Il grande silenzio - olasz-francia, 1968. Rendezte: Sergio Corbucci. Írta: Mario Amendola, Bruno Corbucci, Sergio Corbucci, Vittoriano Petrilli. Kép: Silvano Ippoliti. Zene: Ennio Morricone. 105 perc.
Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?
A spagetti-western csúcsait egyértelműen a két Sergio, azaz Leone és Corbucci munkái jelentik. Míg Leone utánozhatatlan bosszú-operáival elismertté és világhírűvé tette a korábban lenézett műfajt, addig Corbucci jóval kiábrándultabb hangon szólalt meg, de az egzisztencialista vonásokkal, politikai áthallásokkal teli mesterdarabjaival a barátjához hasonlóan ő is beírta a nevét a filmtörténetbe. Az olasz író-rendező nemcsak a vadnyugaton mozgott otthonosan, hisz a komédiától (köztük az …és megint dühbe jövünk, illetve a Kincs, ami nincs!) a thrillerig, a kosztümös tablótól a politikai krimiig szinte minden zsánerben kipróbálta magát, de legjobban mégis a western feküdt neki. Corbucci szerteágazó filmes tapasztalatai nyilván nagyban befolyásolták a markánsabb látásmód kialakulását: Leone eposzi önreflexiói helyett ő folyamatosan variálta, pimaszul átszabta vagy épp kitágította a szigorú műfaji szabályrendszert. Rendkívül ellentmondásos hősökről mesélt, atipikus történeteiben pedig sötét erőszakkal, komoly társadalomkritikával és sokkoló fordulatokkal lepte meg a közönséget, ám a fajsúlyosabb megoldásokat mindig látványos akciókkal ellensúlyozta. A halál csöndje az életmű delén, a Django és a Zsoldosok után, de még az Egy kincskereső Mexikóban előtt készült, és kétségtelenül az italo-westernek egyik legkeserűbb, legkíméletlenebb darabja, melynek bérelt helye van a legjobbak, a Dollár-trilógia és a Django között.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
1899 zord tele szörnyű éhínséggel sújtja az utahi Snowhill lakóit, akik kilátástalanságukban lopni kénytelenek. Miközben a szerencsétlen túlélők a törvény elől a hegyekbe menekülnek, a városba kegyetlen fejvadászok érkeznek, hogy a jutalomért a banditának bélyegzett éhezőkre vadásszanak. Silenzio (Jean-Louis Trintignant), aki gyermekként túlélte szülei lemészárlását, az ártatlanok oldalára állva vállalja az elvetemült bérgyilkos, Loco (Klaus Kinski egyik legnagyobb alakítása) megölését. Mivel nem akarja megszegni a törvényt, Silenzio folyamatosan provokálja ellenfeleit, mert ha ők rántanak előbb fegyvert, a párbaj önvédelemnek minősül. Loco azonban nem dől be a trükknek, és egészen addig a törvény betűi szerint jár el, míg meg nem érkezik az új sheriff, akit a kormányzó azzal a feladattal bízott meg, hogy tegyen végre rendet a környéken.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Tarantino spagetti-western imádata ma már a nagyközönség előtt is ismert, hisz a korábbi áthallások után legfrissebb munkájával a lehető legdirektebb módon hajt fejet a legendás szubzsáner alkotói előtt. Corbucci az olasz vadnyugat egyik megteremtőjeként és kulcsfigurájaként Tarantino régi nagy kedvence: több interjúban is az egyik legnagyobb rendezőként hivatkozik rá, ahogyan az is rendkívül beszédes, hogy legújabb hőse épp a Django nevet viseli. A Django elszabadul egyik legfontosabb ihletforrásaként QT mégis A halál csöndjét említi meg. Ez a mű nemcsak a rendező toplistáinak állandó visszatérője, de Tarantino munkássága mind hangulatában, mind az erőszak és az antagonisták megformálásában is több ponton erősen rímel Corbucci e fontos alapvetésére. Sőt, a Django elszabadul előzetesében felvillanó, fagyos téli képeket látva az újabb hommage sem lehet kérdéses.
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
Egy western akkor (és csak akkor) válhat igazi mesterművé, ha képes túlmutatni az erősen determinisztikus műfaji kelléktáron. A halál csöndje pontosan ezért annyira figyelemreméltó, hisz a kedvelt vadnyugati motívumokból és szabályokból Corbucci valami sokkal magasztosabb, költőibb szimbolikát épít, miközben fontos kérdéseket is a nézőnek szegez. A film készítésének éve 1968, és ez a dátum ebben az esetben korántsem mellékes adat: a világ forrong, a szabályozott társadalmi berendezkedés repedezik, a forradalmak és a diáklázadások mellett pedig ott a vietnami háború, nem kell tehát nagyon mélyre ásnunk, ha fel akarjuk fedezni az áthallásokat a néma igazságosztó, a tehetetlen hatalom és a törvénnyel takaródzó opportunisták, illetve az akkoriban uralkodó korszellem között. A mű egy hagyományos bosszútörténetként indul, a felszín alatt azonban egy kilátástalanul kaotikus, romlásnak indult világ bontakozik ki előttünk, valódi hősök és remény nélküli.
Corbucci e fagyos látleletét lélegzetelállító képekben tárja elénk. A szakadó hóban párát fújtató lovak, a rideg sziklák és az állandóan károgó varjak valami egészen lírai, álomszerű atmoszférába burkolják a hamis illúzióktól mentes, kemény összecsapásokat, és ez a nem épp szokványos vadnyugati környezet a hőseink lelki világát is borotvaélesen visszatükrözi. Snowhill városában az igazság torkát átvágták, már nem képes megszólalni, ahogyan a törvény őre is magatehetetlen, de a gonosz a törvény betűire hivatkozva büntetlenül mészárolhat. Corbucci a sötét fordulatokból, a szokatlan figurákból és a kérlelhetetlen hangulatokból egy igen komplex textúrát alkot, amihez mindvégig következetesen ragaszkodik. A film egyetlen pontján sem tesz gesztusokat a könnyebb szórakoztatás vagy a feloldozás érdekében, így valóban képes felvillantani a „gonosz banalitását”, az írott törvény és az emberi erkölcs közötti ellentmondásokat, valamint az ebből fakadó súlyos morális következményeket. A rendezés elsőrangú, a lehengerlő hatást már csak Morricone kiváló kísérőzenéje, illetve Klaus Kinski finom mániákussággal ábrázolt, ördögi fejvadász-figurája tudja tovább fokozni. Kötelező darab!
