Az HBO által bemutatott Enlightened (Megvilágosultam) egy egészen lenyűgöző idegösszeomlással indít. A nyitóképen a sorozat főszereplőjével nézünk szembe, aki dühtől rázkódva, arcán szétmázolt sminkkel zokog a vécén ülve. Ahogy kiront a mosdóból, az arcán szétfolyt festék már inkább harci dísznek tűnik. Amy Jellicoe elkeseredett haraggal ront rá főnökére, aki bújtatott viszonyuk lezárásaként leminősítette és megtagadta őt. A jelenetsor az Abaddon vállalat (görög, jelentése: „a pusztítás helye”) egyik liftjében ér véget, ahol Amy az előle menekülő osztályvezetőre úgy nyitja rá az ajtót, ahogy azt utoljára Jack Nicholson tette a Ragyogásban. Bosszúszomjas, állati vicsorát azonban egy egészen ellentétes hangulati minőség váltja ezután fel. Amy egy óriásteknőssel úszik Hawaii partjainál, s élete itt, egy dühkezelési program keretén belül fordul fonákjára. A meditációk, a jóga, a new age mantrák, és az életvezető könyvek segítenek számára teljesen másként látni önmagát, és a világot. Újult erővel, elhivatott környezetvédő életfelfogással indul vissza az Angyalok Városába, azzal a céllal, hogy újra munkába álljon a cégnél. Azonban a hawaii ukulele-lírára ellenpontként rávágott Los Angeles-i forgalmi dugó kakofóniája nyilvánvalóvá teszi, hogy Amy üdvösségkeresése számos akadályba fog ütközni.
A sorozatot megalkotó – és minden epizódot íróként jegyző – Mike White már 2007-es, A Kutya éve című filmjében is egy olyan nő történetét mondta el, aki a maga elidegenítően suta, mégis vonzóan vicces módján próbál meg nagy horderejű változásokat elérni az őt körülvevő világban. Azonban White Amy Jellicoe karakterével még komplexebb jellemrajzot alkotott meg, mely üdítően frissnek mutatkozik a hasonló sorozatok hőseivel összevetve. Amy ugyan beleillik az olyan szenvedő karakterek sorába, mint az elégedettséget sikertelenül kutató Don Draper (Mad Men), a végtelenül keserű Louie (Louie), az Office első évadaiban Pam szerelméért harcoló Jim, azonban White hősnője mégis meglepően eltér tőlük. Amy olyan kitaszított, akit elvakít saját küldetéstudata, a hirtelen jött megvilágosodás vélt vagy valós szellemisége. Naivaként pedig csak jót akar, mikor egy megbeszélésen felhívja a vezetőség figyelmét a vállalat környezetszennyező tetteire, akik ezután a háta mögött kinevetik. Érveivel egyetlen jóérzésű környezettudatos ember sem ellenkezhet, ugyanakkor rögtönzései során hibát-hibára halmoz, miközben saját bájos téveszméivel és az emberekbe vetett túlzó hitével a korporatív szféra porcelánboltjába tévedt elefántnak tűnik. Amy mindemellett azonban önzetlen és gondoskodó, őszinte és hűséges karakter. Laura Dern pedig – aki a sorozat társszerzője is – egészen döbbenetes alakítást nyújt ebben a végtelenül komplex szerepben. Az általa megformált Amy neurotikuságtól mentesen válik egyfajta társadalomból kivetett őrült idealistává, kinek egyetlen komoly bűne az, hogy képtelen adekvát módon kezelni és kommunikálni saját lelki felemelkedését.
A Megvilágosultam egy olyan karakter tanulmánya, aki megfizet túlzott törődéséért, és Dern ezt a szerencsétlen, önismereti-, morális-, és társadalmi próbatételektől csapzott ízig-vérig modern nőt a lehető legprecízebb pszichológiai részletekig – az ironizálást és a szatírát tudatosan kerülve – építi fel. Szánalommal vegyes szimpátiát keltő viselkedésmintái pedig úgy válnak az Enlightened finom humorának forrásává, hogy nem sértik meg e heves, magabiztosnak tűnő, de nagyon is törékeny karakter konzisztenciáját. Egy olyan bolond szent ő, akit nehéz igazán szeretni vagy teljesen megérteni, mégis tiszta szívből lehet érte szorítani. Amy Jellicoe tehát egy élő és lélegző dichotómia. Tud nagyon buta, befolyásolható és fafejű lenni, amit gyermeki lelkesedése és az elérhető változásba, a teljesebb és élhetőbb életbe vetett hite tesz még sajnálatosabbá. Ugyanakkor kompetens üzletasszony, aki mikor kiderül, hogy az Abaddon nem tartotta üresen a székét, egy lehetséges per képét felvázolva könnyedén megzsarolja volt munkaadóit, akik ezért alamizsna-állásként a – wellsi konnotációkkal társuló – mélyföldszinti informatikai osztályra deportálják, ahol hirtelen Mike Judge Hivatali patkányokját idéző megkeseredett jellemekkel kerül egy légtérbe.
White karakterrajza nem a verbalitásra épül, így Amy karakterének vonásai a mellékszereplőkkel történő viszonyaiban válnak leginkább tapinthatóvá. Az ő ijesztően lelkes őszinteségére adott reakciókban válik láthatóvá a valóság: az emberek nem hisznek a megjavulásban, a változásban és a változtatásban, viszont az optimistákat rezzenéstelen arccal közösítik ki. Az ebből a kényszerű magányból eredő szomorúság és harag pedig ott van Dern minden pillantásában. Amy felnyílt harmadik szeme és zöld-aktivizmusa nem álca, de mindenképp valami félkész állapot, s épp ezért lenyűgözőek azok a pillanatok, mikor elragadóan lelkes, mégis üres mosolyában Dern egy pillanat alatt érzékelteti a karakter alapvető csalódottságát önmagában és világában. A Megvilágosultam – mondhatni – semmi másról nem szól, mint ahogy Amy ezt a csalódottságot kezeli.
White továbbá Amy konstans narrációjával árnyalja szereplője képét. A sorozatokban megszokottakkal ellentétben Amy narrációja nem az expozíciót, nem a karakter érzéseit vagy motivációit segít megérteni, hanem egyfajta meditatív hangulati minőséget húz a történtek alá. Ezek a new age gondolatok és kérdésfeltevések hol ellenpontozzák Amy dühkitöréseit és bánatát, hol saját magának felmondott motivációs beszédekké válnak, hol pedig aláhúzzák Amy nyugodt elhivatottságát. Ugyanakkor a narrációból áradó folyamatos békesség és megértés hosszabb távon mindig Amy sikertelenségével kerül kontrasztba. A hangulati minőségek e konfrontációja pedig remekül világít rá a Megvilágosultam kitűnően megformált kettősségére. White és Dern sorozata ugyanis úgy fejti fel a legszomorúbb, legfájdalmasabb identitásállapotokat, hogy közben mindvégig üdvözítő élmény marad.
A sorozat eddigi két évada két különböző történetmesélési módot használ. White az első évadban egy lassú folyású, kontemplatív megközelítést alkalmaz, mely tökéletesen megfelel Amy megvilágosodásának bemutatásához. Tíz tökéletesre csiszolt meditatív epizódban bomlik itt ki Amy egészen sajátos idealizmusa. White következetesen mélyíti el Amy és a cég ellentétét, valamint ezzel párhuzamosan nyitja meg az új kapcsolatok szálát is. Amy drogos ex-férje, Levi (Luke Wilson kitűnő alakítása) és édesanyja (Diane Ladd) mellett ekkor kerül a képbe a mimóza informatikus Tyler is (White, mint a sorozat legszerethetőbb karaktere), akivel Amy apránként szövetségre lép. White pedig egyre fokozatosabban mélyíti el e mellékszereplők jellemét. Leginkább talán az Alexander Payne filmjeiben látott epizodisták jellemfejlődéséhez hasonlítható az, ahogy White egyre több- és több dimenziót ad eleinte sablonosnak tűnő karaktereihez. Annak ellenére, hogy az első évad minden egyes epizódja egy-egy novellisztikus gondolatsor, melyek Amy saját kis utópiájának egészére világítanak rá, White egy ízben egészen nagyszerűen szegi meg saját narratívájának szabályait. A Megvilágosultam elbeszélésmódja nem használ mellékszálakat, és épp ezért hökkenti meg a nézőt annyira az első évad azon epizódja, mely Amy karakterét csupán keretként használja édesanyja egy napjának bemutatásához. White úgy képes itt beszélni az anya és lánya közti viszonyról, hogy az egyik tényező – ráadásul a főszereplő – hiányállapotával szembesíti a nézőt. A jelenetben, melyben Helen találkozik a sikeres, unokával megáldott, és sajnos dicsekedő kedvében lévő régi barátnőjével, ott lapul az anya csalódottsága lányában.
Az első évad lassú és néha elmélázó folyásával ellentétben a második széria sokkal inkább koncentrál a cselekményre. Amy – Tyler segítségével – a pincéből intézett hacker-támadások során olyan dokumentumokat lop el a cégtől, melyek bizonyítják annak bűnösségét. Ezek a dokumentumok eljutnak egy oknyomozó riporterhez (Dermot Mulroney), akibe Amy bele is szeret. Amy idealizmusa materializálódni látszik, körvonalazódik hadviselésének tervrajza, s annak ellenére, hogy a cselekmény egy sokkal dinamikusabb, ökológiai-thriller elemekkel is eljátszadozó Dávid és Góliát harcot ölel fel, White nem hagyta el a new age meditációkat idéző narrációt sem, mely sokkal erősebb ellentétet képez a feszesebb és izgalmasabb történetvezetéssel. Ez az újdonsült lendület ráadásul láthatóan tudatosan rímel Amy magabiztosabbá és elkötelezettebbé válására. A második évadban két különálló epizód is helyet kapott, melyek, egy-egy mellékszereplőt s szívszorító identitásválságukat – jelen esetben Levi és Tyler történeteit – emelik ki a cselekmény fősodrából. Ezek az epizódok is – amellett, hogy White írói csúcsteljesítményei – úgy árnyalják a végső leszámolásra készülő Amy történetét, hogy ő maga alig szerepel bennük.
Az Enlightened tehát olyan rejtett gyöngyszem, mely végtelenül precízen kidolgozott struktúrájának és nagyszerű alakításainak köszönhetően úgy egyensúlyoz sikeresen komédia és dráma közt, hogy közben finoman túl is lép a jelenlegi sorozathullám narratív és karakterábrázolási trendjein. Mindezek fényében rendkívül szomorú az, hogy a csekély nézettség miatt White kénytelen volt lekerekíteni a második évad zárlatát. A katartikus befejezés – mely kitűnően játszik rá az első epizód nyitójelenetére – teljessé teszi Amy kálváriáját, s nem sok lehetőséget enged a folytatásra. Ha pedig az HBO valóban nem kívánja folytatni a Megvilágosultamot, akkor a kortárs televíziózás az egyik leginspirálóbb, és legszebb sorozatát veszti el.
