Robert Fitzgerald Diggs, ismertebb nevén RZA sikeres könnyűzenei karrierje mellett már jó ideje szorgoskodik a filmipar háza táján is. A Szellemkutya, a Penge III és a Kill Bill (társ)zeneszerzőjével, megannyi hip-hop betétdal előadójával mostanság már nemcsak a hangsávokon, de színészként (Kávé és cigaretta, Amerikai gengszter, A következő három nap) is találkozhattunk, sőt, a bevallottan mozibolond alkotó nemrég író-rendezőként is bemutatkozhatott. A Tarantino-istállóhoz ezer szállal kötődő The Man with the Iron Fists látványosan demonstrálja, hogy a Wu-Tang Clan oszlopos tagja mániákusan rajong a klasszikus kung-fu filmekért, és a művet látva az is nyilvánvaló, hogy RZA képes megidézni a kedvenc előképet. Ez a képessége önmagában azonban még kevés ahhoz, hogy a nagy példakép, QT nyomdokaiba lépjen.

A posztmodern reflexiók, a camp-hangulat és az egyéni preferenciák mentén elmesélt filmtörténet kreatív dekonstrukciója csak látszólag könnyű feladat. Hiába képes ugyanis az alkotó azonosítani, desztillálni majd sűríteni, a vágyott végeredményhez az imádott zsáner-darabkák pontos hatásmechanizmusával is tisztában kell lenni, és egészen a legmélyebb kulturális gyökerekig érteni/érezni kell a struktúrákat. Diggs külsőségeiben és technikai vonatkozásaiban hibátlanul idézi meg Shaw Brothers legemblematikusabb figuráit, helyszíneit és történet-sémáit, ahogyan a spagetti-westernes áthallások, a szuperhős-genezisek, illetve a blaxploitation-kikacsintások is rendben vannak - csak épp a kellően szilárd alap, az egységes irányba mutató gondolati mag híján a sok idézőjel nem áll össze. A sok látványelemből és felidézett manírból nem épül fel egy magasabb minőség, hanem az egész egy helyenként szerethető, máshol kissé fárasztó masszává esik szét.

A kormány aranyszállítmányát elrabló, egymással marakodó klánok, a fekete kovács (black Smith – csattan el a szóvicc), a titkos kormányügynök és az apját megbosszulni igyekvő hős ide-oda csapongó történetét nemcsak elmesélni lehetetlen két mondatban, de követni sem egyszerű másfél órán keresztül. A rendezőnek néhol igen nyögvenyelősen sikerül csak eljutnia A-ból B-be, amikor azonban a vadkeleti falu díszes kuplerájában nagy nehezen mégis összeérnek a szálak, és elkezdődik végre az önparódiáig fokozott csihi-puhi, hirtelen minden rendbe jön: a giccs menővé, a modorosság ironikussá, a túlzás truvájjá nemesül.

RZA mind vizuálisan, mind stilisztikailag erős rendező, és ha épp nem a történettel bajlódik, hanem barokkos vérorgiákat, elrajzolt stílus-tanulmányokat vagy eszement püföléseket forgat, nagyon elemében van. Íróként azonban még van mit tanulnia, hiszen a tetszetős, vérbő akciókat nem képes a megfelelő drámai vázra helyezni, és a túl sok figurát és szálat mozgató, rosszul elmesélt történettel is komolyan meggyűlik a baja. Egy első filmnél természetesen érthető az igyekezet, hogy lehetőleg az összes ötlet, rajongói főhajtás és baráti közreműködés bekerüljön a műbe, ám a túlterhelt, széttartó cselekmény nemcsak a feszültségét, de a lendületét is elveszíti. A narratíva hiányosságait a lapos, erőltetett párbeszédek és az egydimenziós, vázlatos hősök is tovább erősítik. Bár Eli Roth társíróként besegített, a The Man with the Iron Fists a sodró történet, a tökös dumák és a jól eltalált figurák hiánya miatt nem képes az elvárt móka-szint biztosítására.

Igaz, Russell Crowe elemében van és az általa nagy élvezettel megformált késforgató remek, és az izomkolosszus Dave Bautista marcona jelenléte is az üdítő kivételeket erősíti. Mellettük az ázsiai harcművészfilmek fiatalabb generációja valósággal elveszik a rosszul megírt figurákban, és Lucy Liu O-Ren Ishii-újrája sem túl elegáns. A szereplőgárda leggyengébb láncszeme azonban a címpszerepben is szinte teljesen észrevétlen RZA, aki finoman szólva nem egy drámai alkat, és még az abszolút önmagára szabott, papírízű karakterrel sem boldogul. A túl sokat akarás, a minden áron központban levés lesz tehát Diggs veszte: bár első filmje távolról sem kudarc, egy átgondoltabb, letisztultabb hozzáállással a mű nemcsak egyes részleteiben, de egészében is olyan lehetett volna, ahogyan azt egy keményvonalas filmrajongó elképzeli.