Új rovatunkban "Eltűntnek nyilvánítva" jeligével minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Jelen esetben nincs különösebb oka annak, hogy ez a film elkerülte a nézők jelentős részét: miután egy „kicsi”, független produkcióról beszélünk, amiben nem játszanak nagy sztárok és nem céloz meg széles közönséget, igazán nem meglepő, hogy az ínyenceken kívül kevesen ismerik. Saul Rubinek műve az ún. poszt-tarantinói korszak – látszólag – jellegzetes darabja (konkrétan olyan, mintha a Ponyvaregény lábmasszázsról csacsogó bérgyilkosainak vágatlan snittjét bontották volna ki az alkotók), ami szintén nem sokat kedvezhetett a befogadásának: a kilencvenes évek közepére a közönség és a kritikusok egyaránt torkig voltak a mókás bűnözőkről szóló mozikkal (maga Tarantino is új utakat keresett a Jackie Brownnal). A „kópiákat” automatikusan szelektáló mechanizmusnak köszönhetően több jobb sorsra érdemes mozi is elvérzett a kasszáknál – a Jerry és Tom volt az egyik. A szakma azonban nem hagyta ennyire könnyen magát: a filmet jelölték a Sundance filmfesztivál fődíjára, és az a kevés kritikus, akihez eljutott, elismerően nyilatkozott róla (valószínűleg ennek is köszönhető, hogy kis hazánkban is bemutatták a tévében, illetve elérhető DVD-n).
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Hát nem egy egérről meg egy macskáról. Tom (a producerséget is vállaló Joe Mantegna) középkorú bérgyilkos, aki szárnyai alá veszi Jerry-t (Sam Rockwell), az ifjú tehetséget – miközben mindketten egy használt autókereskedés alkalmazottaiként dolgoznak. Mester és tanítvány különös barátsága tulajdonképpen egy hosszú, 10 évet felölelő flashback keretében bontakozik, amelynek majdnem mindegyik epizódja 1-1 – lehetséges – áldozathoz (többek között William H. Macy, Ted Danson, Peter Riegert) kapcsolódik, de fontos szerepet kap az események alakulásában két főnökük (Maury Chaykin, Charles Durning) is.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Persze: mindenki. A színészgárda nagyon erős ebben a filmben, ami biztosan nem független attól a ténytől, hogy maga a rendező is ismert karakterszínész – ő alakította a Gene Hackman minden szavát leső ponyvaírót a Nincs bocsánatban, feltűnt kábszeres producerként a Tiszta románcban, ügyvédként a Hiúságok máglyájában, többször dolgozott vele Oliver Stone (a Tőzsdecápákban és a Nixonban), illetve Roger Spottiswoode (két tévéfilmben). Rubinek pontosan tudta, melyik szerepre ki a tökéletes színész, így gyakorlatilag minden egyes választása telitalálat, különös tekintettel az akkor még nem túl ismert, egyik első főszerepét alakító Sam Rockwellre (Hold), és a nemrég elhunyt, kétszeres Oscar-jelölt Charles Durningre (Aranyoskám, Lenni vagy nem lenni, Kánikulai délután).
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Még csak most jön a lényeg! Mint mondottam volt, ez a film első pillantásra amolyan olcsó, független Tarantino-kópia, ami annyiban igaz is, hogy hivatásos bűnözőket láthatunk szokatlan helyzetekben, némi erőszakkal és fekete humorral megspékelve á la QT, de a lényeg távolról sem ez. Az őrült videótékással ellentétben a huncut szemöldökű rendező (és a forgatókönyvet saját darabjából megíró Rick Cleveland) elsősorban nem a filmtörténetben végzett búvárkodására és az exploitation hagyományokra támaszkodik, a megközelítésmódjuk sokkal finomabb, artisztikusabb, és feleannyira sem hatásvadász. Hivatásos előadó létére Rubinek nagy hangsúlyt fektetett a technikára, elsősorban a folyamatos kameramozgással rögzített hosszú felvételekre (némelyik többperces snitt láttán még Tarr Béla is elismerően biccentene), és a jelenetek közötti átmenetet is konkrét vágás nélkül, egy különleges vizuális truvájjal oldotta meg, amiktől a filmje egyszerre kelt színpadias hatást – híven a gyökereihez – és válik valódi moziélménnyé. (A különleges hatást erősíti, ha észben tartjuk: egy-egy ilyen felvétel nagyon megerőltető a színészek számára, hiszen véletlenül sem ronthatják el a szöveget és pontosan fejben kell tartaniuk az elpróbált koreográfiát, különben kezdhetik elölről az egészet.)
A másik fontos összetevője a Jerry és Tomnak az inkább európai filmekből ismerős melankólia, ami szintén idegen Tarantinótól, viszont akár olyan rendezőket is eszünkbe juttathat, mint az ugyancsak egyedi humor/spleen aránnyal dolgozó Jiří Menzel (az ő életművében is gyakran kerülnek a kamera elé groteszk pillanatok, illetve kisszerű figurák a nagy események előterében), vagy éppen a színpadi szerzőként is ismert David Mamet (akinek több kedvenc színésze felbukkan a filmben). A szereplők mindennapi figurák, akik éppenséggel egy erőszakos és véres szakmát űznek, ráadásul azt is csak másodállásban. Napközben kisvárosi, alsó-középosztálybeli átlagemberek, a telefont őrzik, gyereket nevelnek, udvarolnak, autót árulnak, aztán egyszer csak jön egy meló, ők pedig pontot tesznek egy olyan ügy végére, aminek még a hátterét sem is ismerik igazán. A családi és erkölcsi problémákkal viaskodó, pletykáló és vicceket mesélő figurák mögött felsejlik az amerikai történelem egy szelete, illetve annak ironikus olvasata (pl. megtudhatjuk, ki és miért ölt meg olyan ikonokat, mint JFK, Marilyn Monroe vagy Elvis Presley). A zene sem éppen a mainstream netovábbja: többek között Tom Waits és Muddy Waters szolgáltatja a hangulatot tökéletesen szolgáló muzsikát.
Ami a mozi velejét illeti, a Jerry és Tomban tulajdonképpen két értékrend feszül finoman egymásnak: a régimódi profié (Tom) és a forrófejű fiatalé (Jerry), akik ennek ellenére nem különböznek annyira egymástól, és elkerülhetetlen, hogy a sorsuk is azonos legyen (bár a finálé még ennek ismeretében is tartogathat meglepetést). A sztori vállaltan vékonyka, a hangsúly a karaktereken van, de az ő viszonyaik alakulásában is leginkább apró variációk és jelzések igazítják el a nézőt. A nyers erőszak képeivel, élet és halál kérdéseivel azonos hangsúlyt kapnak a triviális apróságok, ami megnehezíti a műfaji besorolást: egyszerre dráma és vígjáték, thriller és noir, szatíra és karakterrajz, de egyik sem igazán. Ez persze még nem baj, az viszont már igen (és ez a film szinte egyetlen nagyobb, ám távolról sem súlyos hibája), hogy Rubinek nem hatol túl mélyre, nem hozza igazán közel a figuráit – igaz, ez talán már igazságtalan elvárás is lenne egy elsőfilmestől, aki egyébként minden területen fölényes magabiztossággal teljesít.
Mindent egybevetve a Jerry és Tom egy remekül megoldott, elgondolkodtató és szórakoztató mestermunka, amit fájdalmasan kevesen ismernek, ők viszont túlnyomórészt szeretik is. És ha mindez nem lenne elég, ejtsünk pár szót a magyar vonatkozásokról is! A cselekmény fő helyszíne bizonyos Kovachy kereskedése, az elsőosztályú operatőri munka pedig Atom Egoyan állandó munkatársa, Paul Sarossy tehetségét dicséri. A cseh új-hullám világa találkozik a Ponyvaregényével egy remek színészekkel és jelenetekkel teli, hazai vonatkozásokkal is bíró kanadai-amerikai produkcióban. Mi kell még?!
Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
Bár egy fokkal szigorúbb alkat, az említett Mamet sok remek filmet írt és rendezett, amelyek a Jerry és Tomhoz hasonlóan nem kapták meg a megérdemelt elismerést, pl. Edmond, Amerikai bölény, Játékos végzet, Ennyi! Érdemes egy próbát tenni a Tarantino-utánzatnak elkönyvelt mozik közül az Acélvárossal is. Jóval erősebb noir-érzékenységgel ugyan, de a Jerry és Tomra hajaznak John Dahl művei is, akitől főleg a Piás polák bérgyilkos, a Pókerarcok, a Végső csábítás, a Red Rock West... Amikor egy bérgyilkos is több a soknál és az Ölj meg újra! figyelemreméltó. Különböző generációba tartozó bérgyilkosok közös kalandjairól mesél a remek, francia Mesterfogás, és Richard Donner kevésbé remek, de azért szerethető Bérgyilkosokja. Az élet nagy kérdéseit megtárgyaló barátok témájának (totálisan akciómentes!) alapfilmje a Vacsorám Andréval...
Viszont a Tom és Jerry rajzfilmek közül szigorúan csak azokat ajánlom, amiket a Hanna–Barbera páros készített 1957-ig!
