Ricky Gervais legújabb sorozata egy zárt kisközösség mindennapjait dokumentálja a szokott ál-valóságshow stílusban. A brit komikus tehát ismét A hivatal jól bevált formulájáról akar lehúzni egy újabb bőrt – gondolhatnánk, és nagyobbat nem is tévedhetnénk. A Derek ugyanis nem az, aminek látszik. Gervais ezúttal olyasmivel próbálkozik, amivel még soha: a védjegyévé vált brutálisan gonosz humort zárójelbe teszi, és lecseréli valami másra.
A Derek egy családias hangulatú, vidéki idősek otthonában játszódik. Főszereplői a „személyzet” tagjai közül kerülnek ki: Hannah, az intézmény aranyszívű vezetője; Dougie, az állandóan zsörtölődő gondnok (Karl Pilkington meglepően profi alakítása); a szexista és alkoholista Kev, aki nem is dolgozik, csak megtűrik az otthonban; és Derek, az általános segítő, aki látszólag maga is ápolásra szorul.
A Gervais által – meglehetősen széles gesztusokkal – alakított figura mentális képességeit illetően kihívásokkal küzd, ami a komikus eddigi munkásságát ismerve előzetesen nem sok jóval – vagy épp ellenkezőleg: jó sok politikailag inkorrekt poénnal – kecsegtetett. A sorozatnak így már a bemutató előtt sikerült jelentős felhördülést okoznia, hiszen úgy tűnt, Gervais a törp mélynövésűek után most a szellemi fogyatékosokban talált egy újabb könnyű célpontot.
Mint kiderült, az előzetes kritikák alaptalannak bizonyultak. Gervais eleve nem kezeli fogyatékosként a hősét, egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha Derek bármiféle gondozásra vagy kezelésre szorulna. A lassúságán ugyan lehet jókat mosolyogni, de Gervais-nek nem célja, hogy nevetségessé tegye. Épp ellenkezőleg: Derek az önzetlen jóság és kedvesség mintaképe; egy olyan végtelenül naiv ember, aki teljességgel mentes minden rosszindulattól és ártó szándéktól. Derek „fogyatékossága” pont az, hogy nem tud – és nem is akar – nem magától értetődő szeretettel és empátiával közelíteni minden szembejövő élőlényhez, legyen szó a barátairól, az otthon lakóiról vagy egy elárvult madárfiókáról. Gervais pedig ezt a forrestgumpi figurát nyíltan példaképül állítja a nézők elé. A mindössze 6 rövid epizódból álló első évadban nem is történik szinte más, csak annak a tételnek az illusztrációja, hogy a társadalom által deviánsnak tartott Derek különb mindazoknál, akik lenézik őt. Gervais ráadásképpen nem rejti el ezt a társadalmi célú üzenetet dupla idézőjelek közé, hanem belemondatja a kamerába a szereplőivel, sőt helyenként érzelmes zenei montázsokkal nyomatékosítja a tanulságot. Ha mindez erősen szentimentálisnak hangzik, az azért van, mert a sorozat valóban ilyen.
Nagyon könnyű lenni Gervais-t hatásvadászattal vagy azzal vádolni, hogy a vitrioltól csöpögő, kegyetlen humorú sorozatai után imázsjavítás céljából készítette el a Dereket – hadd lássák a rajongók, milyen érző szívű ember is ő kíméletlen komikus álarca mögött. Valószínűleg az a vád is megállná a helyét, hogy a főszereplő alakja nem túl hiteles: Derek helyenként olyan ember- és életismeretről tanúskodó bölcsességeket fogalmaz meg, amelyek egy enyhe értelmi fogyatékos kognitív képességein túlmutatnak. Emellett Gervais-t, a színészt is lehet kritizálni: ha nem magára osztja a szerepet, a közönség talán jobban el tudja fogadni ezt a figurát.
A jelek szerint ugyanis eddig nem kirobbanó siker a széria. A Channel 4 ugyan berendelte a második évadot, de a közönség egyre kisebb számban volt kíváncsi az újabb epizódokra. A visszajelzésekből ítélve a többség az Office és a Futottak még… humorát kéri számon, és csak keveseknek tűnik fel, Gervais ezúttal szándékoltan nem csak a rekeszizmokra, hanem a könnyzacskókra is hatni akart. A Derek nagy trükkje, hogy csak akkor működik, ha a néző a játékidő 20 percére hajlandó félretenni a cinizmusát, és elfogadja, hogy Gervais-t semmilyen más szándék nem vezérli, csak az, hogy tudassa mindenkivel: kedvességgel és nyitottsággal viszonyulni a többi emberhez a létező legjobb életstratégia.
Minden apró hibája ellenére az első évad, mint szívmelengető morális tanmese célba ér, olyannyira, hogy egyelőre nem világos, mit lehet még mindehhez a második évadban hozzátenni. Egy biztos: Gervais nem gyáva alkotó. Rácáfolva a rajongók várakozásaira félredobni mindennemű iróniát és cinizmust legalább olyan merész húzás, mint kínos jelenetek bemutatásával feszengésre késztetni a nézőt.