AZ A BIZONYOS ELSŐ ÉV – Brit romkom egy fiatal pár (Rose Byrne és Rafe Spall) házasságának első évéről. Dan Mazer rendező korábban az Ali G Indahouse, a Borat és a Brüno szkriptjét jegyezte, de ez állítólag más műfaj. [előzetes]
PARKER – Donald Westlake Parker-regényszériájának újabb (legutóbbi: Visszavágó) adaptációjában Jason Statham alakítja a címszereplő mestertolvajt, akit „kollégái” elárulnak és megölnek. Legalábbis úgy hiszik. Parker azonban visszatér bosszút állni. Feltűnik még: Jennifer Lopez, Vic Mackey alias Michael Chiklis, és Bunk alias Wendell Pierce. Rendező: Taylor Hackford (Garni-zóna, Az ördög ügyvédje, Ray). [előzetes]
A Filmvilág kritikusa szerint: A közel két órás adaptáció egyértelműen mutatja, hogy Hackford tényleg nem egy Boorman (de még csak nem is egy Helgeland), és csak azt a kérdést hagyja megválaszolatlanul, hogy ehhez a Statham-mozihoz miért volt szükség épp egy Parker-sztorira. (Roboz Gábor kritikája a márciusi Filmvilágban lesz olvasható.)
A VÁROS ALATT – A lengyel film egyik legismertebb élő rendezője, Agnieszka Holland, Oscar-díjra jelölt háborús drámával jelentkezett. Szinopszis: „Leopold Socha a második világháborúban szennyvízmunkásként dolgozik Lvovban, így tökéletesen ismeri a város alatt meghúzódó csatornahálózatot. A német megszállás alatt álló Lengyelországban a föld alatt rejtegeti a biztos halál elől az embereket, fiatalokat, időseket, gyerekeket egyaránt. Socha-t kezdetben csak a haszonszerzés érdekli, a háborús borzalmakat látva később viszont már csak az emberi életek megmentése motiválja. A földalatti csatornarendszer nyomorúságos körülményeit mind nehezebben viselik a rettegő emberek, ugyanakkor tudják, hogy a felszínen a biztos halál vár rájuk. Az éhezés és félelem miatt egyre jobban fokozódik a feszültség a kiszolgáltatott közösségben.” (Forrás: port.hu) [előzetes]
ÍGÉRET FÖLDJE – Gus Van Sant új filmjében Matt Damon és Frances McDormand egy energiaipari nagyvállalat ügynökeit alakítják; feladatuk, hogy kisvárosokban és farmokon megvásárolják a talajfúrás jogait a helyi földtulajdonosoktól. McKinley városában is minden a terv szerint alakul, mígnem a település közmegbecsülésnek örvendő fizikatanára felszólal a beruházás ellen, az esetleges környezetei károkra hivatkozva. A két ügynöknek ki kell találnia valamit, hogy megfordítsák az immár ellenségessé vált közhangulatot. [előzetes]
A Filmvilág kritikusa szerint: A finálé egyébiránt frappáns műfaji fordulata, amellyel az alkotók végül kiterítik a lapjaikat, sajnálatos módon pont a kellemes intellektuális feszültségtől és árnyaltságtól fosztja meg a filmet. A didaktikus befejezés legfeljebb azzal menthető, hogy Az ígéret földje elsősorban nem vádirat, hanem laudáció: a lélektelen nagyvárosokkal szembeállított vidéki kisközösségek megtartó erejét dicsőíti. (Baski Sándor kritikája a márciusi Filmvilágban lesz olvasható.)
A hét bemutatója: VIOLETA – KÖSZÖNET AZ ÉLETNEK
Andrés Wood filmje a legismertebb chilei dalszerző-énekes, Violeta Parra életét dolgozza fel. Nem szokványos biopic, nem a hollywoodi művészportrék egyenesvonalú dramaturgiáját követi. A Violeta: Köszönet az életnek az életút fontosabbnak vélt epizódjaiból villant fel néhányat – a gyerekkori zenei eszmélés mozzanatait, a saját hang megtalálásának élményét, a népzenekutatói munka szépségét, a szerelmi kínokat és a személyes démonokkal való küzdelmet –, miközben mindvégig esendő emberként, és nem a föld fölött lebegő géniuszként kezeli főhősét. Ken Russell sajátos portréfilmjeihez (Mahler, Zenerajongók, A vad messiás) hasonlóan itt is a művészi életmű egyes tételeire hárul a feladat, hogy szavak nélkül próbálják artikulálni a főszereplő érzelemvilágát. A filmben Violeta Parra közel húsz dala hangzik el a főszerepet alakító Francisca Gavilán átszellemült előadásában – a legismertebb, a Gracias a la Vida (Köszönet az életnek) még ki is maradt –, a chilei népzenében gyökerező, mégis modern hangzású számok azonban nem különálló klipekként ékelődnek a történetbe, hanem szerves egészet képeznek vele. A Violeta katartikus kulcsjelenete is nekik köszönhető: a szerelmi bánata és az öregedéstől való félelme miatt depressziós énekesnő az általa szervezett, de érdektelenségbe fulladó folkfesztiválon üres színpad előtt átkozza el az eget, a földet, és minden élőlényt, miközben a tomboló vihar majd szétszakítja a sátrat. Meglehet, Andrés Wood filmjéből nem tárul fel minden életrajzi adat, de a lényeget a lehető legérzékibb módon mutatja meg. (BS) [előzetes]
A Filmvilág kritikusa szerint: Andrés Wood ezúttal is épp olyan magabiztosan festi meg a történelmi Chile díszleteit, mint a Machuca, vagy A boldog élet esetében tette, a téma líraiságát pedig az újhullámos örökségből átemelt rutinszerű normaszegéssel teremti meg. (…) A Violetával tehát tisztességes, Sundance-díjas fesztiválfilmmel bővült a hazai mozik kínálata. (Szabó Noémi kritikája a februári Filmvilágban olvasható.)