Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Vagy nem követted kellő figyelemmel Fenyő „-gyilkosság” János méltán neves kiadójának, a VICO-nak egykori kiadványait, vagy nem ismered eléggé Martin Scorsese-t. A szerte földön Vice Squadként (kb. erkölcsrendészet) ismert filmet Fenyő becsapós – finomkodó, de azért egyértelműen erotikus filmet sejtető – címmel jelentette meg, ami valószínűleg nem győzte meg az érdemeiről azon keveseket, akik a VICO-n keresztül jutottak hozzá ehhez a thrillerhez. Amely ugyan valóban prostituáltakról szól, de leginkább a gyötrelmeikről, szerelmet pedig végképp nem árul benne senki.
Ami Scorsese-t illeti, ő egy megbízható helyről származó anekdota szerint a nyolcvanas évek elején azzal bizonygatta a Paramount elnökének, Dawn Steelnek az Oscar-díjról döntő Filmakadémia „puha” voltát, hogy megemlítette: az abban az évben készült legjobb filmet semmire sem merték jelölni. Ez a film természetesen az anyagilag igen sikeres, de vitatott Vice Squad volt, ami kellőképpen sokkolhatta Steelt, ő ugyanis nem rajongott különösebben a méltatott moziért, és a produceri működése során is előnyben részesítette a Jég veled!-típusú opuszokat a Végzetes vonzerő-típusúakkal szemben.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
A gyermekét egyedül nevelő „Hercegnő”, egy üzletasszonyból lett örömlány egyedül rója az utcákat. A nem túl biztató nevű Ramrod (a szó jelentése: puskavessző) sajátos eszközökkel rendszabályozza a hozzá tartozó, de nem eléggé szófogadó lányokat, köztük Hercegnő egyik barátnőjét is, aki utóbb belehal a fenyítésbe. Tom Walsh nyomozó ráveszi Hercegnőt, hogy segítsen a rendőrségnek tőrbe csalni a szadista stricit, ami sikerül is, a férfi azonban hamar megszökik, és miután fegyvert szerzett, első dolga az ismét a bájait áruló prosti nyomába eredni. Az elkeseredett zsaruk versenyt futnak az idővel: mielőbb biztonságba kell helyezniük a gyanútlan tanút és le kell kapcsolniuk a bosszúra éhes Ramrodot, különben a kínos incidens valódi tragédiával végződik.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
A Hercegnőt alakító Season Hubley játszott a Lolly-Madonna XXX-ben (Richard C. Sarafian, 1973) és az Eladó a szerelemre sok szempontból emlékeztető Kemény pornóvilágban (Paul Schrader, 1979), az utókor azonban minden bizonnyal Kurt Russell első feleségeként fogja számon tartani, akinek két ismert filmjében is látható volt (Elvis [1979] és Menekülés New Yorkból [1981], mindkettő John Carpenter rendezése). Hozzá hasonlóan jó, de nem különösebben emlékezetes alakítást nyújt a nyomozó szerepében Gary Swanson (A csontember – Phillip Noyce, 1999) – csakhogy ez a show egyébként sem róluk szól. Tetszik vagy sem, színészi szempontból a Vice Squad a minden idők legszemetebb stricijét hozó – és mellesleg a főcímdalt is elvonító – Wings Hauser filmje.
Neki köszönhetően lesz a dühös, pszichopata Ramrod magától értetődő természetességgel gonosz és kegyetlen: egy „great villain”, akinek a személyisége megfejthető pszichiátriai előtanulmányok nélkül is, és akitől távol áll az a hókuszpókusz, ami pl. Hannibal Lectert naggyá tette. Az első komolyabb moziszerepében látható Hauser az antagonistát undorító, mocskos, de hihető alakként ábrázolta, akit remekül lehet utálni – olyannyira remekül, hogy a kor legjelentősebb rendezői (Walter Hill, John Milius etc.) később szinte sorban álltak a színészért, ő azonban pozitív szerepeket (is) akart játszani, így A-kategóriás produkciókban gyakorlatilag csak mellékszerepben láthattuk. (Hauserről bővebben a Vice Squaddal rokon A halál művészete apropóján esett szó korábban.)
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Tisztázzuk: a Vice Squad egy B-film, tehát viszonylag olcsón és gyorsan készítették el, ráadásul – hála a témaválasztásnak és a felütésnek – jogosan nevezhető sleazy-nek. Aki nem tolerálja az ilyen mozikat (vagy éppen a sok türelmet igénylő nyolcvanas éveket), ne is próbálkozzon vele. Érdemei viszont így is akadnak bőven, és valószínűleg ez kelthette fel – többek között – Scorsese figyelmét is. Kurvákról szól vagy sem, a valós eseményeket feldolgozó forgatókönyv hatásos, kerüli a kliséket (pl. alig látható meztelenség, sehol egy aranyszívű prosti, de még a stricik se mind ugyanolyanok), és nagyságrendekkel hitelesebb a hasonszőrű exploitation mozik szkriptjeinél. Ez jórészt a stáblistán íróként nem jelölt rendező, Gary Sherman érdeme, aki alaposan felkészült a forgatásra, heteket töltött az LAPD tagjaival, miközben egyaránt megismerte a lányok és a rendőrök mindennapjait. Neki köszönhető az is, hogy a túlnyomórészt egyetlen éjszaka eseményeit feldolgozó mozi minden „olcsósága” ellenére bravúrosan fényképezett és vágott munka.
A korábban főleg Stanley Kubrickkal dolgozó, Oscar-díjas John Alcott által aprólékosan kidolgozott kameramunka (többperces vágatlan felvételek, kizárólag gyertyákkal bevilágított belső stb.) szépen ellenpontozza a kegyetlen, de kivétel nélkül valóságban gyökerező, jórészt eredeti helyszíneken és valószerű fényviszonyok között rögzített jeleneteket. Ráadásul a rendező még azt is fontosnak tartotta, hogy néha kiemelje a filmjét az „erkölcsi mocsárból” és a thriller műfajából: egyes epizódok kifejezetten humorosak, mások a horror vagy western világát idézik, és még a kuncsaftok bemutatásánál is érezhető valamiféle megértő humanizmus. Ugyanis – bár az első megtekintéskor ez valószínűleg nem egyértelmű – Sherman próbált üzenni valamit a filmjével és bemutatni egy szeletet az utca valóságából, igaz, a kritikusok jelentős része félreértette a szándékait, és öncélú erőszakban tobzódó nőgyűlölőként könyvelték el.
Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
A Kőkemény pornóvilágot és A halál művészetét már említettem – előbbi szigorúbb és komolyabb, utóbbi olcsóbb és következetlenebb az Eladó a szerelemnél, de mindkettő hasonló jellegű és figyelemreméltó alkotás. A nagyvárosi éjszaka ábrázolása alapján rokonítható Sherman mozijával Scorsese és Schrader közismert remekműve, a Taxisofőr (1976). (Igazság szerint Schrader rendezői életműve a Kőkemény pornóvilágon túl is gyakran érinti azokat a témákat, amelyek a Vice Squadban hangsúlyosan megjelennek, főleg az Amerikai dzsigoló [1980] és a Könnyű altató [1992].)
A rendőri munka realista bemutatása alapján szóba jöhetnek William Friedkin zsarufilmjei, azaz A francia kapcsolat (1971), a Portyán (1980) és az Élni és meghalni Los Angelesben (1985), a nyolcvanas évek Los Angeles-i alvilágát pedig John Frankenheimer ábrázolta hasonlóan a Tíz másodperc az életben (1986). Clint Eastwood is merített ezt-azt Sherman művéből Az igazság útja (1983) tanúsága szerint (valójában Piszkos Harry e filmben hallható híres aranyköpése, a „Go ahead, make my day!” is Gary Swanson figurájától származik). Egyértelműen az Eladó a szerelem az előzménye Penelope Spheeris 1986-os, Hollywood Vice Squad című, nem túl magasra taksált művének is. Érdemes még megemlíteni Sherman életművének két hasonlóan emlékezetes, de más műfajban fogant darabját is, a Death Line-t (1973), melynek Guillermo Del Toro nagy rajongója, illetve a Lovecraft-i ihletésű Dead and Buried-et (1981).
És ha valaki a Vice Squad abszolút ellenpontjára kíváncsi, nézze meg a Pretty Woman – Micsoda nő!-t (Garry Marshall, 1991). Bár, jobban belegondolva, ezt a művet csak saját felelősségre merem ajánlani…
Az Eltűntnek nyilvánítva rovatunk további epizódjai itt olvashatóak.
