Új rovatunkban "Eltűntnek nyilvánítva" jeligével minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Könnyen lehet, hogy már hallott róla a kedves olvasó, pár évvel ezelőtt ugyanis megjelent nálunk is a film DVD-n. A kiadványt azóta fillérekért vesztegetik a szupermarketek turkálós részlegein, amiből esetleg arra következtethet az egyszeri bevásárló, hogy egy ZS-kategóriás fércműről van szó. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, a Kameralesre (Peeping Tom) ugyanis pontosan illik jelen rovatunk definíciója: olyan remekmű, amely a körülmények szerencsétlen összejátszásának köszönhetően nem részesült a jól megérdemelt dicsfényből. Illendő azonban egyből hozzátenni, hogy mára a film kritikai rehabilitációja megtörtént, bár a nagyközönség továbbra sem ismeri – és ismeri el – annyira, mint mondjuk az ugyanabban az időben bemutatott, tematikailag is rokon Psychót.
Az, hogy a film nem süllyedt el a teljes ismeretlenségbe, jórészt Martin Scorsesének köszönhető, aki az 1979-es New York-i filmfesztiválon bemutatta egy kópiáját, és a mű nagyszerűségére azóta is minden létező fórumon felhívja a figyelmet. Erre szükség is van, a 19 évvel korábbi ősbemutató során ugyanis a kritikusok finoman szólva is földbe döngölték a filmet, olyannyira, hogy a sajtóvetítést követően a stúdió nem is ragaszkodott hozzá különösebben, hogy moziba küldje. A kudarc egybehangzó vélemények szerint az akkor már méltán elismert Michael Powell rendező (Blimp ezredes élete és halála, Piros cipellők) karrierjét is kettétörte.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Főhősünk egy első ránézésre ártalmatlan, jámbor külsejű és modorú fiatalember, bizonyos Mark Lewis, aki nappal az egyik londoni filmstúdióban dolgozik, mint focus puller, szabadidejében hiányos öltözetű nőket fotóz jó pénzért, éjszaka pedig prostituáltakat és más kiszolgáltatott nőket gyilkol, méghozzá úgy, hogy az ölés aktusát kézikamerájával rögzíti is otthoni magángyűjteménye számára. A visszahúzódó fiatalember mindeközben felkelti egy fiatal lány, a Markkal egy házban lakó Helen érdeklődését, akinek sikerül elnyernie a bizalmát. Mark megmutatja a lánynak azokat a felvételeket, amelyeket még apja készített róla gyerekként; mint kiderül, a biológus végzettségű tudós, fia szinte minden ébren, sőt alva töltött pillanatát rögzítette, különféle pszichológiai kísérleteknek alávetve a kiszolgáltatott gyereket. Csoda, hogy felnőve pszichózisokkal és traumákkal küzdő, kattant voyeur vált a kis Markból?
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Mark Lewist egy osztrák színész, Carl Bohm, eredeti nevén Karlheinz Böhm alakítja, akit az idősebb olvasók feltehetőleg a Sissi-sorozat ifjú Ferenc Józsefeként ismernek. Egy német ajkú színész bekasztingolása meglepő, de annál hatékonyabb húzásnak bizonyult. Böhm enyhe akcentusa, germános külseje és manírjai az elidegenedettség és a rejtélyesség megfelelő auráját biztosították Lewis figurájának, anélkül hogy karikatúrává változtatta volna a szerepet. A Helent alakító Anna Massey talán kevésbé volt ihletett választás, az árnyalt eszközökkel dolgozó Böhm mellett túl színpadiasnak tűnik a produkciója.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Ahogy a Psycho sem csupán egy pszichothiller, úgy a Kamerales sem egy szimpla sorozatgyilkosos film, mi több, a műfaját sem könnyű behatárolni. Powell műve többek közt éppen annak köszönheti eltűnését, hogy évtizedekkel megelőzte korát. Filmje úgy feszeget kényelmetlen, de annál izgalmasabb kérdéseket, hogy közben a korabeli mozgóképes közízlésnek nem tesz engedményeket. Nincs például könnyen szerethető vagy utálható (anti-)hőse. A kolléga, Norman Bates sem éppen egy papírmasé figura, Mark Lewis-t azonban sikerült még nála is árnyaltabb vonásokkal megrajzolnia Leo Marks forgatókönyvírónak. (A hasonló név nem feltétlenül a véletlen műve, bár nincs róla tudomásunk, hogy Marks szabadidejében sorozatgyilkosként tevékenykedett volna.) A nézőnek nem lehet sok kétsége afelől, hogy Mark egy hidegvérű és beteglelkű gyilkos (már az első jelenetben öl), ugyanakkor a múltjának megismerése után nehéz őt igazán gyűlölni, félni pedig már csak azért sem lehet tőle, mert a gyilkosságokat az ő szemszögén – kameráján – keresztül látjuk, így akarva-akaratlan azonosulnunk kell vele.
Powell egy pillanatra sem titkolja, hogy a Kamerales a filmkészítésnek és a rendezői munkának is allegóriája kíván lenni – Mark apját maga Powell alakítja, a gyerek Markot pedig Powell fia –, de egyben a nézőnek is tükröt tart azzal, hogy Mark beteges voyerizmusa és a filmet (ezt a filmet) néző publikum perverz (?) kíváncsisága közt is párhuzamot von. A meztelen és a véres jeleneteket a cenzúra egyébiránt kivágatta a filmből, így az nem az explicit képsoraival, hanem a bevett műfaji konvenciók megtagadásával hozta ki sodrukból a korabeli kritikusokat. És ez Powellt joggal töltötte el büszkeséggel. A Kamerales – néhány színészi alakítást leszámítva – ráadásul ma sem tűnik avíttnak, sőt a kamerás mobilok, a found footage-filmek és a valóságshow-k korában talán még aktuálisabb is, mint 50 éve.
