Az ezredforduló után a népszerű mozihéroszok új alakban, új identitással tértek vissza a filmvászonra: bonyolultabbak, emberibbek lettek.
A szórakoztatóipar örök kérdése, mi miatt lesz egy film közönségsiker. A történet? A látványorgia? Vagy csupán a színész? Egy bizonyos forgatókönyvírói alapszabály mindenesetre jelentősen megkönnyíti a válaszadást. Eszerint a sztori legyen egyszerű, fókuszában a (jellem)fejlődésen áteső karakterek álljanak. A néző ugyanis a hősökkel azonosulva lép be a film cselekményvilágába, a vászon fénytükrében önmagát, illetve önmaga idealizált képét látja szívesen, így pár órára megszabadulhat a hétköznapi problémáktól, esetleg megoldást találhat azokra. E mítoszéhség nyomán idővel maguk a tömegfilmek is mítoszokká váltak, kialakítva népszerű, a mozivászon sötét csöndbe burkolózó Olimposzáról újra és újra visszatérő héroszaikat. Amit tegnap Akhilleusz vagy Perszeusz jelentett, azt ma Batman vagy Pókember testesíti meg.
Mégis mit szeretünk e legendákban? A hősök aktívak, cselekvők, céltudatosak és küldetésüket mindig végrehajtják ellenlábasuk legyőzésével. A klasszikus hollywoodi filmek legalábbis ezt, a harmincas évek válságkorszakában különösen fontos eszményképet közvetítették megannyi mozgóképen. Már a múlt század elején felgyorsuló modernizáció, a tömegtermelés nyomán kialakuló tömegtársadalom, majd e túl gyors átalakulás folyományaként 1929-ben kirobbanó világválság következtében az egyén egyre inkább úgy érezte, kiszolgáltatottabb lett mint valaha volt, többé nincs befolyása még saját életére sem. A mozi celluloid-ópiuma viszont ismét az aktivitás és cselekvőképesség illúzióját biztosította a kaotikus valóság elől menekülő nézőnek. Az 1938-as Robin Hood kalandjai bájos blődli, mégis képes elhitetni, hogy az egyszerű átlagember is felemelkedhet és győzedelmeskedhet a zsarnokságon.
Ez a jól bejáratott ideológia megváltozni látszott és idejétmúlttá vált az ötvenes-hatvanas évekre. A modern filmművészet az illúziók lerombolását vette tervbe, és a realizmus aszfaltján száguldott, amelyre (persze óvatosan) Hollywood ekkoriban igencsak döcögő szekere is rátért. A stúdiórendszer és az amerikai álom válsága a hetvenes évekre tetőzött, és sok újító szellemű alkotó a műfajrendszer keretei közt maradva a mitikus hősök sárba tiprásával juttatta kifejezésre e krízisből fakadó csalódottságát. Robin Hoodnál maradva a megtépázott renoméjú igazságtevőre Richard Lester Robin és Marianjének címszereplője hozható fel példaként. A tolvajok fejedelme itt koránt sem aktív, inkább célját vesztett, némiképp Don Quijotéhoz hasonlítható őrült, megtört öregember. Így ezen „revizionista műfajfilmek”-ként emlegetett mítoszromboló zsánerdarabok a félisten helyett az esendő embert kívánták megmutatni, aki ’68 reménytelen lázadóihoz hasonlóan keresi önazonosságát.
Azonban a fiatal filmesek sikereinek köszönhetően a filmipar új erőre kapott, illetve egy, a revizionista mellett feltűnő másik stratégiával (műfaj- és hatáskeverés bizarr gyakorlata, melynek során az addig realista zsánerek is nászra kelhettek a fantasztikummal – lásd például a Harapós nő gengszter-vámpír egyvelegét) próbálta kezelni a válságot – sikeresen. Így a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdődően a kortárs szórakoztató mozik régi-új hősöket kínáltak. Régieket, mert a sokszor végtelenül egyszerű történetek a klasszikus korszakból ismerős aktív, célratörő figuráival dolgoznak. Annyiban mégis újakat, mivel a 1990-es évek Herkulesei bizonyos mértékig Kerberoszok is. Sőt, olykor az alvilág kutyája szelídül meg és válik emberibb, pozitív figurává. Drakula és Frankenstein szörnye az évtized elején szokatlanul pozitív karakterekként térnek vissza a vászonra. A Coppola-féle erdélyi vámpír már nem egyértelműen gonosz, reinkarnálódott kedvesét kutatja; Kenneth Branagh filmjében Frankenstein szörnye Shelley eredeti regényéhez igazodva intelligens, érző lény, aki szenved identitásnélküliségétől, és jogos bosszúja hajtja. „A régi horrorban a monstrum a világok között megrekedt száműzött, ma a hős ilyen” – írja Király Jenő a kilencvenes évek „posztklasszikus” tömegfilmjeinek héroszairól (Filmvilág 1992/3). Szörny és hős alakja tehát összemosódik, az isteni Herkules és az ördögi Kerberosz olykor egy személyben testesül meg. Az 1989-es Batman címszereplője bár a Jó szolgálatában áll, ám a Wayne-birtok gótikus Drakula-kastély, amelynek sötét lelkű mogorva, magányos ura vámpírrém a bűnözők és minden ellensége számára.
Monstrumaink és héroszaink újrajátszása és átértelmezése azonban nem ért véget az elmúlt évtizeddel. Az új évezred hajnalán egy második hullám indult meg, amelynek keretében az álomgyári műhelyekben már a kilencvenes években is jellemző, de mégis más összetételű figurák születtek meg. Hullámról beszélhetünk, mert a 2000-es évektől kezdődően szinte minden műfaj legendás alakja újjászületik a mozivásznakon a gengszterfilmtől (Közellenségek) kezdve a westernen (Jesse James meggyilkolása) és akciófilmen át (John Rambo) a fantasyig (Alice) és szuperhősfilmig (Superman visszatér). E mítoszok más médiumból (főleg képregényből) vagy korábbi mozgóképekből ismert karakterei sokszor rendkívül komor és sötét történetekben élik reneszánszukat. A XXI. század olykor önmarcangoló (Batman: Kezdődik), olykor hiperaktív multifunkcionális (Sherlock Holmes) héroszainak gyakran realizmusigényű eredettörténetei tárulnak elénk (Robin Hood) – de legalábbis ellentmondásosabb, esendőbb félisteneket (Casino Royale) dicsőíthetünk megaplex templomainkban. Az ezredforduló szórakoztató filmjei tehát jellemzően a fő karakter magabiztosságát és célorientáltságát megkérdőjelező hősközpontú alkotások. Ennek hátterében pedig legalább olyan jelentős folyamatok állnak, mint a klasszikus korszak gazdasági világválsága vagy a modernizmus ellenkulturális mozgalmai.
Szörny vagy hős?
Jesse James többé nem egyértelműen a nép bálványa – jelenti ki a 2007-es feldolgozás. Talán ez a nem annyira műfaji, mint inkább szerzői közönségfilm (midcult) mindkét hőse tépelődő, vívódó figura, akárcsak Batman Christopher Nolan feldolgozásaiban. Bruce Wayne, Jesse James és Robert Ford maguk sem bíznak tetteik helyességében, és bennük is felmerül a kérdés: rémek vagy mitikus hősök-e. A híres banditáról kiderül, hogy kegyetlen gyilkos (habár sokak istenítik), és nem érdekli az embereket Bob Ford igazsága. Robert a lövés pillanatáig bizonytalan a ravasz meghúzását illetően, miként az áldozat is átértékeli életét és szinte kívánja a halált. Hős vagy gyilkos? Fogós kérdés önmaguk és a néző számára is.
Mindez igaz a denevérnek öltözött igazságosztóra is. A 2005-ös filmben nem egy nevetséges figura bohóckodik harisnyában, de a hős nem is a Tim Burton-féle céltudatos, komor hérosz. A Batman: Kezdődik főhőse nem annyira az igazságosztó, mint inkább a Batman–mezt magára öltő ember, Bruce Wayne, aki a szuperbűnözők helyett önmagával vívja a legádázabb küzdelmet. (A történet központjában ráadásul egy, a főszereplő által is beszippantott rémálomdrog áll, ami fogyasztója saját belső félelmeit hozza felszínre.) Mindvégig hangsúlyozott, hogy a legenda még csak születőben van. Bruce-t állandóan gyötri denevérfóbiája és ebből fakadóan szülei halála, bűntudata pedig féktelen dühöt szít benne. Ezért Wayne-ből ugyanúgy válhatna Joker vagy Rébusz, mint Batman. A három évvel későbbi folytatásban, A Sötét Lovagban Joker többször is magához hasonlítja a maszk mögé bújt milliárdos igazságosztót, akit olykor (mint a főgonosz vallatása közben) elragad az indulat és vadállatként pofozza ellenlábasait. A film utolsó jeleneteiben pedig narrációban is megfogalmazódik, hogy Batman nem hős, hanem neurózisokkal küzdő törvényen kívüli öntörvénykező. Bruce Wayne minden szuperbűnözőben ugyanazt az alakot látja, aki megölte apját és anyját. Öncélú, esendő, kissé pszichopata, mégis a közjót szolgálja. Rendkívül ellentmondásos karakter, a klasszikus Zorro, Patrick Bateman (Amerikai pszicho) és A gépész főhősének keveréke. Szörnyeteg vagy hős? Leginkább mindkettő.
Manapság ugyanúgy vannak vívódó monstrumhőseink, mint a kilencvenes években. Az X-menek központi karakterei egytől egyig határlények: mutánsok, akiket az emberi világ kitaszított, azonban a holtak birodalmának sem részesei. Akárcsak Király Jenő leírása szerint a zombi vagy a vámpír. Hovatovább ezek a lények is egyre inkább a hősmivolt felé törekednek, előnyt kovácsolva számkivetettségüket okozó különleges adottságaiból. George A. Romero Holtak földje című filmjében az élőhalottak kifejezetten pozitív alakok, a gátlástalan vállalati mágnás által irányított, züllött emberi világ ellen megvédik magukat és a békés túlélőket is. A Penge vagy a kétes értékű Alkonyat-filmek pedig a vámpírt (illetve a Penge esetében csak a félvámpír dampírt) teszik főhőssé, aki halhatatlanságát és természetfeletti képességeit állítja az emberiség szolgálatába.
A kortárs szórakoztató filmekben tehát a szörny és hérosz közti határvonal elhalványodik, majd az új évezredre meg is szűnik. Az egykori gonosz ma minden további nélkül pozitív figuraként tűnik fel képregényben és mozivásznon. Sam Raimi 1990-es Darkmanjében még csak szörnyszerűvé válik a hős (aki maszkos igazságosztó bosszúálló, őrült tudós és annak teremténye is egyben), ám a 2004-es Hellboyban már egy megidézett pokolfajzat a szuperhős. Így a ma héroszai ördögök és angyalok egy személyben. Legendává válásuk épp ezért válik különösen érdekessé: jóság és gonoszság közti folytonos vívódás, ellentmondásosság, illetve sokrétűség jellemzi korunk Herkuleseit. Vagyis a kortárs filmek főhőseinek identitása válik központi kérdéssé reneszánszukban.
Ennek hátterében pedig társadalmi, politikai, kulturális folyamatok húzódnak meg, amelyek e kultikus alakokkal azonosuló befogadó önazonosságát is változékonnyá tették. Az identitás minden korábbinál képlékenyebbé válásában előbb a Vasfüggöny ledöntése (1989-90), a kultúrák közti átjárhatóság növekedése játszik közre, majd a 2000-től villámgyorsan tért hódító digitalizáció, a virtuális valóságok elterjedése gerjeszti a második hullámot. Stuart Hall szerint többé nem beszélhetünk a születéstől fogva adott identitásról, inkább több, részleges önazonosság létezik, amelyek mentén építhetjük fel én-történetünket. Egy idegen kultúrába lépve más „alakot” kell öltenünk, miként különböző videojátékokban más-más avatárokkal kapcsolódhatunk fiktív világokba. Valós és képzeletbeli digitális utazásaink során rengeteg szerepet betölthetünk, számtalan módon azonosíthatjuk önmagunkat. A Facebook korában pedig már bármilyen énképet összerakhatunk, ezért az is kérdésessé válik, létezik-e még egyáltalán „eredeti én”. De manapság már nem ez számít, hanem – Paul Ricoeur szavaival élve – a megjelenített élettörténet hitelessége, „eladhatósága”. Tehát a XXI. században az identitás(ok) sokfélesége és időbeli változékonysága egyaránt jellemző valóságban és fikcióban. Régről ismert hőseink immár szörnyek és héroszok lehetnek különböző életszakaszaikban, mely nemcsak előnyükre válik, hanem ugyanúgy szenvednek is tőle, mint a virtuális valóságokban feloldott emberek, akik már nem találják többé valódi önmagukat.
Kezdődik!
Az eredettörténetek épp ezért váltak gyakorivá az utóbbi tíz év szórakoztató filmjeiben. Ezek a mesék a legendás hős karakterét hivatottak árnyalni, illetve elénk tárják, hogy a mitikus figura egykoron rém, önmarcangoló, de legalábbis problémákkal küzdő átlagember volt. A Pókember Peter Parker iskolás éveitől veszi fel a fonalat, aki saját magával ugyanúgy harcol, mint a szintén identitászavaros ellenlábasával. Az X-Men: Az elsők két ősmutánsra koncentrálva mutatja be a nácik fogáságából kitörő, tépelődő, önváddal küszködő Erik hőssé válását, majd átalakulását Magnetóvá, a sorozat egyik főgonoszává. A 2004-es Artúr királyban pedig a római apától és kelta anyától származó címszereplő még nem brit legenda, hanem a széteső Római Birodalom nemzet és hivatás nélkül maradó katonája,
De az „új kezdet” az olyan filmek esetében is hangsúlyos, amelyek nem a hős születését mutatják be, csak egyszerűen újraértelmezik karakterét. A Casino Royale alkotóit egy Ian Fleming műveihez hű, nyers James Bond megteremtése vezérelte. A duplanullás ügynök immáron nem szupertechnikával dolgozó kifinomult úriember, hanem puszta öklére és pisztolyára hagyatkozó, kemény noir-hős. Ehhez hasonlóan a legutóbbi Sherlock Holmes esetében is az eredeti novellák nem csupán intellektuális, de eleven és sokrétű figurájának felelevenítése volt a cél.
„Aki másokat legyőz: erős / Aki magát legyőzi: hős.” E Lao-Ce-idézet tökéletesen illik régi-új héroszainkra. 2000-től legendás alakjaink személye kerül a filmek centrumába, identitáskrízisük vagy önazonosságuk sokfélesége, illetve kialakítása adja történeteik lényegét, legfőbb céljuk pedig a másik gonosz legyőzése helyett/mellett a bennük rejlő kontrollálatlan erők megzabolázása. A nyolcvanas-kilencvenes évek „posztklasszikus” filmjeiben is megjelenik az identitás(ok) változékonysága, ám a hős még külső feladatára koncentrál. A Terminator 2 robothőse bár szörny-ember, de végig küldetéséhez tartja magát. A Terminator 3 Johnja viszont már gyökértelen csavargó, és az anti-terminátor a jó öreg T-800-ast majdnem visszaváltoztatja megmentőből az első rész könyörtelen gyilkosává. A Terminator: Megváltásban pedig (amely szintén eredettörténetként fogható fel) az emberből kiborggá alakított Marcus és a vezetői szerepkörön még mindig habozó Connor egyaránt határpozícióban van: nem biztosak se küldetésükben, sem abban, hogy hősök vagy ellenlábasok. Vagyis a XXI. századi (a neonoir és neowestern elnevezések mintájára) „neoklasszikus” filmekben nem pusztán megsokszorozódik a héroszok identitása, hanem eleve hős-mivoltuk és tetteik érvényessége kérdőjeleződik meg.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a ma szupermenjei a modernista/revizionista filmek antihőseihez hasonlóan elvesztenék céljaikat és passzivizálódnának. Csupán elkísérjük őket a kezdetektől a bizonytalan ösvényen, amely az első grandiózus küldetésen keresztül végül a legendává váláshoz vezet. Így Batman, Robin Hood vagy James Bond változékony önazonosságuk és sebezhetőségük ellenére ugyanúgy emberfeletti oltalmazó félistenek maradnak. Ebben az új, esendőbb, emberibb testben-lélekben alászállva az istenek hegyéről könnyebben képesek elvegyülni a halandók világában, hogy mozihíveiket két-három órára elcsalják a virtuális örökkévalóságba.
Benke Attila
