Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy korszak, amikor még nem az Internet segítségével szerezték be a betevő néznivalójukat az emberek, hanem ún. videotékákban, ahol nem lapos lemezek, hanem ún. videokazetták tárolták a filmeket, sorozatokat. A tékák jó ideig tömegével rendelték ezeket a VHS-nek is nevezett ormótlan, szalagos szerkezeteket, a lelkes mozibarátok pedig hosszan keringtek a polcok között, míg a hatalmas és egyre bővülő választékból ráleltek az aznap estére ideális szórakozást biztosító opus(ok)ra. Dolgukat megkönnyítendő a tékások az elöl álló, szemmagasságban lévő polcra tették az aktuális sikerfilmeket, középtájon sorakoztak a már kevésbé érdekesek, alul és hátul pedig mindaz, amit a tulaj a „futottak még” vagy „leszerepelt” kategóriába sorolt. Minél porosabb-pókhálósabb, nehezebben megközelíthető részre merészkedett a vizuális betevőre éhes fogyasztó, annál jobban megnőtt az esélye annak, hogy a már-már igazi sztárnak nevezhető Lorenzo Lamas és Michael Dudikoff világából átkerül egy alternatív univerzumba, ahol Don „The Dragon” Wilson, Cynthia Rothrock és Bruce Boxleitner a húzónév, a sztárrendezőt pedig nem John McTiernannek, hanem George Erschbamernek hívják. Persze nem csak a Zs-kategória prominensei kaptak helyet az alsó és hátsó polcokon, kerülhetett oda gyorsan bukó sorozatok első évadja, eladatlan pilot, alig játszott mini-sorozat, obskurus rajzfilm, neves rendező ismeretlen (tévé)filmje, egykorvolt sztár visszatérési próbálkozása, szenzációhajhász dokumentumfilm, független fesztiválok díjazottja, vagy éppen olyan A-kategóriás sikermozi, amire túl hamar unt rá a közönség.
Ma már a lemezeket kínáló tékák is elég ritkák, nemhogy az olyan helyek, ahol olcsón kölcsönözhető mozgóképeket tárolnak ipari mennyiségben, meg aztán a DVD-kiadók is sokkal alaposabban szűrik a mindenkori filmtermést imádnivalóan felelőtlen elődeiknél, és ugyan az Interneten rengeteg dolog elérhető, azért még mindig nem minden…Okkal hiányoznak a régi kölcsönzők, még ha bizonyos szempontból temetőként is funkcionáltak. De vajon kincseket tárolnak azok a 20-30 éves, talán soha ki nem vett szalagok, amiktől jó ideje már következetesen csak megszabadulni próbálnak egykori lelkes beszerzőik? Természetesen nem, hacsak nem élünk-halunk bármiért, amit a Hálózat TV a műsorára vesz. Ennek ellenére a száműzött kazetták tárolnak érdekes filmeket, és nem egy olyat is, ami több szót érdemel a puszta említésnél. Mint ez.
Ha fel akarnám sorolni A halál művészete hibáit, nem lenne nehéz dolgom: túlzó zenehasználat, rossz színészek a mellékszerepekben, stiláris problémák, elhasznált klisék, a nyolcvanas évekből ismerős legbénább megoldások, fájdalmasan gyenge (főleg akció)jelenetek, gátlástalan hatásvadászat, és persze leginkább a nyilvánvaló pénzhiány, amiből a felsoroltak jó része is következik. Csakhogy éppen a pénzhiány, a vállalt „B-filmesség” az egyik, ami rokonszenvessé teszi Wings Hauser (színészként: A bennfentes, Rubber) munkáját. A másik pedig a tehetség, ami a sok hiba mögül is képes megcsillanni, és összességében szerethető, védhető mozivá teszi ezt a Hollywood-Alsón készült produkciót.
„Sleazy” – a szó jelentése „szakadt”, „gyenge”, „rossz minőségű”, de a filmek világában a kifejezetten olcsó, igénytelen, szexet (és esetleg erőszakot) tartalmazó filmekre, kb. a szennyre utalnak vele. A halál művészete is könnyen sorolható ebbe a kategóriába, tipikus alsópolcos, későestitévézős alkotás, néhány körülmény mégis kiemeli a társai közül, és a maga módján emlékezetes filmmé teszi. Az egyik ilyen „körülmény” maga Hauser, aki saját bevallása szerint a forgatókönyvet is írta (a stáblistán Joseph Merhi producer neve olvasható), így egyértelműen ő a film legfőbb alkotója: rendező, író, főszereplő és egy betétdal előadója (!) egyszerre.
Ami a színész Hausert illeti, ő kb. úgy néz ki, mint Michelangelo Dávidjának gonosz bátyja. A vázlaton még többé-kevésbé jóképű, nagydarab férfi, csakhogy a vonásait már – finom szobrászkezek helyett – a mester rosszkedvű tanítványai faragták ki, szenes vasalóval (aki a reneszánsz klasszikusra jobban emlékeztető „javított kiadásra” kíváncsi, vessen egy pillantást a művész fiára, Cole Hauserre). A szerep, amit rendezőként önmagának osztott, meglehetősen sablonos, mégis megvan benne a szükséges „plusz”: egy kemény, alkoholt és nőket egyaránt kedvelő zsarut alakít, aki részben személyes okok miatt ered egy gyilkosságsorozat nyomába. A nem túl fantáziadús Jack névre hallgató nyomozót egyrészt a szövege teszi érdekes figurává: folyamatos kommentálja a környezetében zajló eseményeket, hosszan elemzi a férfi-nő viszonyok elkorcsosulását, fekete humorú megjegyzéseket tesz. Másrészt nem elhanyagolható mértékben árnyalja a karaktert, hogy a férfias Jack minden hátsó szándék nélkül segít a menekülő tiniknek, plusz a magánéletben rendszeresen kiszolgáltatott szerepbe kényszerül, miután a barátnője – akinek sem a nevét, sem a foglalkozását nem ismeri! – finom szadomazochista játékokra „kényszeríti”, vagy éppen szelíden felszólítja rá, hogy elégítse ki a szájával... Hauser jól hozza a szerepet, de tény, a képességeiből sokkal több is telne, ez a figura az érdekes nüanszok ellenére nem szolgál számára különösebb kihívásokkal.
A forgatókönyvíró Hauser már jóval komolyabban vette magát, és egész érdekes hibridet hozott össze neo-noirból, snuff filmből és Hollywood-szatírából – mindezt szűk 10 évvel a hasonló karakterű, de jóval drágább 8mm előtt. A sztori mélyén, a jobbára sablonos nyomozósdi-üldözősdi mögött egyszerre ismerhetünk rá a negatív szereplőkben arra a gonoszságra, amely szexuálisan használja ki a sztárkarrierre áhítozókat, és arra, amelyik valakit alkalmassá tesz valakit egy embertársa megölésére és ennek filmen való rögzítésére. Ám hogy még ez se legyen ennyire egyszerű, az író Hauser egy különösen perverz vonással gazdagítja gyilkosai karakterét: nem egyszerűen csak meggyilkolják becsapott, kiszolgáltatott áldozataikat a kamera előtt, hanem egyenesen ismert filmek (pl. Psycho, Szarvasvadász) haláljeleneteit játszatják újra velük. Beteg tisztelgés az Álomgyár előtt, amely persze maga sem sokkal erkölcsösebb a halálpornósoknál, éppen csak jobb a marketingje.
A rendező Hauser nem annyira profi, mint a színész Hauser, és jóval kevésbé ambiciózus, mint az író Hauser, mégis képes meglepően magas színvonalat hozni, legalábbis a játékidő jelentős részében. Hármójuk közül neki van a legjobb kifogása az egyenetlenségekre: a színjátszáshoz „csak” tehetség kell, a papír bármit elbír, egy hatásos akciójelenethez viszont ugyanarra van szükség, mint a háborúhoz. Pénz, pénz és pénz. Miből volt igen kevés a forgatáskor? Pénzből, pénzből és pénzből. Az üldözések szemmel láthatóan gerilla-módszerrel rögzített „lopott” felvételek, a szexjeleneteket sem kellett volna erőltetni (emlékeztető: Hauser nem igazán szép ember, inkább csak egy szép ember paródiája – sajnos meztelenül sem túl vonzó látvány, legyen bármilyen kívánatos is a partnernője), a játékidő maradékában viszont a rendező képes kellemes meglepetéseket okozni. A snuff jelenetek elég felkavaróak és ötletesek, az epizodisták egy része is jó formát hoz (különös tekintettel az Oscar-jelölt Michael J. Pollardra), ráadásul Hauser energiájából még olyan rokonszenvesen szürreális jelenetekre is futotta, mint amikor a lehangolt főszereplő a tengerparton, kabátban és fürdőgatyában tequilával itat egy nyulat…
A halál művészete sem jelentős, sem mesteri mozinak nem nevezhető, a remekmű kategóriájától is kifejezetten távol esik, mégis figyelemreméltó és értékes munka, minden hibájával és ellentmondásával együtt. Amerikai közönségfilm létére érdekes gondolatokat vet fel Hollywooddal összefüggésben, ügyesen használja a noir kliséket (miközben túl is lép rajtuk), egészséges arányban tartalmaz humort és erotikát, karakteresek a főszereplői… Szép teljesítmény egy alsópolcos filmtől, amitől valószínűleg sohasem vártak el többet annál, hogy behozza az árát, és lehessen adni a tévének meg a tékáknak.
("Alsópolcos" filmekről korábban itt és itt írt értekezett a szerző.)
