinfeld egyik szülőatyja és társírója, a döbbenetes sikersorozat fináléja után? Egyfajta félnyugdíjas bábállapotban rója Los Angeles utcáit, élvezi azt a mérhetetlen mennyiségű pénzt, amit a „show a semmiről” hozott konyhájára. Közben pedig tolószékes emberekkel üvöltözik, közli egy vak zongoristával, hogy a barátnője ronda, barátja halott anyjának kegyhelyéről lop virágot, különféle orvosokat zaklat, rámászik jó pár recepciós és titkár idegeire, kisgyerekek életét teszi tönkre, szellemi fogyatékosokat vádol meg tolvajlással, legyilkol egy pávát, szégyent hoz a zsidó közösségre, valamint a kopaszokra, elidegeníti magától a szeretteit, kikészíti a feleségét.

A felsorolás még eltarthatna egy darabig, de a fentiekből talán kiviláglik, hogy Larry David nem egy egyszerű eset. A Félig üresben önmaga extrém karikatúráját alakító David azonban pontosan ebben a szellemben rombol végig a felesleges szociális-, urbánus-, társalgási- és illemtani szabályokkal átitatott hétköznapokon. A komédia legendás alakja Ő, a vígjátéksorozatok pápája, aki mindezek ellenére a hozzá közelállók szemében azért leginkább csak egy sportzakókba bújtatott totális baromnak tűnik. Önző, tapintatlan, érzéketlen ember, aki – akárcsak alteregója, George Costanza – egy két lábon járó neurotikus katasztrófa-mágnes. Mindez azonban nem újdonság. Ez a Seinfeld-formula, hisz a helyszín ellenére a Félig üresből árad a hétköznapok abszurd szituációiban és bizarr apróságaiban tobzódó igazi New York-i zsidó szarkazmus. Azok az írott és íratlan kódok, melyek David céltáblái lesznek, ugyanúgy léteznek a keleti parton is, akárcsak a nyugatin. A borravaló mennyisége, a sorban állás, a felesleges utcai csevegés egy rég látott ismerőssel, egy otromba módon parkoló sofőr, mind-mind univerzális problémák. A sekélyességében és rongyrázásában is lélegző városként bemutatott Los Angeles mindezt csupán sokszorosára nagyítja.

A sorozat eredeti címe (Curb Your Enthusiasm) arra utal, hogy az emberek mindenért túlságosan is lelkesednek. Minden társalgás, szociális esemény és rendezvény, pénzgyűjtés, étteremnyitások sorai, egy egyszerű vevő kiszolgálása, minden a lelkesedésük tárgya. Ez pedig majdhogynem mindig kamu. David ugyanis minden epizódban azzal szembesül, hogy körülötte, e lelkesedés mögé bújva, inkább abban versenyeznek, hogy ki képes fentebb hordani az orrát – a nyertes pedig szinte mindig a nagyszerű Ted Danson. David nem érdekelt ebben, de ha úgy adódik, úszik az árral. Legalábbis addig, míg az szembe nem fordul vele.

A kérdés pedig az, hogy ezek a szituációk csak David alteregóját bőszítik-e ennyire? Néha igen, néha nem – jön a diplomatikus válasz. A Félig üres moralitásjátékaiban – annak ellenére, hogy általában üdítően lehetetlen – sokszor lehet David pártját fogni. Még nézni is dühítő ugyanis, hogy vannak olyan éttermek, ahol a borravalót hozzászámolják a teljes árhoz, de plusz borravalónak hagynak helyet a számlán. David pedig jogosan nem ad, és jogosan van felháborodva. Amikor pedig megtalálja, majd pedig véletlenül elhagyja David Schwimmer elveszett óráját, a néző szenilis aggastyánként kiabál a tévéképernyő irányába, hiszen érthetetlen, hogy miért kellene új órát vennie, ha nem ő hagyta el először az órát. Vagy nem?

A Félig üres legtöbb epizódja tehát kitűnő etikaóra. Eltekintve persze attól, hogy a lavinaszerűen bonyolódó cselekménysorozatok szinte kivétel nélkül mindig tonnás súllyal omlanak David kopasz fejére. Pedig nem akar Ő mást, csak kényelmet, békét, lazaságot. Komfortzónája azonban mintha mikroszkopikus lenne. Egy délibáb, amit egy rossz helyen rosszkor gyűrődő nadrág, egy folt a lepedőn, egy halas szendvics, egy félreértett tekintet képes szertefoszlatni. Csak egy kis lökés kell ennek az aszociális, bagolyszerű teremtménynek, hogy aztán egy sor bénázás, egy raklapnyi akart-akaratlan hazugság, és bagatellségében szürreális- vagy épp karmikus fordulat során másodpercek alatt magára haragítsa a jóhiszemű – illusztris sztárokból formálódó – népet. A Félig üres epizódjai így pedig csak egyféleképp végződhetnek: Larry sarokba szorul. Ha éppen nem kényszerítik sűrű bocsánatkérésekre, akkor vagy ki kell köszörülnie a csorbát – pénzzel és/vagy kényszerű szívességgel – vagy pedig egész egyszerűen meg kell szégyenülnie, melyet általában bájos felesége (Cheryl Hines) rosszabbul visel nála.

De miért is csinálja mindezt Larry David? A Félig üres feltűnően sokszor visszhangozza a Seinfeld által megpendített hangokat. Némelyik epizód kifejezetten egy-egy Seinfeldben is látott szituáció rájátszásának tűnik. Annak ellenére, hogy a humor a döbbenetes mennyiségű és többnyire improvizált dialógból eredően szárazabb, trágárabb, darabosabb, és lassabban is építkezik, a Félig üres mégis elképesztően vicces. Tömve van fergeteges karakterekkel – akiket felsorolni is nehéz lenne – emlékezetes szövegekkel és kínos-csavaros szituációkkal, folyamatosan adagolja az idézhető egysorosokat, és a kényelmetlen helyzetkomikumot is. A szikárabb humorhoz pedig a puritán és dokumentarista-jellegű kamerakezelés tökéletesen párosul. Mindemellett a Félig üres megtartja a Seinfeld tágabb szerkezetét is. Tehát egy-egy tágabb téma (a Black-család befogadása, étteremnyitás, musical-szerep, stb.) bomlik ki az egyes évadok során. A kérdés azonban továbbra is fennáll: miért csinálja ezt Larry David?

Egyszerű hübrisz lenne az ok? Működik-e a Seinfeld Seinfeld nélkül? Valószerűtlen – a híres Seinfeld Reunion évad is ezt cáfolná – de még ez sem kizárt. Inkább tűnik úgy, mintha David az önreflexív forma lehetőségeit kihasználva szeretné személyesen pontosítani a Seinfeld zárlatának ingatag pontjait. A David által írott Seinfeld finálé ugyanis – akárhogy is nézzük – közel sem volt kielégítő. Kifejezetten összezavaró volt. A börtön mintha egyaránt lett volna metafora és konkrétum, melyet az ebben az epizódban már furcsamód taszítóra formált főszereplők a múltban elkerültek. Jerry és kompániája mindig is saját idiotizmusuk börtönében éltek, ennek belátáshoz nyolc év után nem szükséges a börtön konkrét képe. A bűnhődés pedig túlságosan kierőszakolt és kemény volt számukra, és nézők számára is. Soha, semmiért nem kaptak ekkora büntetést, pedig talán rájuk fért volna. Semmiből berobbanó záró képként azonban a zárka hiteltelennek tűnik.

A Félig üresben ezzel szemben David egy epizódon belül akár többször is megbűnhődik. Folyamatosan ismétlődő – szételemzett, de sosem elég őszinte – bocsánatkérései toposszá válnak. Minden epizódban közellenséggé csupaszodik, a meneküléshez azonban nem elég talpraesett. Az emberi átlag, a tömeg hangja pedig ránehezedik, és érvényesíti akaratát. A büntetése pedig a lehető legszörnyűbb mindközül: továbbra is el kell viselnie az embereket maga körül. A Félig üres moralitása épp ezért egyértelműen derűlátó.