Távolabbról szemlélve úgy tűnhet, Tony Stark nem több mint egy modern lovag, aki a fantasztikus örökségét, tudását és pénzét nem kímélve fényes páncélt készít, majd megvédi a Földet a pusztító, gonosz sárkányoktól. Bár kapott vagy szerzett szuperképességek hiányában az álarcos igazságosztók jelentős része vesz igénybe több-kevesebb technikai segítséget, Stark esetében a műszaki intelligencia minden szempontból kulcsfontosságú. A Vasember történetét elsősorban a csúcstechnológia, illetve az eszközöket használó ember ellentmondásos, kínzóan aktuális kapcsolatrendszere varázsolja dinamikussá és érdekfeszítővé. A megfilmesítések remek érzékkel élezték tovább a súlyos dilemmát: a képregény mágneses mellvértje helyett a vásznon megjelenő Tony már csak a testébe integrált reaktor segítésével maradhat életben, de a fénylő henger szép lassan meg is mérgezi a szöveteit. A Vasember létezése, a gép és a szív szimbiózisa egy erősen szimbolikus kérdésre irányítja a figyelmünk: vajon a technika még tényleg minket szolgál, vagy már menthetetlenül függünk tőle?

Kései életművében, de különösen A technológiára vonatkozó kérdés címet viselő híres esszéjében a nagy német gondolkodó, Martin Heidegger is hasonló problémákról elmélkedett. A filozófus sokat idézett érvelése szerint a technikai tudás, a műszaki haladás egy ponton túl már nem egyszerűen az emberiség jólétét, a kitűzött célok elérését szolgálja, hanem olyan általános megértési móddá, gondolkodási modellé fejlődik, amely mentén a saját létezésünket, a valóságot is értelmezzük. Ha a mindent átható technológia gondolkodásmódként és létmagyarázatként egyeduralkodóvá válik, szép lassan kiszorítja az egyéb, alternatív világképeket. A Vasember pontosan a Heidegger húzta kritikus határvonalon egyensúlyoz. Tony Stark sorsa rendkívüli módon függ saját műszaki zsenialitásától, illetve az általa kifejlesztett csúcstechnikától. Az új szuperhőst a technika szülte, az tartja életben, de egyúttal irányt szab későbbi tetteinek, sőt, a formálódó új jellemvonásainak is: a német filozófussal szólva a Vasembert az őt determináló technológia vizsgálatával érthetjük csak meg.

Az eddigi két mozifilm pontosan azt a folyamatot meséli el, amint Tony az őt ért trauma hatására lassan átértékeli a technikához fűződő viszonyát. Stark az afgán barlang mélyén megpillantja az általa létrehozott eszközök valódi természetetét, majd rádöbben, hogy az innováció az alapvető emberi értékek védelmével, az erkölcsi felősséggel is együtt jár. A szabadulása utáni sajtótájékoztatón Tony egyenesen úgy fogalmaz, „kinyílt a szeme” és rájött, többet adhat a világnak néhány felrobbanó kütyünél. A Vasember ennek a változásnak a szimbóluma: a ruha kiteljesíti, felerősíti Tony képességeit, de a képességeit és az érzelmeit nem helyettesíti. Vasemberként Tony maximálisan uralja a technológiát, de ez egyúttal súlyos terhet rak rá, hisz akár az élete árán is meg kell védenie az új fegyver lehetséges áldozatait.

Stark nem a klasszikus értelemben vett szuperhős, de a kezében lévő erőforrások miatt kénytelen olyan döntéseket hozni, melyek nem a páncél, hanem a megváltozó jellemvonásai miatt emelik hérosszá. A Vasember meséjében a technológia negatív következményei végül pozitívba fordulnak: Tony nemcsak jót tesz, de ami még fontosabb, felismeri és megérti a saját szerepét és az azzal járó felelősséget is: a szuperpáncél így annak a metaforája, hogy a technológia és az ember harcából mindig Tony Stark kerül ki győztesen. Van valami megnyugtató abban, hogy mostanság, amikor a baráti beszélgetések helyét az okostelefonok nyomkodása, a valódi élmények átélését pedig a közösségi oldalak virtuális bejegyzései helyettesítik, a Vasember is népszerű. A közönség nem véletlenül találja felemelőnek egy olyan hős meséjét, aki visszaszerezte a technológia fölötti irányítást, és végül megtalálta önmagát.

A teljes cikk a Filmvilág áprilisi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál, vagy a dimag.hu-n!