Korunk emberét a klímaváltozás és a terrorizmus mellett a szép csendben állandósuló pénzügyi válság tartja leginkább rettegetésben. Az első két fenyegetés nagyszabású képekkel és epikus történetekkel illusztrálható, azaz a film képes a velük kapcsolatos frusztrációk kibeszélésére. A virtuálisan létező adathalmok és láthatatlan pénzmozgások hatásos mozgóképes feldolgozása azonban igen nehéz feladat. A rejtélyesnek tűnő monetáris folyamatok steril üvegpalotákban, monitorokon és grafikonokon zajlanak, ám az esetleges negatív következmények a mindennapokban is egyre markánsabban éreztetik a hatásukat. A megtakarításukat, vagyonukat vesztők  természetesen szeretnének azonnal arcokat társítani a sorsukat alakító komplex eseményekhez: a népharag kezdetben az egzotikusan csengő “bróker”, a negatívabb “spekuláns” ellen irányult, ma azonban már egyértelműen a bank, az ott dolgozó csúcsbankár vált minden rossz forrásává. Korántsem véletlen, hogy a lelketlen pénzember egyre gyakoribb vendég a vásznakon.

A fenti jelenség tünetei nemcsak a végletekig átpolitizált magyar közbeszédben, de szerte a világon megfigyelhetőek. Gordon Gekko utódai ma ismét a romlás, a szipolyozás és gátlástalan profithajhászat hús-vér szimbólumai. Az eszkalálódó krízist a pénzügyi vezetők személyes felelősségével kapcsolatba hozni természetesen a legkevésbé sem alaptalan felvetés, ám a világ sorsát markánsan befolyásoló probléma ilyen sarkos leegyszerűsítése legfeljebb egy szórakoztató filmben fogadható el, de egy percig sem vehető igazán komolyan. A feszes politikai thrillereiről és éles társadalomkritikájáról ismert Costa-Gravas új filmje alaptémájával visszatükrözi ugyan korunk bankellenes hangulatát, az ezzel kapcsolatban felbukkanó vaskos közhelyeket a rendező mégsem képes átlépni. Mivel nem keres ellentétes nézőpontokat, nem villantja fel a bonyolult kérdéskör kínzó ellentmondásait, a Bennfentes játék kizárólag feszültségoldó fikcióként, indulatokat levezető fantáziaként működik.

Már a film eredeti, Marx főművére rímelő címe (Le Capital) is sejteti, nem objektív elemzés, nem kimért, távolságtartó állapotfelmérés, hanem egy ideológiailag és érzelmileg elkötelezett kiáltvány vár ránk. Costa-Gravas egy percre sem csinál titkot a véleményéből, sokszor egy az egyben a szereplők szájába adja azokat az ismerős szlogeneket, melyek a tüntetők plakátjairól már ismerősek lehetnek. A “gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek” és a “kiszipolyozzák a kisembert“ elcsépelt kinyilatkoztatásai mellett a rendező sajnos még az “olyanok, mint a Maffia” buta hasonlatát is ellövi. A bankokkal elégedetlen, a pénzügyi rendszert ösztönösen elutasító nézőnek nyilvánvalóan szimpatikusak ezek a nem túl cizellált összegzések, az egyszavas válaszokkal elégedetlen, az érvekre, vitákra kíváncsi néző azonban csalódni fog.

Costa-Gravas adós marad a mélyebb megfigyelésekkel és elfelejti alátámasztani, indokolni a véleményét, illetve adós marad a felmutatott rendszer vizsgálatával. Kiindulópontja alapján a bankárok játékosok, akik a hatalomért és a pénzért mindenre kaphatóak, és akiket már az állam, a morál és a lelkiismeret sem korlátozhat többé. A Bennfentes játék e frázisai ugyanúgy üresen kongó klisék csupán, mint a lelkét áruba bocsátó fiatal igazgató, a testét gazdagoknak áruló szupermodell, vagy a cinikus és gátlástalan amerikai befektető karakterei. Costa-Gravas figurái néhol már-már parodisztikusan kétdimenzióssá válnak: a lefekvés előtt Mao-t idéző feleség, a balos nagybácsi vagy a véres videójátékokkal játszó, kommunikációra képtelen gyerekek egy-egy sommás ítélet végtelenül egyoldalú megtestesülései.

A filmet megtörő fantázia-szekvenciák és a negyedik falat áttörő keretezés csak tovább fokozza az erősen didaktikus fogalmazásmódot. Bár a Bennfentes játék felkavaró állapotfelmérésként, e sajátos mikrovilág frappáns bemutatásaként nem működik, csavaros és stílusos antikapitalista fikcióként kimondottan kellemes szórakozás. A forgatókönyv a klasszikus királydrámák és a sikeres vállalati thrillerek ötvözéséből született, a történetben bank helyett bármilyen más cég vagy diktatórikus állam is szerepelhetne, itt ugyanis a hatalomról, illetve annak megszerzéséről és megtartásáról van szó.

A kiváló színészgárda teljesítménye szerencsére jótékonyan ellensúlyozza a gyengébb párbeszédeket: a hazájában komédiásként ismert Gad Elmaleh kitűnően alakítja a jó és a rossz között ingadozó főhőst, Gabriel Byrne rutinból hozza az ördögi manipulátort, de Céline Sallette is képes életre kelteni a kiutat kínáló írónő kissé könyvízű karakterét. Costa-Gravas szépen szövögeti a szálakat, folyamatosan fenntartja a feszültséget és impozáns képeket varázsol elénk, csak épp az aktualitást biztosítani hivatott pénzügyi krízissel nem jut dűlőre. A Bennfentes játék hozza a kötelezőt, és ha nem is kavar majd forradalmi indulatokat, sokakban megerősítheti azt az erősen elnagyolt és divatos prekoncepciót, hogy a felelőtlen bankárok bizony romba dönthetik az életünket. Aki ennél árnyaltabb, pontosabb látleletekre kíváncsi és megismerné a jelenlegi rendszer félelmetes paradoxonait, az inkább a Válság a Wall Streeten és a Krízispont felkavaró pénzügyi drámáit válassza.