Suzanne Collins könyvét nehéz előítéletek nélkül kézbe venni. Ifjúsági bestsellerről van szó, amely rögtön trilógiává bővült (jelenleg 24 millió eladott példánynál tart, csak Amerikában), a nagyszabású hollywoodi adaptáció pedig már el is készült. (Mától vetítik a mozik.) Ha még azt is hozzá vesszük, hogy témáját tekintve „férfias” műfajokat (akciót, disztópikus sci-fit) kever romantikával, nem tudunk nem a rosszemlékű Alkonyat-szériára asszociálni. És nem alaptalanul: Collins-t nyilvánvalóan inspirálta Stephenie Meyer sikere, amikor úgy döntött, hogy a poszt-apokaliptikus világban játszódó, kegyetlen élet-halál harcot egy tinédzserlány szemszögéből mutatja be, a fiatal női olvasókat célozva meg ezzel.
Nem könnyíti meg Az éhezők viadalának elfogulatlan megítélését az a tény sem, hogy cselekménye, ahogyan azt minden recenzióban ki is emelik, a japán Battle Royale történetével mutat feltűnő hasonlóságokat. Collins állítása szerint csak azután szerzett tudomást Takami Kôshun regényének létéről, hogy leadta a kéziratot, de ezt elég nehéz elhinni. Mindkét könyv egy diktatúrában játszódik, mindkettőben tinédzsereket szállítanak egy világtól elzárt helyre, hogy ott – pedagógiai célból – egymásnak eresszék őket, mígnem egyetlen túlélő marad csak.
A baljós előjelek ellenére Az éhezők viadala, legalábbis az első rész, mégiscsak ambiciózusabb és igényesebb munka, mint Meyer vámpírrománca. A plágiumvádak egyfelől nem állnak meg, a Battle Royal ihlető szerepét ugyan nehéz lenne tagadni, de a viadal kontextusát és lefolyását sikerült annyira megváltoztatni, hogy a végeredmény egy teljesen más történet lett. Míg a japán változatban nincs közönség, Az éhezők viadalában a címbéli küzdelem egy showműsor része, ahol (láthatatlan) kamerák rögzítik a „játék” minden egyes másodpercét, a résztvevők pedig kénytelenek a közönségnek is „játszani”, hogy minél több támogatót, szponzort szerezzenek, ami a túlélés egyik kulcsa.
Collins könyvének ennek ellenére nem a disztópikus társadalom felvázolása a legnagyobb erénye, sőt a diktatórikus rendszer működésének logikáját több ponton meg lehetne kérdőjelezni, ahogy a viadal technikai háttere is homályban marad. Hasonlóan elnagyolt a főhős, a tizenhat éves Katniss életkörülményeinek bemutatása is (maga a lány a mesélő). Érthető ugyan, hogy mindezek helyett miért szentel Collins annyi időt az előkészületek bemutatásának – a célközönséget valószínűleg jobban érdekli a technikai-tudományos részleteknél az, hogy miként öltöztetik fel a stylistok a főhőst –, de a felvezetés aránytalanul hosszú, és helyenként érzelgős is.
Az Arénában lezajló küzdelem ellenben a regény legerősebb része. Collins korábban meglehetősen szentimentális stílusa itt jóval szikárabbá válik, élvezetesen, izgalmasan mesél, egy másodpercnyi megállást nem enged. Sikerül azt is megoldania, hogy főhőse testi-lelki kínjait anélkül érzékeltesse, hogy közben lépten-nyomon véres eseményekkel sokkolja az olvasót. Az éhezők viadala ennek köszönhetően azok számára is könnyen fogyasztható, akik a tiniromantikára kevésbé fogékonyak; itt a szerelmi szálnak is megvan a maga jól átgondolt funkciója. Collins regénye ugyan egyetlen pillanatra sem lép ki az ifjúsági lektűr keretei közül, de tisztességesen megírt, korrekt középszer, minden szempontból.
Agave, Budapest, 2012.
