Az ember, aki egy rajzfilmben él - Ricky Gervais-show
„Az elmúlt néhány év során Ricky Gervais, Stephen Merchant és Karl Pilkington összeültek egy sor értelmetlen párbeszéd erejére. Ez is egy közülük.” – így szól az HBO és a Channel 4 koprodukciójában készült a Ricky Gervais-Show felvezető szövege, mely tökéletesen rátapint e nagyszerű animációs sorozat esszenciájára.
Gervais és Merchant a kétezres évek közepe tájékán – a The Office sikere után, az Extras warelőkészületei mellett – kezdték el rádiós pályafutásukat, melyet később már podcast – mobileszközökre ingyenesen letölthető – formában tettek közre. E kezdeti stádiumban a Ricky Gervais-Show még csak Gervais és Merchant spontán beszélgetésein alapult, az áttörést azonban – az akkoriban rádió-producerként tevékenykedő – Karl Pilkington apránként állandósuló jelenléte hozta meg számukra. A program elképesztő sikerének pedig – a Guiness Rekordok Könyvébe is bevonult a legtöbb letöltést jegyző podcast műsorként – főként Pilkington egészen lenyűgöző személyisége, valamint a Gervais-Merchant párossal alkotott kölcsönhatása az oka.
A 2010-től sugárzott animációs Ricky Gervais-Show minden egyes epizódja egy-egy apró, de végtelenül vicces kísérletet ábrázol a podcast múltjából, melyben a veterán humorista páros laborköpenyt öltve vizsgálják a mikroszkópjuk alá taszított Pilkingtont. Ugyanis ez a végtelenül egyszerűnek tűnő manchesteri furkó valami egészen új perspektívát szolgáltat számukra, és ami még fontosabb: a nézők számára is. Pilkington – a látszattal ellentétben igazán összetett – karakterét azonban érdemes jobban körüljárni ahhoz, hogy a sorozat nagyságát érzékeltetni lehessen. Alapvetően olyan imádnivaló, alulművelt és szűklátókörű munkásosztályi fajankó ő, aki saját civilizációs lyukait az internetről szerzett ellenőrizetlen információkkal próbálja meg betömni, általában fergetegesen suta eredménnyel. A sorozat magával ragadó erejének egyik komponense abban rejlik, ahogy Gervais és Merchant – a Pilkington számára ismeretlen – szatíra szellemi fölényének pozíciójából darabokra szedik e végtelenül fásult, örökké elégedetlen, szeretnivalóan mogorva kis ember csökevényes világnézetét. Pilkington pedig a sokszor kíméletlen és durvának tűnő ledorongolást zen buddhista módjára tűri, s ámulatba ejtő lakonikus motyogása közepette próbálja meg újraszervezni kiismerhetetlen elméjének teljesen egyedi érvrendszerét, ami aztán újabb bődületesen őrült anekdotákba, debil elméletekbe, és olykor bájosan tapintatlan és politikailag sem mindig korrekt véleményekben csúcsosodik ki.
Pilkington nem sztereotípia, nem kategorizálható, és nem kitalálható személy. Sokan vádolták meg a szerzőpárost azzal, hogy Pilkington az ő agyszüleményük, hogy idióta értekezései előre szkriptelt szövegek, de ha a Gervais és Merchant által alkotott The Office kényelmetlen humorára pillantunk, nyilvánvalóvá válik a különbség. A hónapokig csiszolt hivatali komédia szövegeinek és szituációinak offenzív, varázslatosan nyers és szatirikus hangvétele távol áll a Pilkington által teljesen spontánul hajigált, minden logikát és adekvát háttérismereteket nélkülöző, rekeszizmokba harapó naivitással és infantilis őszinteséggel prezentált abszurditásoktól.
Mindez pedig minden dramaturgiai kötöttséget nélkülöző kontextusban kerül a néző elé. Attól eltekintve, hogy Gervais és Merchant néha kisebb – de mindig nagyon erős – szkeccseket improvizálnak a Pilkington által éppen felvázolt tömény nonszenre, a sorozat nem épít a kimunkált, tankönyvi humor-képletekre. A fókusz Pilkingtonon van, aki képtelen tízig számolni, mielőtt kimondana bármit is. Nincs még egy ember, aki úgy képes meghökkentően jól időzített, mégis felfoghatatlanul blőd mondatokat kimondani, hogy közben nincs tisztában a saját komikumával.
Az egészben a legnagyszerűbb az, hogy a cinikus, társadalmi- és karakter-centrikus szatírában edzett, kőkemény racionalizmussal megtámogatott profi humorista-páros miként szembesül Pilkington páratlan – nincs rá jobb szó – hülyeségével. Abban, ahogy Pilkington egy kiemelkedő teóriájának hallatán – melynek címe: „Karl Pilkington: A Nadrágok Evolúciója” – Gervais konkrétan leesik a székről a röhögéstől, ott lapul a szeretni való spontán emberi együgyűség által generált totális abszurd diadala a forgatókönyvekre és kontrolcsoportokra épülő sitcomok felett.
A sorozat vizualitása pedig remekül kapcsolódik a Pilkington által előadottakhoz. A Wildbrain stúdió által kidolgozott Hanna-Barbera stílusú flash-animáció egyrészt üdítően referál Gervais azon visszatérő kifakadására, miszerint Pilkington egy rajzfilmvilágban él, és onnan szedi ismereteit (rendszerint tényként kezeli a Flinstones-ban látottakat). Másrészt a karakterek kerekded nosztalgikussága fontos szerepet játszik a Pilkingtont olykor fájdalmasan gyalázó szerzőpáros által keltett esetleges negatív konnotációk tompításában – ami mellesleg megjegyezve csupán biztonsági játék, hisz Gervais, Merchant és Pilkington nagyon jó barátok. Harmadrészt pedig az animáció kitűnően szabadítja fel a Pilkington-világ abszurd szüleményeit (mint például az általa tervezett tökéletes állatot), valamint történetmesélésének illogikusságát és kusza mellékvágányait.
A Ricky Gervais-Show ugyan három hibátlan évad után – egyelőre úgy tűnik – végleg befejeződött, de annak köszönhetően, hogy Gervais eddig egyetlen munkáját sem hagyta elnyúlni, vagy felpuhulni – hisz a The Office és az Extras is csupán két évadot éltek meg – a Karl Pilkingtont bemutató sorozatának távozása is inkább dicsőséges, sem mint szomorú esemény.
Az ember, aki inkább otthon maradt volna – Egy idióta külföldön
Míg a Ricky Gervais-Show bátran vegyítette a digitális rádiózás, a podcast, és az animáció formátumait, addig a szintén 2010-es keltezésű Egy idióta külföldön című sorozatában Gervais az egykamerás komédiák és az ismeretterjesztő dokumentumfilm-sorozatok egyedi kombinációjába bújtatva kísérletezik tovább Pilkington személyével. A három évadot – pontosabban két teljes- és egy három részes különkiadást – megélt sorozat sajátos koncepciója egyszerűségében és rosszindulatúságában felemelő. Gervais és Merchant világkörüli útra küldik azt a Karl Pilkingtont, aki a saját, szűkös komfortzónáján belül is folyamatosan csak elégedetlenkedik. Pilkington a saját burkában is kényelmetlenül érzi magát, s Gervais és Merchant erre tesz rá egy jó nagy lapáttal, mikor egy drága, de kifizetődő vicc keretén belül kiküldik szerencsétlent a nagyvilágba. Míg Merchant igyekszik ráébreszteni Pilkingtont, hogy az utazás, mint tapasztalatszerzési forma kitágítja az ember elméjét, addig Gervais csak annyit szeretne elérni, hogy Pilkington – aki a mai napig legjobb barátja – utálja az egészet. Tehát az Egy idióta külföldön mindhárom évada olyan, mintha valaki egy partra vetett halnak próbálná meg megmutatni, hogy milyen szép a siófoki sétány. A sorozat eredetisége (és sikere) pedig pontosan az ilyen típusú bizarr ambivalenciából ered.
Adott először is Pilkington, aki úgy vállalta el – financiális okból kifolyólag – egy ismeretterjesztő műsor vezetését, hogy kifejezetten utál utazni és új dolgokat megismerni. Pilkington egész egyszerűen össze nem egyeztethető a travelogue-formával. Kifejezéstelen, üres tekintete, a látnivalók iránti érdektelensége, rezignált és savanyú hanghordozása, folyamatos elégedetlenkedése teszi őt az ismeretterjesztő sorozatok leghiteltelenebb – szinte parodisztikus – műsorvezetőjévé. Annak ellenére, hogy a sorozat évadai külön-külön tematika szerint szerveződnek (a világ hét csodája, bakancslista, Marco Polo felfedezőútja), Pilkington a legkevésbé e gócpontok iránt lelkesedik. Úgy tud elveszni a nagy egészek miszticizált szépségét leromboló részletekben, hogy azt a Muppet Show karzaton ülő vénemberei is megirigyelnék. Pilkington az egyiptomi piramisokat egy elrontott Jenga-játék eredményének véli, a Machu Picchu-t pedig el sem éri, mert elfárad, és így tovább. Tény tehát, hogy Pilkington a travelogue műsorvezetők mélypontja, ugyanakkor a televíziózás történtének legőszintébb és legegyszerűbb hülyéjeként a megjátszottság, a képmutatás, a hatásvadászat legelemibb formáit sem ismeri, s így elveszettségében és elesettségében is sokkal eredetibb, emberibb – és főként viccesebb – karakter, mint megannyi tucat-műsorvezető a Travel csatornán.
Pilkington idézőjeles műsorvezetése mellett az Egy idióta külföldön különös szerkesztésmódja is közrejátszik abban, hogy a műsor könnyedén válik egyfajta – a posztmodern konnotációkat csak szándékolatlanul érintő – anti-travelogue műsorrá. Ugyanis annak ellenére, hogy a Gervais-Merchant páros által meghatározott tematikák alkotják az epizódok keretét, az egyes részek mégsem csak az antik világ csodáira, a bakancslista pontjaira, vagy Marco Polo állomásaira koncentrálnak. Gervais és Merchant ugyanis kényelmes irodai karosszékükből egy-két telefonnal elintézik, hogy Pilkington ne csak a tematikus, kiemelt látnivalókkal szembesüljön. Ezek a telefonhívások pedig nem részei Pilkington szerződésének, s mindegyik sajgó meglepetésként éri. Az így kialakult mellékutak és epizodikus zsákutcák pedig néha sokkal viccesebbek és érdekesebbek, mint az adott részek apropói – az Egy idióta külföldön így örököl valamicskét a Ricky Gervais-Show áldott céltalanságából is. Pilkington e kanyarok során általában olyan helyeken köt ki, ahol nincs megfelelő toalett (ez a rémálma), ahol furcsa és mégis kedves különcök szörnyű dolgokat esznek, ahol különleges vagy épp teljesen átlagos emberek vezetik be hazájuk szokásaiba. Pilkington csodálatos személyisége pedig e hétköznapi szituációkban bontakozik ki a legjobban – olykor még évezi is őket, mint a bizarr házaspár házi vízilovának simogatását. E szituációkban látszik továbbá a legjobban, hogy Pilkington a Ricky Gervais-Show esetében csupán a verbalitás által definiált karakter-komikuma az Egy idióta külföldön szituáció-orientáltsága során milyen nagyszerűen képes kiegészülni a helyzetkomikummal – elég csak elképzelni példának okáért, ahogy Brazíliában nőnek öltözik, vagy ahogy menekül egy felbolygatott darázsfészek lakói elől. Ez a szintézis azonban abban a jelenetben nyilvánul meg a legjobban, mikor fekete latex búvárruhában baktat el a messzeségbe, el a kamerától, s közben azt mormolja fogai közt, hogy „úgy nézek ki, mint Pókember egy temetésen”.
A koncepció tehát díjnyertes, azonban a megvalósítás néha hagy kívánni valót maga után. Annak ellenére azonban, hogy a sorozat láthatóan túl nagyra duzzadt alapanyagból van – olykor nem túl pontosan – összeollózva, s az operatőri munka is leginkább csak vegyesnek mondható, az Egy idióta külföldön sajátos humorának mozgató rugói szerencsére nem csorbulnak a vizualitás bukkanói miatt.
Az Egy idióta külföldön tehát az alkalmatlan műsorvezetőnek és az összeszedhetetlen mellékvágányok által borzolt random-narratívának köszönhetően válik egy igazán érdekes, eredeti, de mindenekelőtt rendkívül vicces, fonákjára fordított ismeretterjesztő műsorrá.
Megjegyzés:
Annak ellenére, hogy mind a The Ricky Gervais Show-t, mind az Egy idióta külföldönt vetítették magyar nyelvű csatornákon – előbbi az HBO-n felirattal, utóbbi a Discovery és a Discovery Science csatornán szinkronizálva – úgy gondolom, hogy mindkét sorozat csak veszít minőségéből, ha a magyar szöveggel próbáljuk társítani. Gervais és Merchant humora, valamint Pilkington zagyválása sem mindig kompatibilis a magyar nyelv szókészletével, épp ezért a fordítások néha nagyon ki tudják miskárolni az eredeti – és nagyon brit –szövegkörnyezetet, ezáltal pedig olykor e sorozatok lényegiségét teszik tönkre. Aki tud angolul, az tehát e sorozatok esetében előnyből indul.
