A mai nap folyamán (az aktuálpolitikai célok kinyilatkoztatása mellett) mindenhol az 56-os hősök előtt tisztelegnek. Piszkos12 rovatunkban ennek apropóján összegyűjtöttünk 12 olyan emlékezetes filmet, amelyek így vagy úgy, de a forradalom, a lázadás és felkelés témáját járják körbe. A válogatásban akad némafilm, western, vígjáték és képregényadaptáció is, de a lista természetesen nem teljes; mint mindig, a hiányzó címeket most is a kommentszekcióban lehet reklamálni.

Patyomkin páncélos (Szergej Eisenstein, 1925)

Aki forradalomról forgat, többnyire azzal az el nem ítélhető céllal teszi, hogy a nézőket érzelmileg bevonja a történetbe, akik így, ha nem is azonosulnak teljesen a szereplők céljaival, de megértik, miért fontos számukra az Ügy. Szergej Eisenstein, a filmművészet egyik első zsenije ennél messzebbre ment: ő olyan propaganda filmet akart készíteni, amelynek hatására a feltüzelt nézők akár maguk is hajlandóak lennének utcára vonulni. Az 1925-ben bemutatott Patyomkin páncélos pontosan ilyen film. Olyan drámai erővel jeleníti meg az 1905-ös oroszországi forradalom Ogyesszában lezajlott eseményeit, hogy több nyugati országban is jobbnak látták betiltani. Eisenstein a forradalom bemutatásához forradalmian új montázstechnikát használt, ikonikus képsorai, merész beállításai, meghökkentő vizuális megoldásai máig mozgóképes tananyagnak számítanak. (BS)

Bullet For the General (Damiano Damiani, 1966)

A westernfilmekben szereplő mexikóiak (értsd: nem fehér amerikaiak) legjobb esetben is csak szimpatikus másodhegedűsök voltak a főhős mellett. Aztán jöttek a spagettiwesternek, azon belül is Damiani Damiani marxista zapata-westernje, a Bullet for the General (El chuncho, quien sabe?), és mindezt megváltoztatták. A kifogástalanul öltözködő, rideg gringóról kiderül, hogy mégsem önzetlenül segít a helyieknek, a bugyuta banditavezérről pedig az, hogy mégiscsak képes magát alárendelni egy jó ügynek, a mexikói forradalomnak. Damiani, hogy filmje minél több emberhez eljusson, a western keretei között maradva alkotta meg anti-imperialista vádiratát „Ne kenyeret, dinamitot vegyetek!” - ordítja a végén a megvilágosodott főhős. A Bullet for the General a Harmadik világ nézőihez, és a velük szimpatizálókhoz szólt: itt van egy ember, aki közületek való. Kövessétek példáját, és ne engedjétek, hogy mások irányítsák a sorsotokat, hogy mások beleszóljanak a forradalmaitokba. (VD)

Az algíri csata (Gillo Pontecorvo, 1966)

Ha az ember csupán egy filmet néz meg a forradalom témakörében, akkor az Az algíri csata legyen. Gillo Pontecorvo felrúgva a berögzült hagyományokat, nem egy európai, vagy éppen amerikai főhős szemével láttatta az algériaiak függetlenségi harcát. Szinte kizárólag helyiekkel forgatott, dokumentarista stílusban. Emléket állított egy nép küzdelmének, de mindezt úgy, hogy közben nem riadt vissza a terrorizmus kendőzetlen ábrázolásától, nem hallgatja el az iszonyú tetteket. Algériai nők, európainak álcázva magukat pokolgépeket rejtenek el kávézóban, mulatóhelyen. Olyan hitelt érdemlően jelenítette meg Az algíri csata az FLN és a francia hadsereg harcmodorát, hogy később az IRA, és a Fekete párducok is oktatófilmnek használta. Az iraki megszállás előtt állítólag a Pentagonban is levetítették. (VD)

Ha... (Lindsay Anderson, 1968)

Sok film próbálta megragadni 1968 lényegét, de a korhangulatot a Ha... tudta a legtisztábban visszaadni. Mindezt úgy, hogy még említés szintjén sem szerepel benne a prágai tavasz, vagy a párizsi diáklázadások. Lindsay Anderson, a valóságot a fantáziával sokszor észrevétlenül keverő remekműve egy angol bentlakásos iskola merev és embertelen közegének gúnnyal és szürrealizmussal átitatott bemutatásával izgat a fennálló rend ellen, és végeredményben hitet tesz a lázadás szükségszerűsége mellett. Az évszázadok alatt tökéletesre csiszolt szabályok, és az azokat gondolkodás nélkül követő emberek lehetővé tették, hogy az iskola vezetői hátradőlve, valódi igazgatás nélkül gyönyörködhessenek az elnyomó gépezetben. A piszkos munkát elvégzik helyettük a diákok közül kiemelt felügyelők, illetve ha ők nem, akkor a többi diák. A metaforaként értelmezendő záró képsorokon Travis (Malcolm McDowell), képzeletbeli barátnője, és három diáktársa válogatás nélkül tüzel a háztetőről a templomból kiözönlő emberekre, akik jobbára a fennálló rend üzemeltetői és haszonélvezői. Ilyen filmet sem lehetne manapság készíteni. (VD)

Eper és vér (Stuart Hagmann, 1970)

Az 1968-as diáklázadások egyik emlékezetes epizódja a New York-i Columbiai egyetemen zajlott, ahol a diákság a vietnámi háborút támogató egyetemi vezetés miatt kezdett tüntetésbe, majd később elfoglalták a kampusz egyik épületét. Egy hétig tartották magukat, ekkor a rendőrség erőszakkal feloszlatta a tüntetést – 150 diák korházba került, több mint 700-at letartóztattak. Az eseményekről The Strawberry Statement címmel egy résztvevő dokumentumregényt írt; ez a könyv szolgált alapjául Stuart Hagmann filmjének, amely azonban egy fiktív San Franciscó-i egyetemen játszódik. Az Eper és vér, amely Cannes-ban Gaál István Magasiskolájával megosztva nyerte el a Zsűri díját, nem az események pontos kronológiájával akarja megismertetni a nézőt, hanem, a Hairhez hasonlóan, az ellenkultúrát képviselő ifjúság vágyait, érzelmeit próbálja minél empatikusabban bemutatni. Ez sikerül is neki – más kérdés, hogy az a néző, akit taszít a hippikorszak reflektálatlan idealizmusa, joggal bélyegezheti modorosnak és elavultnak a filmet. A fináléban látható rendőrattak ellenben még mai szemmel is rendkívül hatásos jelenet. (BS)

Száll a kakukk fészkére (Milos Forman, 1975)

Ahogy elnyomás sem csak állami szinten működhet, úgy a forradalomhoz sem feltétlenül van szükség tömegekre. Miloš Forman filmjében egy elmegyógyintézet falai közt szabadul el a lázadás szelleme, köszönhetően a megzabolázhatatlan, minden autoritásnak szembeszegülő főhősnek, McMurphy-nek. A Jack Nicholson által alakított kisstílű bűnöző és a kórházat vasmarokkal irányító főnővér párharca az autonómiára vágyó egyén és az egyén elnyomására törekvő társadalom allegóriájaként is nézhető, de a nagy forradalmakat illetően is szolgál egy tanulsággal: a lázadáshoz a jól nevelt, magukban morgolódó polgárok kevesek, szükség van olyan, a hatalom által deviánsnak bélyegzett vezetőkre, akik nem csak beszélnek a szabadságról, de hajlandóak is feláldozni érte mindent – de nem fennkölt, elvi okokból, hanem mert másképpen (szabadság nélkül) nem is tudnának élni. (BS)

Brian élete (Terry Jones, 1979)

Forradalmat kirobbantani, új vallást alapítani vagy világot megváltani nem könnyű feladat, kiváltképp akkor, ha a messiás-piacon épp túlkínálat mutatkozik, és még a konkurenciával is folyton összekeverik az embert. Brian ráadásul nem tört soha prófétai babérokra, élete inkább csak állandó tévedések sorozata, melyek végül szó szerint keresztre feszítik szegény hősünket. A sors groteszk irracionalitása, a kisember kiszolgáltatottsága a Monty Python társulat kedvelt alapmotívumai, ám ezúttal a tömeg manipulálhatósága, az örökös korlátoltság és a birka-mentalitás is kíméletlenül megkapja a magáét. A Brian élete elsősorban az önálló gondolkodás, az elfogulatlan véleményalkotás fontossága mellett száll síkra, de ha kell, alapfokú forradalmár-kézikönyvként is haszonnal fogyasztható. Ha ugyanis a rendszer megdöntését fontolgatjuk, fontos, hogy mindig egyeztessünk a versenytársakkal, illetve a félreértések elkerülése végett adjunk valami igazán egyedi nevet a titkos szervezetünknek. Mielőtt azonban forradalomra adnánk a fejünket, mindenképp vessünk egy pillantást az élet naposabb oldalára is! (HZ)

Rock'n'Roll High School (Allan Arkush, 1979)

Lehet, és kell is árnyaltan ábrázolni a különböző forradalmakat, néha viszont, ha szórakoztatóan, és kellő svunggal van bemutatva, akkor üdítően hat a leegyszerűsített, konkrét üzenet. A Rock'n'Roll High School egy amerikai középiskolába helyezi a jó és a rossz küzdelmét, és rögtön kitűnik belőle, hogy nem hisz a sejtetés erejében. Az új igazgatónő befont haja két ördögszarvat formál, első elnyomó cselekedetével pedig máris kivívja az iskola egészének utálatát: nem engedi, hogy Ramones-t hallgassanak a szünetben. A későbbiekben is ez az amerikai punkzenekar testesíti meg a szabadság eszményét, vagyis hát a bulizáshoz való jogot. Riff Randell mindent megtesz, hogy eljusson a koncertjükre, az igazgatónő pedig úgyszintén mindent, hogy ez ne sikerüljön. A végén aztán egy fergeteges partizás keretében átveszi a hatalmat az iskola felett a diákság és a Ramones. Aki tizenéves, vagy annyinak érzi magát, annak ezt a filmet látnia kell. (VD) 

A rettenthetetlen (Mel Gibson, 1995)

A lovagkor vége, a parlamentarizmus kezdete. A „Model Parliament” összehívásáról is híres Edward a népesség elenyésző hányadának biztosított „állampolgári” jogokat. Viszont előszeretettel igázta le Skóciát, Walest.
A falkirki csatában 1298-ban csapatai legyőzik a skót szabadságharcos, William Wallace (Mel Gibson) vezette felkelőket. Előző esztendőben, a stirlingi csatában még Wallace-t választották övéi az elfogott – az angol királynak hűbéresküt tett – John de Balliol király helyébe kormányzónak. De a skót nemesek nemsokára elárulják rettenthetetlen nemzeti hősüket. S bár a gall Isabelle hercegnő, I. Edward menye (a szép és romantikus szerepében jeleskedő Sophie Marceau) – akit békekövetként „vet be” az ellenfél – beleszeret a legendás lovagba, a barbár kínzásoktól, a kivégzéstől ő sem tudja megmenteni. A valós tényeken alapuló, több százéves történet kalandfilm-változata nem lehet más, mint a vérengzés, az ármány, a borzalom kortalan tablója. A fenséges skót hegyek csak díszletül szolgálnak a film lényegét kifejező, az első kockákon feltűnő idézetnek: „A történelmet nem a hősök írják, hanem azok, akik a hősöket felakasztják”. (Tamás Amaryllis, Filmvilág, 1995/10.)

Harcosok klubja (Chuck Palahniuk, 1999)

Chuck Palahniuk csontig lecsupaszított, szikár prózája egy generáció frusztrációit és csalódásait önti gyúlékony formába. A velős, forradalmi mondatok hatékonyan mozgósítanak az elkényelmesedés, a fogyasztói zombi-lét, illetve a világot szép lassan befedő, globális zsírpárna elleni háborúra, ám az író zsenijét dicséri, hogy kőkemény vádiratát közhelyes antiglobalista lózungok nélkül, bölcs iróniával fogalmazza meg. Az ilyen töménységű regényekből általában feledhető filmek készülnek, ám a Harcosok klubja kultikus alapanyaga szerencsére a megfelelő rendezői kezekbe került. David Fincher, a posztmodern létállapot szakavatott kutatójaként mélyen átérezte a könyv szellemiségét, és a dühödt kiáltványt sikerült kellő hatásfokkal a filmszalagra égetnie. Méregerős filmje szép lassan leszivárgott a populáris kultúra legmélyebb rétegeibe is, így a mű hosszan tartó hatása szinte garantált. Ha legközelebb repülőre szállsz, jól nézd meg, nem Tyler Durdan ül-e véletlenül melletted! (HZ)

Véres vasárnap (Paul Greengrass, 2002)

Tévéfilmként indult, Arany Medve-díjasként végezte, rendezőjét tárt karokkal várta Hollywood. A később shaky cam-őrült akcióforradalmárként bálványozott direktor hihetetlenül precíz munkát végez. Objektíven fogalmazza újra az 1972 januárjában békésen induló, majd vérfürdőbe torkolló derry-i sztrájkot, nem szolgál válaszokkal, ehelyett a „Miért?”-eket halmozza, a néző arcába dörgöli a kegyetlen valóságot, mindezt bevallottan Pontecorvo Az algíri csatájának ihletése alatt. Drámaiatlan, a hatásvadászatot örökké kerülő, szociális és politikai zöngékkel tarkított kor, illetve kórdokumentum. Ivan Cooper egy olyan rendelet miatt toborozta maga mellé városa lakóit, mely szerint a britek tárgyalás nélkül rács mögé zárhatják a katolikus íreket. A többi történelem. Az északírekre különösebb ok nélkül lövöldöző angol katonák láttán darabokra törik a szék karfája, a tragédia bűze végig a levegőben terjed, a film szemlélője maga is áldozatként rogy össze. És amikor az epilógusban tinédzserek csatlakoznak az IRA-hoz, majd inzert tudatja velünk, hogy II. Erzsébet kitüntette a voltaképpen semmiért öldöklő briteket, arra nincs jobb szó, csak a sebzés. Greengrass stábja be sem világította a jeleneteket a forgatás alatt, a kézikamerás fotográfiát rögtön sikerült tökélyre fejlesztenie, kifejezvén az egyre nagyobb teret nyerő káoszt. Ez az operatőri metódus az eltérített gépmadár belsejében játszódó 9/11-moziban, A United 93-as-ban ugyanolyan indokolt. (SZÁ)

V, mint vérbosszú (James McTeigue, 2005)

Alan Moore és David Lloyd képregényének adaptációja a londoni metrómerénylet miatt csúszott, de a premier tologatása kivételesen nem bizonyult rossz ómennek. Példás, akcióba oltott disztópia az eredmény, amely hellyel-közzel jól csap oda a mindenkori diktatúráknak. A show-t a címszereplő lopja el: kiváló rétort és harcművészt tisztelhetünk benne. Saját tévécsatornát alapít, karizmája hatására az átlagember magára ölti Guy Fawkes álarcát, a dominó-elv szerint előbb-utóbb felbolydul a méhkas, és a jövőbeli, fasisztoid Angliában a kormánynak kell félnie a néptől, nem fordítva. Noha Moore annak idején Margaret Thatcher politikáját kifogásolta a képregényben, legnyíltabban a V, mint vérbosszú előszavában, a két médium igazi erénye az, ahogy elkészül bennük a két főszereplő identitásábrája. Ahogy V-t, a névtelen foglyot tűz pusztítja el, majd elnyomást nem tűrő lázadóvá, mi több, eszmévé formálja, Evey újjászületésére borzalmas tortúrák után, zuhogó esőben kerül sor, így mentora helyébe lép. McTeigue és a Wachowski testvérek ugyan a széles közönség kedvéért egyszerűsítettek a forrásmű többszálúságán, ám ezt a bizarr rokonságot szépen ábrázolják akkor is, ha az eredeti olvasmány idevágó nagy csavarját már nem plántálták filmjükbe. (SZÁ)