Öl, butít, nyomorba dönt – és mindezt remekül be lehet mutatni a vásznon. A film és az alkohol története elválaszthatatlan egymástól. Piszkos12 rovatunkban a hírhedt politoxikomán, Hunter S. Thompson regényéből forgatott Rumnapló apropóján 12 (+2) olyan filmet mutatunk be, amelynek hősei az alkoholmámor jegyében tengetik mindennapjaikat. A válogatásban akadnak megkerülhetetlen klasszikusok és egészen friss dolgozatok, de a lista természetesen ezúttal sem teljes, kíváncsiak vagyunk rá, olvasóink mely filmeket sorolnák még ide.

1.Férfiszenvedély (Billy Wilder, 1945)

Habár BillyWilder 1945-ös remekműve a felszínen az alkohol destruktív hatásáról szól, a főszereplő író pokoljárása mégis elsősorban zaklatott melodráma, mintsem társadalomjobbító tanmese – ahogy például Az aranykezű férfi néhány évvel későbbi drogmelodrámája is kevéssé vádolható valódi szociális érzékenységgel. Don már kereken tíz napja tiszta, de ez csak épp annyira elég, hogy újra tudatosulhasson benne, mennyire képtelen a decens szociális életre: az egyedül töltött hosszú hétvége során nem csupán a jóféle whiskey édes csókját leli meg újra, de mindinkább széthulló személyiségének darabkáival is szembe kell néznie. A Férfiszenvedély mélyén ugyanaz a téboly izzik, ami később majd a Ragyogás vagy a Meztelen ebéd álomországban tévelygő íróit is hajtja: az alkohol (ahogy később a drogok) csupán az őrület és művészet katalizátora, ami ideig-óráig képes betölteni az írói válság okozta űrt, elfeledtetve, hogy ez a trip még mindig nem az igazi. (SL) (A szöveget egy kapcsolódó Piszkos12 összeállításból vettük át. Muszáj volt.)

2. Harvey (Henry Koster, 1950)

Minden óriásnyulas filmek alfája és omegája egyben családbarát traktátus a különcök belső értékeiről. A Mary Chase színdarabja alapján azóta számtalanszor filmre (többnyire kisképernyőre) vitt történetben a már nevében is szeretetreméltó Elwood P. Dowd barátkozik össze egy pookával: a kelta mitológiából átszármazott alakváltó (eredeti írásmód szerint púca) mások számára láthatatlan óriásnyúlként válik Elwood legjobb és egyetlen igazi barátjává, akivel így közösen hódolhatnak nyíltan be nem vallott szenvedélyüknek – az italozásnak. Henry Koster – nem csak James Stewart miatt – caprai szellemiségű mozija nélkülözi a piásmelodrámák megszokott fatalista világlátását, de ettől függetlenül Elwood és Harvey idejük nagy részét az egyetlen olyan helyen töltik, ahol megértik őket (a helyi kocsmában), a maradékban pedig könnyed tanulságokat szórva keresgélik a további elfogyasztható italokat, legyenek azok puccos partikon felszolgálva vagy könyvespolcok mögé rejtve. A Harvey olyan eleganciával ülteti át mozivászonra az „igyál még egyet és fogd rá a nyuszira!” alaptételét, hogy a könnyed hangvétel mögött szinte fel sem tűnik, hogy Elwood a kocsmán kívüli közösségből mindinkább kiszakadó határeset a social drinker és a kemény függő között, aki bűbájos elánnal vetíti ki defektusát nagyfülű barátjába. (SL)

3. Míg tart a bor és friss a rózsa (Blake Edwards, 1962)

Bár az alkoholizmus ártalmait taglaló filmek többsége akaratlanul is elrettentő tanmeseként funkcionál, az oktató-nevelő szándék a nem rég elhunyt Blake Edwards filmjében még nyilvánvalóbb. Olyannyira, hogy egyes jelenetekben a főszereplők mintha nem is egymásnak, hanem a nézőnek címeznék mondanivalójukat – épp hogy csak nem fordulnak a kamera felé. A címét egy Ernest Dowson versből kölcsönző Míg tart a bor és friss a rózsa didaxisa mégis tolerálható, legfőképpen a főszereplő, Jack Lemmon játékának, és a kétféle addikció összekapcsolásán alapuló, J.P. Miller által jegyzett történetnek köszönhetően, amelyet először John Frankenheimer dolgozott fel a CBS élő drámasorozata, a Playhouse 90 keretében. A koncepciót Edwards filmváltozata is megtartotta, azaz egy love story-t látunk, ahol az alkohol – eleinte – nem szembefordítja, hanem összeköti a szerelmeseket. A Lemon által játszott PR-manager már a történet elején sem veti meg a whiskey-t, és hamarosan feleségét is rászoktatja. Múlnak az évek és a páros egyre kevésbé tud alkohol nélkül funkcionálni. A férj végül megpróbál leszokni, de ez azzal jár, hogy a nőt elveszíti – egy alkoholista és egy absztinens között nem működhet egészséges kapcsolat. (BS)

4. Részeges karatemester (Yuen Woo-ping, 1978)

Az elfogyasztott jelentékeny mennyiségű nedűk hatására az italozók népes tábora szokta magát feketeöves nagymestereknek képzelni, holott a világon talán Jackie Chan az egyetlen, aki valóban végiggondolta a harci alapú berúgások súlyosabb következményeit. Bruce Lee és Charlie Chaplin szerelemgyerekeként az ázsiai szupersztár mindig is a burleszk és a kung-fu találkozási pontjait kutatta, aminek az egyik legfontosabb és legsikerültebb állomását épp az 1978-as Részeges karatemester jelenti. A mű tulajdonképp egy igen egyszerű, de annál hatásosabb poénra épül: az ügyetlen hős a legurított italok hatására rendkívüli harcművésszé változik, aki a sajátos technikájával végül képes mindenkit a földbe döngölni. A magyar címmel ellentétben a műben ugyan senki sem karatézik, helyette azonban sziporkázóan vicces, lélegzetállító akrobata-mutatványokkal imitálják a kung-fut - Chan pedig az általa kitalált humoros-verekedős recept egyik legfinomabb és legtisztább esszenciáját párolja le nekünk. A film máig tartó, óriási népszerűsége nemcsak számtalan másolatot ihletett, de a hangalámondásos VHS-verzió itthon is generációkba véste bele az alig burkolt tanulságot: a pia csodaszer, hiszen előhozza az ember rejtett szuperhős-képességeit! Nincs is ma Magyarországnak olyan eldugott szeglete, ahol a helyi kiskocsmában ne lennének önjelölt követői a híres kínai „részeg ököl” ( 醉拳) harci stílusának. (HZ)

5. A hétköznapi őrület meséi, Törzsvendég, Tótumfaktum (1981; 1987; 2005)

Szex, alkohol és irodalom kapcsolatáról kevesen tudtak annyit, mint Charles Bukowski, találó megjelölése szerint "az amerikai irodalom mocskos vénembere". Érdeklődési köréről olyan könyvcímek árulkodnak, mint az Erections, Ejaculations, Exhibitions, and General Tales of Ordinary Madness, amelyből az első Bukowski-adaptáció, a Marco Ferreri rendezte A hétköznapi őrület meséi is készült 1981-ben. Azóta két ismert nagyjátékfilmet is forgattak az íróból és -ról (Törzsvendég, 1987, Tótumfaktum, 2005), és bár ezek között nem kevés különbség van, a tartalmuk, soványka cselekményük közel azonos: egy idegen hangzású nevet viselő, szegénységben élő kocsmatöltelék (tipikusan Henry Chinaski, Bukowski alteregója, bár Ferreri kénytelen volt a Charles Serking nevet használni) hol egy nő karja, hol egy üveg nyaka, hol egy toll után nyúl, hogy dugjon, igyon, verseket írjon. Néha annyira nincs magánál, hogy maga sem tudja, melyikkel mit akar (tollat dugni, nőt inni, üveget verselni etc.), de sebaj, az élet megy tovább, az érett asszonyok édesek, a pia olcsó, és a fehér papírt akkor is össze lehet koszolni irodalommal, ha a végeredményt éppenséggel a kutya se akarja leközölni, vagy akár elolvasni.
Bukowski azóta megbecsült tagja lett a kánonnak, a Törzsvendég forgatásával kapcsolatos élményeiről még egy kiváló regényt is írt (Hollywood, itthon a Cartaphilus adta ki), de a mozival nem volt különösebb szerencséje. Ferreri, Barbet Schroeder és Bent Hamer ugyan nem nyúlt félre, mindhárman hiteles és jó alkotásokat hoztak tető alá, középpontban jeles amerikai színészek (Ben Gazzara, Mickey Rourke, Matt Dillon) átlag feletti alakításával, a meghatározó, egyszerre zseniális és jelentős Bukowski-mozi azonban a mai napig nem készült el. Talán nem európai (olasz, francia, norvég) művészek érzékenységére lenne szükség, hanem egy vérbeli amerikaira, amilyen maga Bukowski is volt, ki tudja. Mindenesetre aki kíváncsi egy egyedülálló művész bohém életvitelének mindennapjaira, nézze meg az említett filmek bármelyikét, nem fog csalódni. (OD)

6. A vulkán alatt (John Huston, 1984)

Malcolm Lowry azonos című regényéből 1984-ben forgatott filmet John Huston (Sierra Madre kincse, Aki király akart lenni). A vulkán alatt egy botladozó, alkoholgőzös haláltánc, amelynek helyszíne egy halottak napját ünneplő mexikói város (Grim Fandango), apropója a II. Világháború előszele, és ahogy az lenni szokott, egy nő. A brit exkonzul (Albert Finney) állandó szenvedését állandó részegséggel tompítja, és kocsmáról kocsmára (cantináról cantinára) járva próbálja feloldani exfelesége emlékét egy pohár szeszben. Néha némán andalog az ünnepi forgatagban, máskor egy pohárba kapaszkodva járatja a száját háborús élményeiről, német befolyásról Mexikóban, összefüggéstelen dolgokról. Az exfelesége (Jacqueline Bisset) ugyan másnap már megjön, de az alkoholköd nem oszlik. Az exkonzul már nem bír az üveg nélkül létezni, és bizonytalan léptekkel, lassan, ahogy a mexikóiak élnek, de menthetetlenül, ahogy akkoriban Európa, és ahogy egész világ csúszott az újabb világégés felé, áttáncolja magát a másvilágba. (VD)

7. Mi ketten (Richard Robinson, 1987)

A Mi ketten óriási kultuszát nagyszerűen mutatja, hogy az esős Angliában még piálós játékot is ihletett a film. A vállalkozó szellemű italozóknak meg kell próbálniuk lépést tartani a szereplőkkel, de ez korántsem olyan egyszerű, mint az itthon is ismert Dallas-ivás esetében: az angol filmgyártás egyik legfeketébb komédiájában ugyanis bőségesen csordogál a vörösbor és a tömény. Marwood és Withnail közös életüket a folyamatos alkoholmámor segítségével a szürke hétköznapok kissé unalmas valóságától szigetelik el – nem véletlen tehát az sem, miért épp a művel debütáló Richard Robinson vállalkozott a Rumnapló megfilmesítésére is. A Mi ketten szegről-végről ráadásul kapcsolódik Hunter S. Thompson munkásságához, de az őrült amerikai vadság helyett szívmelengető szeretettel és finom iróniával mesél az angol beatkorszak alkonyáról, a Swinging Londont követő nagy kiábrándulásról. A mű ereje egyértelműen az utánozhatatlan disszonanciájában rejlik: hiába a szomorú figurák és a sötét, drámai tónusok, az itt ábrázoltak mégis annyira nosztalgikusak és abszurdak, hogy végül kénytelenek vagyunk nevetni ezeken a szerencsétlen sorsokon. Felszabadító erejű, akár egy keserű, de morbid röhögésbe torkolló berúgás. (HZ)

8. Barát (Leonyid Kvinyihidze, 1987)

A nyugati (tömeg)kultúra előszeretettel társítja a tudatmódosítók fogyasztásán keresztül megnyilvánuló önpusztító hajlamot valami egyéb területen felmutatott kiválósággal – legyen az művészet, vagy pusztán az emberi kapcsolatokra vonatkozó éleslátás –, így kitermelve a szürke tömeggel szemben pozícionált, ambivalens hőstípust, akinek bukása is minden esetben katartikus tragédia. A téma orosz feldolgozása viszont nélkülöz minden ilyesfajta idealista mázat: a Barát főhősének idült alkoholizmusa nem a rendszer elleni lázadás vagy kreatív túltengésből fakadó neurózis eredménye, csupán egy ki tudja mióta lefelé csúszó férfi agóniájának egyik állomása. Leonyid Kvinyihidze Alekszandr Rozenbaum dalaival megtámogatott filmje komor nagyvárosi tündérmese, melyben egy beszélő antialkoholista bernáthegyi jelenti az utolsó szalmaszálat az immár munkahelyéről is kirúgott roncsembernek, akinek a leszokás érdekében a társadalom előítéletein és saját akaratgyengeségén is felül kellene emelkednie. A groteszk meseiséggel összegyúrt jellegzetes kelet-európai sorstragédia az alkoholizmusról szóló drámák egyik legegyedibb és legsúlyosabb darabjává teszik a Barátot, mely kurta játékidőbe sűrítve és szívbemarkolóan ábrázolja egy testileg-lelkileg haldokló figura emberségének utolsó felvillanásait. (SL)

9. Las Vegas, végállomás (Mike Figgis, 1995)

Az idült alkoholisták többsége feltehetően tisztában van vele, hogy hová vezet az életmódjuk, mégis ritka, hogy valaki nyíltan deklarálja: azért iszik, hogy meghaljon. Ben, az egykoron sikeres forgatókönyvíró pontosan ezt teszi: felszámolja minden kapcsolatát, hogy Las Vegasba utazva halálra vedelje magát. Megismerkedik és beleszeret egy prostituáltba, de ez sem téríti el terveitől, épp ellenkezőleg, a két társadalom peremére szorult ember kölcsönösen elfogadja a másikat olyannak, amilyen. Mike Figgis helyenként hatásvadász melodrámáját, amelyet John O'Brien önéletrajzi ihletésű regényéből forgatott (a szerző a forgatás megkezdése után két héttel öngyilkos lett), Nicolas Cage és Elisabeth Shue játéka teszi igazán emlékezetessé – előbbi egy Oscart is kapott érte. Az alapötlet keresettsége miatt azonban a válogatás összes alkoholistája közül talán Cage forgatókönyvírójával lehet a legkevésbé szimpatizálni. (Érdekesség: a Filmvilág szerzőjének anno nem nyerte el a film a tetszését. Nagyon nem.)  (BS)

10. Tapló télapó (Terry Zwigoff, 2003)

Terry Zwigoff tündöklően tahó karácsonyi mozijában egy örökké piás, mocskosszájú mizantróp fejére húznak fehér bojtos piros sipkát, ami önmagában is elégséges leleménynek bizonyul a remek szórakozáshoz. A távolról bűzlő, életunt mikulás összehányja a kapualjat, nagytestű nőket kefél, ajándékozás közben a gatyájába vizel, vagy éppen hullarészegen ájul a rá váró kölykök közé – ugyanabból fakad tehát a humor nagyjából kilencven percig, ezt a viccet azonban felettébb nehéz megunni. Ám a Tapló télapó címszereplője nem csupán egy mókás alkesz, de valójában egy önmagától viszolygó, érző szívű lény, aki a fekete bűnügyi komédia felől a karácsonyi melodrámák irányába forduló történetben egy dagadt kölyök és folyvást mosolygó pultoslány (Lauren Graham) révén igyekszik megváltani zsákutcába szorult életét. Bár a naivan optimista zárlat a vállalkozás sikerét hirdeti, Billy Bob Thornton megkapóan visszataszító alakítása és a legjobb jelenetek életundorral teli, savas hangulata az elnagyolt befejezés ellenkezőjét sugallja: ez a mogorva télapó alighanem idén is ott fog piálni valahol a plázák ünnepi kulisszái mögött. (NVG) 

11. The Drunkard (Freddie Wong Kwok-shiu, 2010)

Ha alkohol és (amerikai) irodalom, akkor Charles Bukowski a válasz, de hazai pályán maradva nem hagyhatjuk Hajnóczy Péter nevét sem említés nélkül. Azt már kevesebben tudják, hogy Hong Kongnak is van egy, az alkoholizmust művészete alapélményévé tevő írója. Bár az IMDb erről nem tud, Liu Yi-chang munkásságából Wong Kar-wai is merített a Szerelemre hangolva és a 2046 elkészítése során, nem meglepő tehát, hogy az író azonos című, önéletrajzi ihletésű, 1963-as regényének adaptációja is feltűnően hasonlít az ismert hongkongi rendező munkáira. A főszereplő egy sikertelen, idősödő író, aki albérletről albérletre vándorol a ’60-as évek Hongkongjában, miközben a piára és az alkalmi nőkre valót pornó- és harcművészeti novellákkal keresi meg. A Hunter S. Thompson-alteregókhoz hasonlóan a John Chang által alakított főhős valójában nem szenved a függőségétől, az önpusztítás számára büszkén vállalt életforma. (BS) 

12. Wandering Home (Higashi Yôichi, 2010)

Az alkoholista a tanmese jellegű drámákban általában olyan destruktív személyiség, aki nem csak saját magát, de környezetét is tönkreteszi. A valóságban ennél jóval bonyolultabb a helyzet, legalábbis Eric Berne pszichológus szerint, aki Emberi játszmák című könyvében azt állítja, hogy az alkoholista állapotának konzerválásához a család és a barátok is hozzájárulnak, azzal, hogy eljátsszák a „Megmentő”, az „Üldöző” vagy az „Agitátor” szerepét, ahelyett, hogy kiszállnának a játszmából. Higashi Yôichi filmje, amely a 42 évesen májrákban elhunyt Kamoshida Yutaka önéletírásán alapul, ezt a tételt illusztrálja. Asano Tadanobu egy egykoron híres haditudósító fényképészt alakít, aki minden nap eszméletlenre issza magát. Felesége a gyerekekkel együtt már külön költözött, mégsem tud tőle elszakadni, és ezzel akaratlanul is asszisztál a férfi totális leépüléséhez, amelyet legalább olyan fájdalmas végigkövetni, mint a Las Vegas, végállomás főszereplőjének kálváriáját. Higashi Yôichi filmje sajnos a fináléban túl érzelgőssé válik, de a választott megközelítési mód, és Asano Tadanobu lenyűgöző alakítása miatt itt a helye a listán. (BS)

Bónusz - egy remek alkoholfilmes-montázs: