Az exploitation-szellemiséget nem a Grindhouse-projekt engedte ki a palackból, Rodriguezék csak legitimálták a korábban lenézett „rossz ízlésű” műfajokat.
Amikor a két önkéntes filmtörténész, Quentin Tarantino (jobbra) és Robert Rodriguez pár évvel ezelőtt egy double feature formájában vallottak szerelmet ifjúkoruk kedvenc grindhouse-mozijainak, a vártnál szerényebb sikert arattak. Rosszul mérték volna fel a közönség igényét az olcsó, de annál bűnösebb retro-élvezetek iránt? Aligha. Az avatott rajongók a legnagyobb kéjjel vetették bele magukat a kollektív múltidézés örömeibe, éppen csak az újdonság ereje hiányzott ahhoz, hogy igazán nagy durranás legyen a Grindhouse-projekt. Az önfeledt karneváli komédiázás ugyanis nem a Terrorbolygó előtt levetített ál-trailerekkel vette kezdetét, hanem már akkor, amikor Salma Hayek dögös go-go táncosból vámpírrá változott az Alkonyattól pirkadatigban, egészen más irányba terelve ezzel a „komoly” gengszterfilmnek induló Rodriguez–Tarantino opuszt. A páros azóta is főállásban rehabilitálja a tetszhalott zsánereket, legyen szó űrinváziós filmről (Faculty), blaxploitationről (Jackie Brown) vagy különféle ázsiai harcművészeti műfajokról. A Kill Bill valójában a nulladik Grindhouse-film, Tarantino ekkora jut el oda, hogy sajátos alkotói módszerét felvállalva – a Kutyaszorítóban bemutatásakor még nem reklámozta, hogy mit honnan merített – nyíltan kiteszi az idézőjeleket. A Terrorbolygóban és a Halálbiztosban ehhez képest csupán annyi történt, hogy a megidézett műfajok helyett vagy mellett a megidézés aktusára, a kikacsintás gesztusára helyeződött a hangsúly. A mellékelt ál-előzetesek, bár más-más műfajokat hívtak tetemre, ugyanúgy a harsányságot és a mértéktelenséget ünnepelték, híven az erőszakkal, szexszel és egyéb tabutémákkal flörtölő exploitation filmek szellemiségéhez.
Szemétből katedrálist
Közös jelszavuk lehetett volna akár ez is: „Éljen a mocsok!”. A „rossz ízlést” persze nem az egykori videotékás és mexikói kollégája emelték először pajzsra, számos, később konszolidált karriert befutó fanboy-rendező debütált fillérekből forgatott, az erőszakot a komikum határáig fokozó barkácsfilmmel (Peter Jackson: Rossz ízlés, Hullajó; Sam Raimi: Gonosz halottak), a Troma Entertainment stúdiója pedig máig kitartóan gyártja A toxikus bosszúállóhoz hasonló ironikus trash-gyöngyszemeket. A szélesebb közönséghez azonban nem jutottak el ezek a filmek, ahogy az „olyan rossz, hogy már jó”-alapon szerveződő kultuszok (lásd: Ed Wood) is megmaradtak egy szűk kör hobbijának.
A posztmodern irónia igazi korszaka az új évezredben köszöntött be a mozikba, amikor a mainstream stúdiók is elérkezettnek látták az időt arra, hogy beszálljanak az összekacsintós-játékba – nyilván, mert úgy érezték, lenne rá tömegigény. Korábban aligha fordulhatott volna elő, hogy egy A-kategóriás sztár (Samuel L. Jackson) főszereplésével készülő horrort előre megfontolt szándékkal olcsó B-filmnek próbáljanak álcázni, ügyelve külön az exploitation-beütésű címre (Kígyók a fedélzeten) és a cheesy (mesterkélt, giccses) egysorosokra. Az élelmes producerek arra is rájöttek, hogy ha filmjük nevetséges alapötletre épül, szerencsésebb rátenni még egy lapáttal, mintsem menteni a menthetetlent – így vált a halált (!) antagonistaként szerepeltető Végső állomás-széria idővel önnön karikatúrájává, és így lett a Crank átlagos akciófilmből abszurd (a második részben már szürreális) komédia. Még a korábban nagyon is „komoly”, húsba vágó horrorfilmeket készítő Alexandre Aja is (Magasfeszültség, Sziklák szeme) beszállt a játékba: legfrissebb filmjét, a Piranha 3D-t a 80-as évek horrorkliséivel butította le, és öncélú meztelenkedéssel dobta fel. Fontos: ezek a filmek nem vegytiszta paródiák, a vásznon látszólag semmi humoros nem történik, attól mulatságosak mégis, hogy túlpörgetik egyik-másik műfaji elemet, és erre a marketingstáb fel is hívja gondosan a figyelmet, fergeteges bűnös élvezetet ígérve a reménybeli nézőknek.
A exploitation-szellemiséget tehát nem a Grindhouse-projekt engedte ki a palackból – noha Tarantino korábbi munkái, és legfőképpen a Kill Bill katalizátorként működhettek – a rendezőpáros „bűne” mindössze az, hogy szélesebb körben legitimálta a korábban lenézett „rossz ízlésű” műfajokat, illetve az ironikus reprízt, mint alkotói módszert. Minél extrémebb alapszituációt kiagyalni, bombasztikus hívószavakból összeállítani a címet (lásd: Zombi sztriptíz, Leszbikus vámpírok gyilkosa, Az emberi százlábú): színtiszta exploitation-fogás, amelyre aligha lehet büszke egy magára valamit is adó filmes. Ám ha mindez egy Terrorbolygóhoz hasonló múltidéző játék keretében történik, rögvest más fénytörésbe kerül a végeredmény: a néző már nem szimpla közönségfilmet, hanem hommage-t lát, ahol akár a hibák előtt is lehet, sőt kell is tisztelegni. Ki dönti el, hogy vajon a Halálfutam karakterei azért olyan egydimenziósak, mert ennyi telt Paul W. S. Anderson tehetségéből, vagy mert a hasonlóan darabos figurákkal operáló 70-es évekbeli eredeti előtt akart fejet hajtani; ezt a kérdést akár a Stallone-féle The Expendables – A feláldozhatók kapcsán is fel lehet tenni. S ugyanígy: a Végítélet camp hangulatával és giccses díszleteivel az olasz poszt-apokaliptikus filmeket akarja Neil Marshall megidézni, vagy csupán csődöt mondott a stílusérzéke?
„Merjünk dilettánsok lenni!”
A low-budget filmesek számára még kényelmesebb a helyzet, a dramaturgiai és technikai hiányosságok mellett a vizuális szegénységet is nyugodtan foghatják arra, hogy neo- vagy retroexploitationt készítenek. A 2009-es Bitch Slap már a sexploitation legnagyobb klasszikusaiból összeollózott főcímével kijelöli az elődeit, a sivatagban akciózó hősnőit pedig egyértelműen a Russ Meyer-féle Gyorsabban cicamica, ölj, ölj! amazonjairól mintázza, árnyalt színészvezetéssel a továbbiakban így nem is kell a rendezőnek bajlódnia, a retina-gyilkos CGI pedig csak tovább erősíti a trash-feelinget, noha kétség sem férhet hozzá, hogy a retro-máz elsősorban az alkotók tehetségtelenségének elfedésére szolgál. A szintén 2009-ben forgatott Run! Bitch Run! sem egy korszakos remekmű, sőt kifejezetten amatőr munkának tűnik, mind a forgatókönyvet, a színészi játékot, a vágást vagy akár a fényképezést tekintve. A dilettantizmus azonban itt éppen az autentikusságot, illetve annak látszatát szavatolja. A klasszikus rape’n’revenge történetek koreográfiáját követő film ugyanis nagyjából úgy fest, mintha tényleg 40 éve forgatta volna egy közepesen tehetségtelen stáb. Joseph Guzman rendező, aki Pucér apácák nagy puskákkal (Nude Nuns with Big Guns) címmel azóta már egy újabb grindhouse-opuszt is készített, mellőzi az ironikus kiszólásokat és a posztmodern poénokat, filmje ettől válik valódi reprízzé.
Autentikusságra törekedtek a Fekete Dinamit (Black Dynamite, 2009) alkotói is, akik a Shaft, a Sweet Sweetback's Baadasssss Song, a Three the Hard Way, a Dolemite és a hasonló blaxploitation-alapvetések előtt emelnek kalapot. Stimmel minden a kosztümöktől kezdve a stilizált dialógokon és a funk-soul soundtracken át a sárgás-barna szűrőkig, sőt még a mikrofon is belóg néha, ahogy az korabeli filmekben gyakorta előfordult. A történet is hűen követi a kliséket: a címszereplő szupermacsó, Fekete Dinamit testvérét agyonlövik, bosszút esküszik, megtisztítja a gettót a drogoktól, végül leleplezi a fehér politikusok által a feketék ellen kitervelt összeesküvést. A csavar, hogy Scott Sanders filmje valójában vígjáték, amely egyszerre működik a műfaj sablonjait kifigurázó paródiaként és szeretetteljes hommage gyanánt, így méltán tekinthető a Grindhouse-projekt tiszteletbeli harmadik tagjának.
Machete, avagy a mexploitation
A Tarantino–Rodriguez double feature csúcspontjait egyes rajongók szerint nem a géppuska-lábú Rose McGowan színre lépése vagy a Halálbiztos autós-üldözései jelentik, hanem a külön erre az alkalomra forgatott ál-trailerek, amelyek érzékletesebben és hitelesebben fejezik ki a grindhouse leglényegét. Két és fél percet ugyanis ki lehet tölteni mókás erőszakjelenetekkel, ütős egysorosokkal és sokkoló vizuális megoldásokkal, másfél órában azonban képtelenség hasonló töménységben adagolni az ingereket, anélkül, hogy a néző bele ne fásuljon. Rodriguez különösen jól tudja, hogy a közönség figyelmét az első pillanattól meg kell ragadni, a Terrorbolygó több szálon futó cselekménye így ugyanolyan precízen, a B-filmes dramaturgiai sutaságokat mellőzve halad előre, mint az a rendező munkáiban megszokott, a féktelen karneváli őrület csak a fináléban szabadul el. Meg sem próbál minden ízében autentikus reprízt készíteni, helyette egy sajátos befogadói élményt akar közvetíteni, ehhez kellenek a látványos külsőségek: a roncsolt, szemcsés képek vagy a „missing reel”-poénja. Arra természetesen ügyel, hogy ezek a vizuális jelölők ne befolyásolják károsan a filmélményt, a hiányzó tekercsek ezért a legkevésbé sem zavarják a történet megértését, a vásznon fel-alá futkosó „hangyáknak” pedig még funkciót is talál: a jelenet feszültségét növelik, minél izgalmasabb a szituáció, annál szorgalmasabban nyüzsögnek.
A metódus az ál-trailerből nagyjátékfilmmé fejlesztett Machete esetében is hasonló, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a gombokhoz kellett a kabátot varrni, vagyis az előzetes által bemutatott vizuális és verbális poénok köré építeni a történetet. Rodriguez fel is sorakoztatja lelkiismeretesen a grindhouse-kliséket, a nyitójelenetben, ahol Machete, még mint mexikói federale indul bevetésre, a Kill Bill legvadabb pillanatait überelve hullanak a végtagok és spriccelnek az artériák, de az obligát meztelenkedés sem maradhat el. A főcímet követően visszavesz a tempóból és elkezdi hagyományosabb eszközökkel építeni a történetet. A kópia leharcoltságát szimbolizáló mesterséges képi hibák eltűnnek – a sárgás retro-szűrő azért marad –, helyette az eltúlzott, abszurdba forduló erőszakjelenetek és a trailerből visszaköszönő teátrális beállítások jelzik, hogy nem szokványos akciófilmet látunk. Hogy mindez elsősorban ironikus játszadozás, az a szexjeleneteknél, pontosabban azok hiányánál lepleződik le. Machete, ahogyan az egy macsó akcióhőstől elvárható, többször is ágyba – vagy éppen medencébe – viszi a dekoratív női szereplőket, a kamera pár másodperc után azonban szemérmesen elfordul, ami mégiscsak különös egy elviekben a szexet (is) dicsőítő grindhouse-mozitól. Rodriguez mindössze felvillantja a sexploitation stíluselemeit, pont úgy, ahogy a fityulát és fegyvert ragadó Lindsay Lohan magánszámánál a nunsploitation filmek hangulatát idézi meg pár pillanat erejéig.
A Machete összességében beváltja, amit az ál- és a valódi előzetes beígért – bűnös élvezeteket helyezve kilátásba –, de szerencsére Rodriguez is tisztában van vele, hogy nyolc évvel a Kill Bill és hárommal a Terrorbolygó után egy önmagába zárt, súlytalan hommage-gyűjtemény – legyen ez bármilyen virtuózan megvalósított – túl sok újdonsággal és izgalommal már nem kecsegtet. Tarantino túllépett a Grindhouse-projekt örökségén azzal, hogy a Becstelen brigantykban fajsúlyosabb témákat is bevont sajátos pszeudó-világába, és a mexikói kolléga is ezt az utat járja.
A Machete nagyon is konkrét és aktuális problémákat tematizál, az illegális mexikói bevándorlók sanyarú sorsát, a pattanásig feszült indulatokat a határállamokban, és a politika által meglovagolt rasszizmust. A határon járőröző önjelölt gárdisták fegyverrel vadásznak a Mexikóból érkező szerencsétlenekre – terhes nőket is agyonlőnek, ha úgy adódik –, a De Niro által alakított szenátor propagandafilmje csótányokhoz hasonlítja az illegal alieneket, kampányfőnöke közvetlenül a drogmaffiának jelent, miközben egy tacó-árus amazon (Michelle Rodriguez) titokban forradalmi ellenállómozgalmat szervez, és végül Machete vezetésével fel is lázadnak elnyomóik ellen. Mindezt természetesen balgaság lenne komolyan venni – néhány szélső-konzervatív véleményvezérnek azért sikerült Amerika-ellenesnek bélyegezni a filmet, és polgárháborút vizionálni, mint lehetséges utóhatást –, Rodriguez csak kizsákmányolja a politikai helyzetet, úgy, ahogy az az exploitation nagykönyvében meg van írva, s ennyiben a Machete autentikusabb kísérlet a grindhouse-korszak szellemiségének megidézésére, mint a Terrorbolygó volt.
És jóval személyesebb is annál. Rodriguez ugyanis a tősgyökeres amerikai műfajok mellett az embercsempészet és a drogkereskedelem témájával foglalkozó, népi hősöket felvonultató tortilla westerneket is megidézi – elsősorban a Lola la trailera és az El fiscal de hierro című darabokat –, azaz a ’80-as években készült mexikói B-filmeket. Ugyanezt már megtette az El Mariachiban is, de a mexploitation stílusjegyei a trilógia másik két részében (Desperado, Volt egyszer egy Mexikó) is felismerhetőek. A Machete ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, nem csak jelképesen, de konkrétan is – Rodriguez nem átallja saját magát is „meglopni”: a Volt egyszer egy Mexikóból a történet egyes elemeit, a Desperadóból komplett beállításokat vett át, a címszereplő pedig az El Mariachi-figura turbósított változata. A trilógia első részének földközeli, csetlő-botló hőséről a Desperado nyitányában már mint legendáról suttognak a helyi kocsmában, de ez a legenda végül a rezzenéstelen arcú Danny Trejo által „megformált” Machete alakjában kel életre, aki a fináléban ki is mondja: „Miért akarnék igazi ember lenni, ha már mítosz lett belőlem?”.
A kör ezzel bezárult, a mutatvány sikerült. Ha ironikus formában is, de Rodriguez megteremtette az első latin-amerikai akcióhőst, és ehhez nem kellett mást tennie, mint idézőjelbe raknia saját életművét, amelyet mások filmjeinek idézőjelbe rakásával épített fel.
A cikk először a Filmvilág 2010/12-es számában jelent meg.
http://www.imdb.com/title/tt1136684/
