Ecce homo modernus. Íme a modern nagyvárosi ember: magányos, boldogtalan, pótcselekvésekbe menekül, és nemcsak embertársaitól, de önmagától is teljesen elidegenedett – már-már egyes szám harmadik személyben éli meg a saját életét. A Medianerast azonban nem Tsai Ming-liang, hanem az argentin elsőfilmes Gustavo Taretto rendezte, aki szeretetteljes és empatikus hozzáállásával közel hozza a nézőhöz filmje két főhősét, a honlapszerkesztő férfit (Martin) és az építészből boltkirakat-tervezővé lett nőt (Mariana): saját maguk narrálják a párhuzamosan bemutatott élettörténetüket, ekként maximálisan szubjektív, naplószerű, invenciózus módon illusztrált epizódok formájában ismerhetjük meg a belső világukat. A nagy kérdés, hogy az igaz társra vágyó, frusztrációkkal teli Martin és Mariana hogyan képes bensőséges emberi kapcsolat kialakítására, ha a többi igaz társra vágyó, frusztrációkkal teli szereplőkhöz hasonlóan önmagukkal sem képesek kapcsolatba lépni. A keserédes, de alapvetően optimista Medianeras szerint úgy, hogy majd segít a lefegyverzően szellemes rendezői deus ex machina... Taretto úgy készíti el az elmúlt tíz év egyik legjobb romantikus filmjét, hogy érzelmileg egészen a játékidő végéig távol tartja egymástól a szerelmet kereső két főszereplőt (vö. Castaway on the Moon, 2009). [trailer]
Johnnie To mozija a Medianerasnál egy sokkalta lesújtóbb képet fest a modern emberről: ezúttal a pénz és a pénzhajhászás témájára épít három (rendőrfelügyelő, banki alkalmazott, piti bűnöző) párhuzamosan futó, de egymás után bemutatott cselekményszálat, amelyet a játékidő kétharmadánál trükkös nézőpontváltásokkal egybefűz, hogy aztán a fináléban rámutasson a hongkongi tőzsde összeomlása miatt kialakult téboly végletes tragikomikumára. A bináris alapon (van pénz, nincs pénz; ha nincs pénz, kell pénz; ha van pénz, még több kell), skrupulusok nélkül működő szereplők között ironikus módon csak a helyi maffia harmadrangú bumburnyákja az, akinek még jelent valamit a hűség és a bajtársiasság eszméje: természetesen To rá futtatja ki a sztorit, a másik két cselekményszál jelentéktelenebb és elhanyagolhatóbb. Ettől az aránytalanságtól eltekintve a Life Without Principle egy remekbeszabott mozi, aminek akkor is helye van a listán, ha nem tartozik a legendás direktor mesterművei közé. [trailer]
„Ez ugyanolyan sablonos horrorfilm lesz, mint a többi.” – figyelmeztetett a barátnőm a mozi megtekintése előtt. „Még mindig fenntartod az állításod?” – kérdeztem a végefőcím pergése közben. A fordulatokat csúcsra járató, az elvárásokat térdből elkaszáló és a publikum pofájába röhögő Ház az erdő mélyén egyszerre definitív slasher-enciklopédia, csodálatos horror-geek himnusz és celluloidba oltott, 100% műfaji önreflexió, amely még az összeesküvés-elméletek kedvelőinek is megfelelő táptalajt biztosít. Vagy egyszerűen csak az év legviccesebb filmje: „I will never see a merman. Ever.” [trailer]
Miss Bala
Egy szépségkirálynői címről álmodozó, fiatal mexikói lány (Laura) rossz helyen van rossz időben, és menthetetlenül belekeveredik a kiterjedt hálózattal rendelkező, helyi drogkartell ügyleteibe – ennyi lenne egy mondatban a Miss Bala, ez a vérfagyasztó, letaglózó erejű mexikói thriller, amely a játékidő huszadik percében kihúzza a szőnyeget a néző alól és az elkövetkező kilencven percben úgy játszik vele, mint a drogkartell feje a szerencsétlen címszereplő lánnyal. Gerardo Naranjo munkája bámulatosan ért a feszültségkeltéshez, ennél már csak ahhoz ért jobban, hogy hogyan tartsa azt fenn. A Miss Bala ott kezdődik, ahol a konszenzuális valóság véget ér. A kartell keze mindenhova elér, mindenki benne van a játékban, a néző pedig éppen annyit tud ezekről a pokoli bugyrokról, amennyit Laura: semmit. Tanári alkotás a Miss Bala; külön öröm, hogy a kiszolgáltatott, konstans életveszélyben lévő lány kálváriáját nem más örökítette meg mesteri, hosszú beállításokkal, mint Erdély Mátyás, a Macerás ügyek és a Delta operatőre. [trailer]
Alighanem Pablo Giorgelli alkotása a földkerekség legminimalistább romantikus filmje. Egy hidegnek tetsző, kevés beszédű kamionsofőrnek (Jacinta) Paraguayból Argentínába kell fuvaroznia egy farakományt. A barátjának tett ígéret alapján az utazás előtt még felvesz egy kisgyermekes anyukát, aki éppen Buenos Airesbe tart. Formanyelvi bűvészkedés, zene és cselekmény nélkül, a lehető legminimálisabb dialógus ellenére a Las acaciasban megtörténik a csoda: lehull Jacinta maszkja és fokozatosan beleszeret a jólelkű, kedves útitársába. Ez egy olyan végletekig lecsupaszított, (belső) road movie-ba oltott szerelmesfilm, amiből már nincs mit elvenni, hozzáadni viszont nem lenne érdemes – így tökéletes. [trailer]
Christian Petzold munkája is szerelmesfilm, de csak másodsorban: mindenekelőtt egy tűpontos korkép (NDK, 1980-as évek) és nem kevésbé precíz karaktertanulmány egy menő berlini kórházban dolgozó orvosnőről, akit a kiutazási kérelme miatt vidékre száműz és folyamatosan szemmel tart a keletnémet hatóság. A Las acaciashoz hasonlóan a Barbara sem vádolható hatásvadászattal, a formai truvájok mellett a zenehasználattól is eltekint, helyette inkább a fojtogató atmoszféra megteremtésére és a jó-rossz kategóriáiba egyértelműen be nem sorolható, árnyalt karakterek dinamikájára koncentrál. Teszi mindezt hatalmas fegyelmezettséggel és igen magas hatásfokkal, hogy a címszereplőt megformáló, a rendező házi színésznőjét jelentő Nina Hoss első osztályú alakításáról már ne is beszéljünk. A magam részéről a Barbarát jobb filmnek tartom A mások életénél (2006). [trailer]
Choi Dong-hoon egy szerfelett képességes koreai rendező, ezt bizonyítja a kiváló The Big Swindle (2003) és a még annál is kitűnőbb Tazza: The High Rollers (2006). A kevésbé figyelemreméltó Woochi (2009) után Choi ismét csúcsformában köszönti a közönséget a The Thieves című parádés heist-mozijával, amely szerencsés visszatérést jelez a The Big Swindle és a Tazza hivatásos csalóinak és csavaros eszű bűnözőinek világához. Minden idők második legnézettebb dél-koreai filmje (alig 40 000 nézővel marad el a The Host – A gazdatest mögött) egy igen ambíciózus produkció, amely több kelet-ázsiai helyszínen (Dél-Korea, Hongkong, Makaó) játszódik és nehézsúlyú, pán-ázsiai ensemble castot szerepeltet (köztük a My Sassy Girl főhősnőjét alakító Jun Ji-hyunt, aki gyakorlatilag ellopja a show-t), hogy a legtöbbet hozza ki a gyémántrablásra épülő cselekményéből. Ezt a célkitűzést a szellemes dialógusoknak, a remekül megkoreografált akciójeleneteknek és a bűnbandatagok válogatott ármánykodásainak köszönhetően maradéktalanul teljesíti is. Bár a koreai filmek döntő többségéhez hasonlóan Choi munkája is jóval hosszabb a kelleténél, ettől eltekintve azonban kevés kivetnivalót találni benne: valahogy így képzelek el egy igényes, mainstream szórakoztató mozit. [trailer]
2012 messze legelegánsabb filmje egy kínai-hongkongi koprodukció, amely a kínai nyelvterületen egy gyökértelennek mondható műfajt (krimi) választ magának: egy rejtélyes gyilkosságsorozat felderítését regéli el az 1920-as évek Észak-Kínájában. A sok szereplős, komoly odafigyelést igénylő, bravúrosan megírt whodunit egy tölténygyárat választ helyszínül és a kínai mesterdetektív szerepét arra a nagyszerű Lau Ching-wanra osztja, aki a fentebb már említett Life Without Principle hawaii inges, pitiáner bűnözőjét személyesítette meg. Társa a helyi rendőrség legtehetségebb fegyverforgatója (az A-kategóriás hongkongi celebritás, Nicholas Tse alakítja), akivel többek közt arra kell választ találniuk, hogy miként tűnhettek el a tetthelyről az elkövetéskor használt pisztolygolyók. A fantasztikus látványvilágú The Bullet Vanishes az idei tömegfilm egyik csúcsteljesítménye, amely könnyedén leiskolázza a tárgyév hollywoodi blockbustereit. [trailer]
A család kicsi kincsét (Little Miss Sunshine, 2006) jegyző, házaspárt alkotó direktorduó új munkája az esztendő talán legeredetibb, leginkább elvarázsolt szerelmesfilmje, amelynek forgatókönyvét Elia Kazan unokája (Zoe Kazan) jegyzi, egyúttal pedig ő formálja meg a címszereplő hölgyet is. Dayton és Faris mozijában egy tizenéves korában bestsellert produkáló, fiatal, nettó nerd író (Calvin) alkotói válságban szenved, amelyből meglepő módon az jelenti a kiutat, hogy a pszichológusa javaslatára egy írásgyakorlat keretében részletesen kidolgozza az álmaiban megjelenő nőalakot. A csavar az, hogy a logosz diadalmaskodik: a Ruby Sparks névre hallgató karakter egyszer csak életre kel és megjelenik Calvin lakásában. A feltűnően intelligens, kicsattanóan szellemes, de mindenekelőtt bűbájos Ruby Sparks olyan, mintha Woody Allen leforgatta volna a saját Pygmalion-verzióját, amely egy nőben (Zoe Kazan) rejlő férfiban (Calvin) rejlő nő (Ruby Sparks) története kapcsán mesél a férfi lélek mélyrétegeiről. [trailer]
A filmvilág legtehetségesebb Tilda Swinton hasonmása, Wes Anderson olyan tökéletesre desztillálta a Holdfény királyság kiskamasz-románcát, hogy még a szétstilizált, émelyítő cukormáztól és a gyerekek szájába felnőtt dialógusokat adó gyakorlattól idegenkedő, szigorú és sznob kritikusok jég szívét is sikeresen megolvasztotta – köztük az enyémet is. Anderson márpedig erőlködés nélkül négyszögesíti a kört és egy eddig még nem látott szintre emeli a Hello Kitty esztétikát. Nincs mit tenni, le kell borulni a cinematikus mágia előtt. [trailer]
